ÍRÁSOK

*** 1. *** Lupsánné Kovács Eta: Sóhajnyi pillanat

Figyelem, ahogy a tó hallgat,
talán a csendje vonz oda;   
épp olvad partján a hóharmat
- megkopott a tél bocskora - 

Átlátszó, csendes a tómedre;
káprázat-csillagok gyúlnak, 
tán' mosolyod villant meg benne...
emlék-harangok zúgnak.

Sellőként csobban a gondolat, 
mint kavics tűnik a tóban,
sóhajnyi volt csak a pillanat;
...nem tudom: voltál-e valóban.


*** 2. *** Lupsánné Kovács Eta: Egyedül...

Álmaimban Kedves újra itt vagy velem,
tegnapnak hitt emlék szakadni képtelen...

Tetten ért pillanat, boldognak hitt évek,
- régen elfogadtam- csak Téged idéznek;
gondolatomban laksz, néha még fáj nagyon,
úgy hittem, idővel múlik a fájdalom.
Régóta ábránd vagy mit szül a képzelet,
de álmaim nélkül hogy lehetnék veled?

Elsuhansz, ...még intesz, kopog az ébredés,
emléked itt lebeg, mint néma kétkedés.


*** 3. *** Torma Zsuzsanna: A Zselicségben születtem én

A Zselicségben születtem én,
Nem annak lankáin,
Szendi-hegy tetején.
Onnan szép kilátás nyílott
Zsippóra, s a halastóra,
S szemben Olaj-hegy dombja
Magasodott elém.
Látom ma is, ahogy
Az öreg diófaágon
Láncos hintán repülök
Fel, le, előre, s hátra,
S boldog dalolásom
Elhallatszik messze a határba.

A Zselicség egyik
Legszebbik vidéke
Volt szülőhelyem,
Melynek minden kis zugára
Sokszor visszaemlékezem.
Hallom, ahogy az esőcseppek
Kopognak a tetőn,
S épp a pajtában játszadozom,
A tyúktojást a porba töröm és
Belőle sárpogácsa készül.
De ezért megdorgáltak,
Hogy ezt nem szabad,
S anyám a tojásokat
Inkább megsütötte
Mindannyiunk eledeléül.

Kisgyermek koromban
Még „masinálták” a gabonát,
s mi apróbb gyerekek,
még hasznavehetetlenek,
közben a körtefák alatt
játszadoztunk, bukfenceztünk,
még azt sem vettük észre
hogy az ebédhez elérkeztünk.

Mikor már nagyobbacska voltam
Vittek rétre és mezőre,
Hol szénát forgatni,
Hol kötelet tekergetni,
Később lovakat vezetni
A sorok közt, hajlongani
A gyomok közt.
Állatokat megetetni,
A tehenet megfejni,
Mély kútból a vizet „húzni”,
S lassan én is megtanultam,
Hogyan kell „emberré” lenni.

Nem születtem gazdag házból,
Csak szegény famíliából,
S megpróbáltatások ellenére,
(nem volt mindig családi béke),
S a lehetőségekkel élve
A magam választotta úton
Elindultam, és úgy érzem,
Ha lassan is, célba értem,
S talán, nemhiába éltem!


*** 4. *** Torma Zsuzsanna: Hol vagytok már, gyermekévek!

A távolság mindig nagyobb, ahogy évre évek jönnek,
Rövidebbek a nappalok, az éjszakák is rövidülnek.
Hamarabb jön el a tavasz, gyorsabban jön el a nyár is,
Lábam tapos őszi avart, s hóval belep a tél máris.
A távolság egyre nagyobb a mától, amelyben élek,
Tőletek de messze vagyok, hol vagytok már, gyermekévek!

Nem volt akkor mesekönyvem, mikor még kisgyerek voltam,
Nevem kezdőbetűit csak újságszélére írhattam,
Nem is adtak a kezembe ceruzát és mesekönyvet,
Elégetett gyufaszállal írhattam le a betűket.
Aztán faltam a meséket, amikor iskolás lettem,
„Öreg néne őzikéje” de sokszor volt a kezemben!

Olyan nagyon éheztem a szeretetre, s szépre, jóra,
Még sem mindig onnan kaptam, ahonnan szerettem volna.
Szegény élet volt a miénk, nem is tellett sokszor másra,
Csak arra, hogy épp megéljünk, nem ám mindig szépruhára!
Amit apánk hazahozott, hamarjában el is verte,
A kocsmáros bevételét napról-napra így növelte.

Csak mi ketten, két kicsi lány, vártuk, hogy majd csurran-cseppen,
Én voltam az idősebb és anyám segítsége lettem,
A piacra vele mentem árulni, ha volt felesleg,
Néha abból szép ruhára, szép cipőre azért tellett.
Főleg akkor kellett a pénz, mikor idősebbek voltunk,
S a tánciskolába mi is örömmel beiratkoztunk.

Anyánk nagyon igyekezett, mindig tőle telhetően,
A ruhánkat maga varrta, hogyha nem volt pénzünk bőven,
De aztán lett munkahelyem, pénzkereső lettem én is,
Megvehettem, mit akartam, szép ruhát és szép cipőt is!
Szeretetre éhes szívem de sok helyen kopogtatott,
Elhittem, hogy aki tetszik, annak én is fontos vagyok.

Ne higgyétek, hogy könnyű volt az igazit megtalálni,
Akkor én még úgy éreztem, nagyon sokat kell rá várni!
A nappalok lassan teltek, s oly lassan telt el egy éjjel,
S olyan soká jött a tavasz, s rá a nyár is sok késéssel,
Úgy éreztem, késett az ősz, lassan ért ide a tél is,
Gyermekkorom szép éveit sírom vissza mégis-mégis.

A távolság mindig nagyobb, ahogy évre évek jönnek,
Rövidebbek a nappalok, az éjszakák is rövidülnek.
Hamarabb jön el a tavasz, gyorsabban jön el a nyár is,
Lábam tapos őszi avart, s hóval belep a tél máris.
A távolság egyre nagyobb a mától, amelyben élek,
Tőletek de messze vagyok, hol vagytok már, gyermekévek!


*** 5. *** Bíró Péter: Emlékek

Hol lehet az a perc,
Mikor még egyben láttuk a dolgokat
Nem szakított minket szét
A ki nem mondott gondolat

Még csak hallgattuk, és nevettünk rajta,
Hogy az élet kemény lehet
Értettük egymás szavát
És azt, hogy mit jelent

Tudtuk, hogy nincs esélyünk
A világ nem előttünk hever
De mégis hittünk benne,
Hogy mindig vidám lesz

Csak vártuk, hogy üssön az óra
Hogy felfedjük magunk
És lássa most már mindenki,
Hogy az utcán mit tanult

Az a gyermek, kiről lemondott az élet
Kire mindenki legyintett
Akitől nem vártak sokat
Most mégis új utat mutat

A barátságon nem ejthet foltot,
Hogy hibázol, mert én is hibázom
Ilyenek vagyunk és leszünk is mindig
Tudod, hogy ezért én nem haragszom

Légy hát a régi önmagad
Ne emésszen, tudom, hogy tenni akarsz
Azért, hogy jobb legyen
És én mindig az ajtódnál leszek

Ha szükséged lesz arra,
Hogy felsegítsen egy régi cimbora
Ne feledd ami mögöttünk van
Többet ér, mint száz kiló arany


*** 6. *** Fazekas Imre Pál: Nem feledlek
(Emlék)

virágokon ölelt szép perceken
vitt a szemed csókod mámorához
elvarázsolt órák záporához
az a nap  – heves volt és szertelen

szent teliholdunk ezüstje alatt
csillagok sziporkázták a fényed
lázcsoda bíborszárnyakon égtek
a vérig pergő szerelmes szavak

hulló könnyeddel búcsúzott a nyár
az ősz úgy elhullajtotta a fényt
mint egy tél átírta igaz regényt
a tavasz hangját nem hallottuk már

káprázat-álomban tartott hangod
kis lombsusogás is téged idéz
napfény a fákról lopva ha rád néz
megsimogat –  itt –  újra az arcod

napok közt őrzött gyöngyigaz szemed
kínzó égető reménytelenség
távolba néző fájó messzeség
keresve keres még  –   fogni kezed

azóta már minden erdő csendes
hiába is nyílnak a virágok
az utakon sehova se járok
ahol téged siratnak a könnyek

viharba visznek átlátszó napok
tükörórák csendesen ömlenek
hajadba fonva az emlékeket
lélegzeted szótlan rabja vagyok

akárhogy fáj  –  hová lett a közel
az idő tőlünk folyton menekül

csak én maradok mindig egyedül
aki szeretlek s nem feledlek el


*** 7. *** Fazekas Imre Pál: Emlékező első szerelem

zsivajok kelnek ki az árnyakkal
a hangok közül kilép egy sláger
kapualjakban száz csókot lát el
s bálba megy az est  –  illatfonattal

köztük voltál a kortalan hűség
a határtalan első szerelem
legszebb szép volt azóta keresem
fényléptedet öleli a kék ég

csöndre a csönd lelkifurdalása
ahol zöldebbek voltak a füvek
varázslók az éjben kigyúlt szemek
égi szerelmünk csókszárnyalása

széttört összetört örömök zugát
melyek hangodért százszor meghaltak
keresem mert még látni akarlak
az emlékező tűzvészeken át

erősödő alkonyban a házak
volt – nincs –  kép tűnik az emlék után
percek alatt elmosódó tárgyak  
rohannak az elmúlt idő falán            


*** 8. *** Fazekas Imre Pál: Égő emlék

Ha táncol a napfény szelíden
előttem a vízen
aranyhídon sétálsz felém
kezedben virágköltemény
a halmok a dombok kacagnak
és rólad dalolnak
áttetszőn lebbensz elém
selymesen és könnyedén

még szebb ez a vidék
amilyen volt valaha rég
amikor itt voltál
az erdei virág
leheli illatodat át
ahol megcsókoltál
e nyári nap hevét
sugara vágy igézetét
a számon érzem még
itt ég a szivemen
e boldog szerelem
te csodaszép emlék


*** 9. *** Fazekas Imre Pál: Emlékfény

A napok hálával emlegetik
azokat az órákat ,
melyek fényözönnel borították
szelíd ,szép homlokodat.


Hulló perceimbe szövögetted
kötötted csillámait   –
a furcsa ,forgatag érzéseknek
Balaton-hullámait    –

Itt voltál s itt vagy a fényhabokon

Hangod fülembe csobog

az őszszínbe hajló parti fák alatt
már a nyár zokog


*** 10. *** Losonczi Léna: Emléksirató

Jaj, emlékeimre rázúdult
napok omladék-törmeléke
virágszirmok-szőtt képeim
sötét romhalmaz betemette

Kutatok néha. Rom alatt
keresem szirmok illatát
jégcsappá fagynak könnyeim
a múltam kiszáradt virág

Csak a gyökér a föld alatt
kapaszkodik ősök jajába
hűtlen szívem emlék-dalt sír
fejfák fekete sóhajába


*** 11. *** Losonczi Léna: Múlt-festményem

Múlt-festményem
szürke-színes vásznán
néhány elcsúszott ecsetvonás - - -
De ezzel lett teljes a kép,
és hiteles a látomás.

Elmélázok e múlt-festmény előtt…
Mozaik-montázs.
Rőf vászonnal felér.
Mennyi tarkaság…
–    És semmi sem fehér.

Virágszirmok, nyitott könyv, Biblia,
gyermekszemek, viharfelhők nyila,
sötét cseppek, óh, gyászkönnyek talán,
MENE TEKEL… írás szoba falán,
feslő rózsák, a színük elmosódott,
arany gyűrű, rá por-rozsda rakódott…
Egy pár papucska – emléke pici lábnak –
Hópehely, pillangó – jelei télnek nyárnak –
S még mennyi folt, sok homály-kép a ködben
(itt egy család ül az asztalnál körben)
Ott néhány elcsúszott ecsetvonás!

Igaz? Torz e kép?
A lélek hinni nem mer.
Sok furcsa folt,
mit ha tehetné,
átfestene az ember.


*** 12. *** Losonczi Léna: Vissza-idő

Letűnt korok lenyomatait
keresem a vissza-időben.
Porladó csontok,
megkövült csigaházak,
levélnyomatok lapulnak a kőben.

Jelzik az előttünk parázsló,
hamvadó létet.

Képzeletemre
 – mellyel felépítem
a korhadó múltat –
nem teszek féket,
hadd száguldjon szabadon
a vissza-időben.

Lám látom a drága ősöket
rovásjeleket vésni a fába,
majd szilaj lovak dobogását hallom,
s riadó-kürtszót harmatos éjszakába.

Jönnek felém várak nagyasszonyai,
neszez ruhájuk suhogása.
Kardélek csattogása riaszt fel,
s daliás vitézek vidám kurjantása.
………………………………….

Letűnt korok képei díszítik
agyam emlék-falát.
S forgatom kezemben egyre
ezt a darabka égetett agyag
„hajdan-kerámiát.”


*** 13. *** Losonczi Léna: Kellett nekem?!
(Tisztelettel Serfőző Simonnak)

Kellett nekem
elhagyni
a harangszó-mosta kertek alján,
a kökényvirágos árok partján
a sárga-pelyhes kislibát,
ház előtt a vén körtefát,
akácsorunk virág-havát,
pirosmosolyú almafát,
faragott teraszt,
lugasárnyat,
birsalmaillatú szobánkat,
viráglopdosó kiscsikót,
hogy kockacukros csókjai
máig bizseregjenek tenyeremben?

Kellett nekem
otthagyni
az istállóküszöb tejszagát,
fecskeszárny-verte ereszalját,
a szalmakazlak hancurát,
a búzakévés szekerek oldalrúdján
a majomfogású csimpaszkodást?
A felborzolt dűlőutak nem őrzik
a mezítlábas talpak égető nyomát,
sem a forró aratások szomjúságát,
s az izzadtságesős kaszasuhogást.

Úgy donganak az emlékek,
mint disznóól körül a legyek,
mélytudatomban rejtőzködnek,
tollászkodva csapatba verődnek
bennem,
pedig mindent elvitt az ár,
’970-ben.

Én őrzöm őket, mint rögöket
a kővé aszott fekete föld,
amit morzsolgatok kezemben
a régi ház helyén,
 - vagy  mint ajak az imát - ,
és ha lehajolok érte,
emlék csapódik arcomba,
s újabb emlékért kiált.

Kellett nekem
elmenni innen,
hinni a hamistorkú szólamoknak,
messzire néző hitem
a Napba küldeni merészségért?
Kellett nekem
fészekhagyó követként
kivágtázni zablátlanul,
világmegváltó tudásszomjjal
hűtlenné lenni a fajomhoz?

Most, hogy már
hozzá szótlanodom
árva magamhoz,
mint éjjel a száj,
ha meztelen marad
mélységével magányom,
dönget, dörömböl…
Valami fáj.


*** 14. *** Gyöngyös Imre: Sendsnosonnetnov

A fenti cím nem valami orosz falucskának a neve, aminek évtizedeken át hittem, és amit kerestem különböző térképeken. A szó egy régi, 1947-ben lezajlott szellemidézés alkalmával megismert szó, amit az asztal egyszer lekopogtatott.

A „szellemidézés” 1946-ban és 1947-ben a nyári szüneteink rendszeres szórakozásai közé tartozott. Egy könnyű, kisasztalt ültünk körül, amelyet összeérintett hüvelykujjunk és minden ujjunk tapintott és mindkét kisujjunk szomszédunkét keresztezve egy teljes kört alkottunk. A könnyű asztal nagyon hamar megrezdült, két lába felemelkedett egy két centit, majd visszaesett. A „van itt valaki” kérdést mindig egy koppanásos „igen”-t kértünk. Egyébként a lerövidített kérdéseket mindig egy-koppanásos „igen”-nel vagy két-koppanásos „nem”-mel kértük, hogy megválaszolják. Amikor a nevekre és hosszabb bonyolultabb válaszokra került sor, rendszeresen kórusban mondtuk az ábécét egyidejűen a koppanásokkal. Amelyik betűnél a kopogás megállt, a körön kívül levő „jegyző” leírta. Nagyon ritkán sikerült szándékosan megidézett emberekkel társalogni. Volt egy egész olyan hetünk, amikor az „őrült” Palika jelent meg, akárkit is hívtunk. Nem mindig szellemes zagyvaságait már a harmadik napon meguntuk.

Egyébként Palika volt, aki trükkjeivel (!) meggyőzött arról, hogy az asztal kopogásában semmiféle csalás nincsen! Éva nővéremet egyszer egyedül hagytuk az asztalon, de nemhogy megszakadt vona a kör, hanem keze alatt az asztal elöször egy lábra állt, aztán mind a négy lába levegőben volt és Évikénk nem tudta lenyomni két kézzell sem! Amikor én is betettem a két kezemet, nagy ellenállással ketten lenyomtuk!

Természetesen ennek az ellenlábasa is megvolt, amikor Chun vagy Sun volt az „idegenvezető” és többé kevésbé sikeresen, de mindig nagyon bölcsen és jóindulatúan elkalauzolta hozzánk az elhunytakat. Chun maga több mint kétezer esztendeje halt meg, de svádája és magyar nyelvű ismerete kifogástalan volt. Ő több mint egy hónapon keresztül látott el „szereplői”-vel. Tu-Fu, nagy kínai költőt, ConFuCse-t is, sőt Shakespeare-t is kértük tőle gyors egymásutánban, de a legfontosabb (és ezek a kérelmek csaknem egyszerre hangzottak el!) Zsolti unokatestvérünk volt, aki 42-ben esett el az orosz fronton. Chun kalauzunk egy időre eltűnt, de az asztal kikopogott egy nevet, amit a jegyző „Sendsnosonnetnov”-nak írt le. Zsolti elestének a helye volt a sok kérdés között és ezért ötven éven keresztül azt hittem, hogy egy kis orosz falucskának a neve lehet, de azóta akármilyen részletes térképet is böngészek, még csak hasonlót sem találok!
Most, hogy a Shakespeare szonetteket fordítom, minden szonettet két különböző dossziéba mentek. Szemembe kellett, hogy ötöljön a „sonnet” szó angol írásmódja a kettős „n”-nel.
Az ötven évvel ezelőtt megismert szó vagy inkább mondat kétféle helyesírással két jelentést tartalmaz. Az egyik: „Send 's no sonnet now” (itt megjegyzem, hogy ábécénkben a duplavét nem használtuk!) „Ne küldj most szonetteket” jelentéssel.
A másik: „Sends no sonnet now”, azaz: „nem küld szonetteket most” tudni illik „ő”. Shakespeare szellemének sikertelen(?) megidézésének miért ne lehetne köze mindehhez?

Csak azért nem mert a szellemidézésben nem hiszek, inkább az idő dimenziós egymásra tolódását Nostradamus jóslatainak magyarázata gyanánt szeretném elfogadni. Miután én is bent ültem a körben, az én időm dimenziós torlódásaként foghatom fel ezt a szonettekre való utalást, amelyre 15 éves koromban misem adott más indokot vagy jelzést. Az biztos, hogy ez az ötven éve hallott szó vagy inkább mondat ma kísérteties értelmet kapott.


*** 15. *** Gyöngyös Imre: Elkötelezettség
(ódon módon)

Milyen csoportot képviselhetek még?
Kiknek lehetnék még a bajnoka?
Hazámon kívül még mi mást szeretnék?
A jó magyarnak nem kell más soha!
A bennem alvó HAZA újraébred
amint magyarra ajkamat nyitom.
Hazám eszméje csak ily távol érhet
mélyen, erősen s ilyen áhítón.
S mert ártatlanul voltunk elnyomottak
oly annyiszor múlt ezredünk alatt,
szívemhez elnyomott ártatlanoknak
rabszolga sorsa bár közel marad,
teljes szívemben magyar nemzetem
sorsát sorsomként hűen viselem.


*** 16. *** Gyöngyös Imre: Önarckép tükörből

Mint pók a pudvás, pállott pincepolcot
a kor beszőtte fáradt arcomat,
s most úgy néz ki, mint festett fércű foltok
korcs köntösén a kormos karcolat.

Hajam fakó, viharvert szürke gyolcsok
száz rongyszálából varrt vitorla csak,
nyakam nyersrostú, redves, ínba oltott
bőrsátor, mit szétráz egy mozzanat.

A pápaszem is rejt még szürkeséget:
Kese hernyópár két szemöldököm.
Szemszürkém lángja többé már nem éget,

tekintetemben mégsincsen közöny,
csak elszántság látszik, mellyel a lélek
mélységeinek kincsén őrködöm.


*** 17. *** Gyöngyös Imre: Vörösmarty

Sírod elé borulunk, hogy a hőst koszorúzzuk imánkkal;
voltodat őrzi a nemzeti gyász örök ünnepi gyászunk;
lázteli, gazdag erőd zabolázta a nyugtalan elméd,
szélesülő érzéseidet formába ölelni
mélyrehatóbb tudatot követelt s lánglelket igényelt;
nyelved, az érzett szó erejének az összegezése.
Ímhol a gondolat, érv, mese, új szavak ,új magyar,új nyelv,
,melybe iromba világok fényteli színe beömlött.
s úgy terebélyesedett el, akár csak a lelked erői.
Benned a hősi legendák hős eseménye világol
példaadó szépségül a büszke, nemes, magyar agynak:
Dallamod ötvözetével igézed a lelket, a képek
dúslakodó, szoros áradatával adod gyönyörünkre.
Régi dicsünkkel idézed a hősi, magyar szerepünket:
Védeni ó Európa nagy és kicsi nemzete létét
(Századok óta fizetjük az áldozatunkkal adónkat!)
Lelkedet áldjuk, amíg irodalmadat áldja az emlék!

Bús, gyönyörű és büszke kiválóság a nagyok közt!
Honszeretetre fogant elemésztő isteni téboly,
mígnem a nagyszerü gyötrelem általi ős-kataklizma
végzetes átka vetült tereád lelked kiborítva!)
Műveid útmutatója a táltos, örök, magyar eszmény
s gyászteli hálaimánkban örökre idézzük a lelked!


*** 18. *** Gyöngyös Imre: Száműzöttek pihenőben

Lelkiségünk sok hege látható bár,
szenvedésünk sok sebe rég beforrt már,
más viszonyban nézzük az életünket,
    mint rab a rácsot.

Rég elillant mind az a kába kétség,
melynek árát árva fejünkben óva
évekig hurcoltuk alázatunkban
    pókeres arccal.

Bár az izzásunk parazsakra oszlott,
szenvedések sóhaja néha szítja
s még sziporkázón fenyeget zsarátja,
    lángra, ha lobban.

Olthatatlan és örökéletű tűz
törhetetlen kérgeket edz a szívre,
átsegít még sanda kis életünknek
    bús maradékán.

Sírba dőlünk így, keserű közönnyel,
mint kinek mindegy, hogy az életében
mennyit ártottak ki nem érdemelt és
    durva csapások.


*** 19. *** Gyöngyös Imre: Kérelem Édesem, Anna felé

Zárd le bámész, holt szememet, ha eljön
majd a perc, mely terhel a számadással.
Szépre méltóbb végzetem ünnepeljed
bölcs megadással!

Oly kevés bánatra sűrítsd a gyászod,
hogy ne mérgezze, s betegítse lelked.
Áldva vedd el mind, mit az édes élet-
küzdelem ellett!

Mondd, mi fékezné le az évek árját?
Mert az élet nélkülem is rohanna!
Mint ahogy még majd fog is elsietni!
Édesem, Anna!

Célodul tűzd még a mi testi sarjunk
életoltalmát, miután lehulltam!
Erre kérlek csak meg a jó Nagyistent
térdre borultan!


*** 20. *** Utasi Hajnalka: Jellem ereklyék
Kálnoky László 100. születésnapjára

„Hová lettek a családi ereklyék?”
Tűnt korokból lélegzik a festék.
Élő vérből alvad gyászálom
a tiszta felöltőn,
halvány magánnyal szárnyal
túl minden emberöltőn.
Dacol idővel, hogy a név, mit büszkén
visel,
ne robogjon céltalan az esti
gyorssal el.
Hová lettek a családi ereklyék?
Apáról fiúra,
anyáról lányra
örökli minden
nemzedék.
Létünk alfája és omegája a
kopott, zizegősárga,
évszázadok illatát ontó
emlék.
Tartást, jellemet
kínálnak
felénk tálcán az
ereklyék.

Lehunyom szemem
rám néz egy régi vágású úr, ki
csókjával leheli neje
csipkébe bújtatott kezét.
Ükapa rendelte meg
a családi varázst,
a Mester festményét.
Idill,
egyszerű pillanat,
lélek és kép
összhangjában
életre kel a
hátrahagyott,
gondosan címzett
hagyaték.
E relikviákban családok múltja időzik, s
„szellemképüket az utódok őrzik.”


*** 21. *** Utasi Hajnalka: Fénykép

Régi fekete-fehér rövid villanás.
Az egyetlen, ami hármunkról szól:
Tatusról, rólam és Bobi kutyáról.
26 év távlata, s a halál sem állt közénk,
Még erősebb, biztosabb a láthatatlan kötés.
Közelről érzem nagyapám szeretetét,
A szeméből kiragyogó féltést.
Gyermek és felnőtt,
Felnőtt és gyermek
Képbezárt harmóniája,
A pillanat csodája.
Bobi pózolva emeli égnek a fejét,
Orrát magasan hordja,
A nap fényével bosszantja,
Hunyorgatja öreg szemét.

Kéz a kézben, hármasban.

Könnyű álom ez !

Újra és mindörökre együtt:
Tatus, Bobi és én.


*** 22. *** Gálpál Kinga: A minotaurusz naplójából

   Érzelmek! Ha nem lennétek, boldogan élhetnék itt egyedül a labirintusban. Igaz, a boldogság is érzelem...szóval csak úgy élnék. Úgy, ahogy akkor, amikor előjön belőlem a szörnyeteg és utána nem emlékszem semmire, mert az emlékek érzelmekből állnak. Ha nem lennének érzelmeim, nem emlékeznék. Csak a jelen lenne nekem. De jó is volna! De ehelyett itt élek egyedül, és csak néha-néha bolyongásom során meglátok egy-egy vértócsát vagy embercsontokat. Érzem, hogy ezt én tettem, vagyis a bennem élősködő szörnyeteg...mert egy testben nem élhet 2 lélek, még akkor sem, ha a test 2 élőlényt tükröz.
   Egyszer egy szomorú ember vagyok, másszor egy érzelmek nélküli gyilkos szörnyeteg. Miért nem maradhatnék egyszer ember, amikor betéved ide valaki? Csak hogy beszélhessek valakivel egy kicsit...mondjam el neki a gondolataimat. Nem bírom  magamban tartani őket, ígyhát amikor elordítom magam, mindenki, aki épp a labirintus körül van megrémül, és még jobban elkezd félni tőlem. Már ha mer valaki errefelé jönni...
   Nem tudtalak megmenteni! Hiába, a szörny előjött és megölt, pedig szeretlek, akárki is vagy, és ez annyira fáj nekem! Meg tudsz nekem bocsátani? Én mindig próbálkozom, de nem tudok felülkerekedni. Ez a gyászos csend arra késztet, hogy visszatartsam a lélegzetem, ahogy elragad a halál és megszabadít földi kínjaidtól. Ki küldött ide, hogy ezt megtegyem veled? És engem ki fog megszabadítani?
   Én vagyok az, aki nem tud egyedül szabadságra lelni, mert ahogy eljutok valameddig, egyszer csak szörnyeteggé válok, össze-vissza szaladok és nem tudom, hova kerültem.
    Itt állok, itt hagyva a csendben...
   Feladtad a harcot és ezzel legyőztél. Maradok ugyanaz, ugyanott, ugyanúgy. De te mindig enyém maradsz, érzem mélyen belülről.
   Soha nem látom már a felhőket, már soha többé nem melegíti napsugár az arcomat, tudom, ez az én sorsom: körbe-körbe megélni ugyanazt és megint csak ugyanazt, és egész életemben, talán azután is üldözzem saját magam.
   Itt vagyok, egyedül a csendben...
   Olyan régen volt, amikor láttál, anyám, hát már te is félsz látni engem? Minden annyira mostoha itt bent, miért hagytál itt engem a csendben? Feladtad a harcot, elhagytál, vajon ez meg lesz bocsátva? De örökre tied maradok, itt, legbelül érzem.
   Ha elmondom neked, meghallgatod? Itt maradsz? Itt maradsz örökre és nem hagysz el soha?
   Ó, a gondolataim vajon veled vannak? Megérted őket? Várni foglak...
   Ha elmondtam volna neked, meghallgattad volna, maradtál volna örökre és nem hagytál volna itt. Ez a gondolat fáj, mert tényleg elengedtelek.
   Utolsó pillanataim ezek...megint magam ellen fordulok...minden sarkon érzem, itt van velem. Még csak egy pillanat, ami józan, aztán újra elcsúszom, és ezúttal talán végleg itt maradok. Keresek, harcolok egy lehetőségéert, hogy túl legyek rajta, hogy visszafordíthassam. Itt az időm, hiába próbálom, a kezeim remegnek. Mondd el, miért van ez? Ez mind a fejemben van, nem bírom tovább! Körülöttem csak félelmet érzek, félek saját magamtól, és egyre közeledik. Nem tudok ellenállni a bennem rejtőző félelemnek.
   Adj erőt, hogy szembenézzek az igazsággal, az átokkal, ami a lelkemen ül. Ki képes engem elítélni ilyen kínzásra az Ő nevében?
   Engedd, hogy meglássam az igazságot, ami e falak közt rejtőzik, szomjazom rá! Ami miatt küzdenem kell a bennem élő szörnnyel, aki hamarosan felülmúl engem. Adj erőt, hogy meglássam a szörny vadságát, hiszen ő a legsötétebb részem! Bocsáss meg nekem! Bocsásd meg nekem, ami belőlem lett!
   Imádkozz értem, mert elvesztem, remény nélküli vagyok, csak harcolok, ígyhát ne hazudj nekem, elég volt már!
   A sötétség legyőzött, bekerítette a lelkemet. Hogy tudnak ennyire gonoszak lenni az istenek?
   Nem érzek semmit, csak a hideget. Minden szín elhomályosul, nem találom a lelkemet! Abbahagynám a rohanást, ha tudnám, hogy van esélyem, de mindent fel kell adnom, kényszerítve vagyok rá. Nem fogsz nekem megbocsátani, tudom.
   Minden eltűnik, maradnak vajon részecskék? Az emlékek semmibe foszlanak...
   Tudom, most már nincs menekvés, ami egyszer ki volt mondva, meg kell történnie, szembe kell néznem vele.
   Mindenütt ott van, erősebb lesz, közelebb jön, az én világomba, innen már nincs visszaút.
   Emlékek, segítsetek!


*** 23. *** Gálpál Kinga: Volt egyszer egy tej

  ’Volt egyszer egy tej. Nagy fehérsége volt ennek a tejnek, nagy lötyögése, ott az ablakpárkányon, ahol egy sárga fazékban élt.’ Nem szokott lötyögni, de tudta, hogy nagy a lötyögése. Ezt szerette magában. Ezt, és azt, hogy fehér volt, akár a tej. Azt viszont nem szerette, hogy nem tudott soha jó hasonlatokat kitalálni.
   Most, hogy megismertük tejünket, elmesélem, hogy mivel töltötte HÉTNAPJAIT.
   Első nap délután fele észrevette, hogy kilát a sárga fazékból. Persze azt nem tudta, hogy sárga fazékban él. Tiszta szerencse, mert a fal, amit először meglátott, sárga volt, és kedve szerint eldöntötte, hogy nem fogja szeretni a sárgát. Túl sok. Minden sárga volt.
   Egészen második napig, amíg meglátta az eget. Kék. Gondolta, úgy illő, hogy a második dolgot ne utálja. Megszerette a kéket, az eget. Főleg, hogy változtatta a színét. Egyre sötétebb árnyalatokat vett fel. Persze a tej ezt nem tudhatta, nem vette észre, ugyanis a tejeknek nagyon lassú a felfogásuk. És rettentően lusták.
   Harmadik nap megváltozott az élete a sárga fazékban. Összebarátkozott a szobanövénnyel. Zöld volt. Gyönyörű méregzöld. Eddigi logikáját követni próbálva megpróbálta utálni a harmadik észlelt dolgot, de bármennyire is kínlódott, nem sikerült neki. Szerette a méregzöld szobanövényt. Persze nem tudta, hogy méregzöld. Csak azt, hogy zöld. A tejek csak a legegyszerűbben tudják megállapítani a színek színét. Összesítette az eddigi ismert dolgokat (a legegyszerűbben): csúnya-sárga, szép-kék, szeretem-zöld.
   Negyedik nap estére hagyta abba a bambulást. Hát igen, kicsit sok volt neki ennyi információ. Este viszont visszanyerte energiáját, a Holdfényben szinte vakítóan fehér lett. Legszívesebben lötyögött volna, de nem szokott. Na igen, a Hold. Bizony, észrevette! De csak azért, mert telihold volt és ötször nagyobb, mint szokott. Különben –mondanom sem kell- nem vette volna észre. Szürke volt. Mosolygott. De pont ezért (mert más okot nem talált) utálta.
   Ötödik nap belenéztek. Megijedt, de aztán egész napi félelem után rájött, hogy nem fenyegeti veszély. Sajnos a színét nem tudta megállapítani a szőrös mókusfejnek, mert két színből állt és nem tudott általánosítani. Túlságosan bonyolult volt egy tejnek.
   Hatodik nap megcsiklandozták. (Magyarázatként: Gyurka belemártotta az ujját, és megkóstolta.) De tejünk nem vette észre, mert csak egy pillanat volt az egész. És különben is. Milyen abszurd lenne, ha egy tej érezne, nem??? A nap többi része édes semmittevéssel telt.
   Hetedik nap pedig megpihent. Akarom mondani megaludt.


*** 24. *** Gálpál Kinga: Csend

A szobám csendje, a tárgyak csendje
Csak látszólag csend.
Minden egyes apró pici dolog
Tele van emlékkel, értékkel.

Minden csendben hallgat,
Soha el nem fárad.
Bennük vagyok és ők is
Bennem vannak.

Hihetetlenül sok erő
Gyűlt itt össze nekem.
Annyira jó csak úgy csendben
Lenni ennek a közepében.


*** 25. *** Gálpál Kinga: Vég

A hideg, homokkal teli asztalon
 vergődik a két egyforma áttetsző
 szárny, amit az álommadarak felejtettek rajtam
 a társadalom mészárosának meleg kése alatt.

A melankólia halványlila pillangói
 sírnak halványlila könnyeket
 megcsonkított vállaimon,
 amelyek még mindig fémszínű
 vércseppektől fénylenek.

Vérfagyasztóan sikító kacagást hallat
 a társadalom szénfekete trónján ülő
 arc nélküli semmi. Üres a trón.
 És kacag. Félelmetesen, hatalmasan.

Bíborvörös mozgó csíkok éktelenkednek
 az e világi falon, az emberi lét határán,
 jelennek meg szüntelenül
 a Mennybolt felvágott ereiből.

Eltűnnek a kávéház-nyüzsgésben született istenek,
 kis fekete gyöngyökké lesznek és
 szerteszét gurulnak. És egyszer csak
 elvész a nyomuk. Nincsenek.

Az élet fogaskerekei, melyeket
 gyerekkönny rozsdásít, örökre megállnak.
 A homokóra méregzöld szemei fennakadnak
 a levegőben, üvegbe zárva, befejezetlenül.

A tinta felszívódik, a fehérré lett szavak
 töviseket növesztenek, nem engedik
 elolvastatni magukat. Értelmüket vesztették.
 Sápadtan az utolsókat nyögik.

Nem lesz sírkő, nem lesz kopjafa,
 nem lesz emlék, nem lesz tűz.
 Csak egyszerűen, igazságtalanul
 minden Eltűnik.


*** 26. *** Gálpál Kinga: A jövő emléke

Hideg pisztoly hever a földön,
A tompa kés odébbvánszorog,
A víz meg kötél már nem is elég jók,
Vér nélkül úgyis tovább szomjazom.

Vörös a föld, vörös a fal,
Vörös a ruhám s a hófehér haj.
Reszketek, szomjazom s érzem:
Messze van még végzetem.

Elásott szekrény sarkában ülsz,
Megváltás neked a halál,
Én megöllek, s én leszek az is,
Aki majd érted bosszút áll.

Felhangzik a sárkány dala,
Mert –tudod- ő is mosolyog,
S eléneklem neked majd, ha
Testedre szórtam a homokot.

Én vagyok a gyűlölő, az okos,
Én vagyok a késfenő, a gyilkos.
Én vagyok a hiba, a szerető,
Én vagyok a homok s a temető.


*** 27. *** Gálpál Kinga: Emléklét

Soha meg nem fakulnak a színek.
Soha el nem hallgat már az ének.
Ha mi eltűnünk is, megy tovább az élet.


*** 28. *** Szakáli Anna: Apám emléke

Sültös sapkája árnyékot vont
égtől lopott búzakék szemére.
Sanda pillantást vetett a föld
ringó búzatáblájú mezejére,
s elengedett egy réveteg mosolyt.

Félrecsapta, ha virágos kedve
nótát csalt szája szögletére.
Aztán, mindent elvettek, lovat, marhát
- sírni nem tudott, nevetett, ütött -
a világot zokon vette.

Lovak vidám nyerítése hozott
szívére nyugodalmas álmot.
Kővé keményedett tenyerébe,
szívlapát nyomott vérhólyagot,
és álmai közé űzte a borospohár.

Sorsa újra eljött. Katonakonvoj,
ágyúcső csapódott jeges úton.
Tornác árnyékára magánya ült,
akácágak lengtek lelke felett,
s a fehérgyász dagadó ereibe hűlt.

Zúzott karját levágni nem hagyta,
húsz év megalázás jött,
békeidőben lett katona-sorsa,
s ki golyót akkor nem kapott,
most fuldokolt, de senkit sem átkozott.

Papot kért, gyónt, bár sosem tette,
utolsó kenet mosta le lelkét,
térdeltünk ágya mellett, ő sírt,
megkövette anyámat bűneiért,
ki szótlan, összetörten állt.

Nem életét, nyomorát siratta.
Menni készült, sok volt neki már,
sültös sapkáját kérte fejére,
majd huncutul emelte az égre
fényét vesztő kék szeme bogarát.
 
 
*** 29. *** Szakáli Anna: Hol volt olyankor az Isten…

Két éve történt a dolog. A teremben kevés hely maradt üresen. Imola negyedikként került sorra, és vallomásában feltárta írói hitvallását, életének kicsi, ám tanulságos részleteit, amikor beszélgető társa feltette a nagy kérdést.
- Hiszel Istenben?
A kérdés nem érte váratlanul, mégis meglepődött egyszerűségén. „Hiszel Istenben?” - visszhangzott fejében. - Hiszel? Hiszel?
- Igen. Mindig is hittem. Bár néha vitatkozom vele. Aztán bocsánatot kérek, és szégyellem magam, ha ok nélkül lázadom, mert a dolgok mindig elrendeződnek. Ilyenkor érzem, hogy van és érzem, hogy segít – válaszolta azonalnak tűnő szünet után, őszintén. Aztán az anyaságról beszélt, a szeretetről. Elmesélte egy fiatal pár történetét, akiket összebékített a buszmegállóban, s hogy ehhez a lelki erőt nem tudja honnan vette, nyilván aznapra ez volt a küldetése. Még elhangzott pár kérdés és leköszönt a színpadról. Közvetlen utána következett Edina nevű szerzőtársa, aki háromgyermekes anya volt. Merészen, mint aki a húrok közé csap, szétmarcangolva az általa elmondottakat, szerencsétlenül járt és egészségükben károsodott emberek példáit felsorolva, vagy tönkrement életüket példaként említve állandóan ismételgette, hogy hol volt olyankor az Isten, amikor ez és ez történt? Diadalmas, öntudatos embernek mutatva és mondva magát tagadta, hogy a hit helyes dolog lenne, és arra hivatkozott, hogy amit ő elért az életben, azt mind egyedül érte el. Imolának rosszul esett ez a nyilvánvaló rájátszás, már csak azért is, mert nem állhatott ki újra a pódiumra megvédeni nézeteit és hitét. Így hát hagyta, hadd tombolja ki magát a „modern ember”. A bemutatkozások végén
Edina kerülte a tekintetét, nem ment oda barátkozni hozzá, mint a többiek.
Három hónap telt el az esemény után, amikor elektronikus levelet kapott, amelyben arról értesítették, hogy Edina házát szétverte egy hatalmas jégeső, és a biztosító által fizetett összeg nem elég ahhoz, hogy újra lakhatóvá tegyék. Fényképeken mutatták be a kárt. Valóban szörnyű volt. Első gondolata a levél elolvasása után ez volt: Isten meglátogatta Edinát, hogy tudja meg, itt van! Aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat, habár először szerette volna megírni neki, hogy Isten nincs olyan messze, mint ahogy ő gondolja, és hogy mi lenne most vele, ha azt a választ kapná, hogy old meg egyedül, hiszen te egy karakán ember vagy. Már ott ült a gép előtt, de aztán erről is letett és megdorgálta saját magát. Mostanában Imolának is pénzügyi nehézségei támadtak, és egyáltalán nem volt könnyű, mégis úgy döntött, hogy ötezer forintot átutaltat.
Pár hét múlva a következőtartalmú levelet kapta:
„Örömmel értesítelek, hogy a gyűjtés sikerrel járt, és alkotóközösségünk példát mutatva segített egyik tagján. Az összegyűlt pénz annyival egészítette ki a biztosítótól kapott összeget, hogy minden szükséges anyagot meg tudott vásárolni a család az újjáépítéshez.”
Aztán újabb köszönőlevél érkezett:
„Végtelenül hálás vagyok, hogy az alkotóközösség önzetlenül segített. Amikor az ázó falakat néztem, vagy amikor szó nélkül tűrtem, hogy az úgynevezett szakemberek palira vegyenek, csak azért, mert nő vagyok, akkor mindig arra gondoltam, és ez adott a holnaphoz erőt, hogy van kis hazánkban egy olyan közösség, amely a többséghez viszonyítva, hála Istennek, gyökeresen más értékrend szerint él, és ahová tartozni bizony mondom, dicsőség. Büszke vagyok rá, hogy közétek tartozom, büszke vagyok rátok!”
- Milyen érdekes! Igazán hamar megtért - gondolta mosolyogva Imola. - Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek.- motyogta félhangosan és nagyon örült, hogy most többnek érezhette magát annyiban, hogy nem írta meg azt a levelet, és hogy képes volt a korábbi sértés ellenére is adakozni egy bajba jutott embertársának.


*** 30. *** Sebők Mihály: Bocsáss meg nekem János!

A temetőben egy faragott és lakkozott cserfakoporsót veszünk körül komor arcú feketeruhában öltözött férfiak és szemüket törülgető asszonyokkal. Arany festékkel felírt román név csillog az őszdélutáni bágyadt napfényben. Katolikus pap végzi a szertartást, amin meglepődünk, nem tudtuk, hogy katolikus pedig munkatársunk egy keveset barátunk is volt. „Élt nyolcvan évet”. Szép idő, mondjuk, még élhetett volna.
Bukarestben a Szekuritáté kötelékében dolgozott századosi rangban, valami nagy disznóságot kellett elkövessen, ha még onnan is kirúgták. Meglehetősen puhára esett, géplakatosnak vették fel üzemünkbe. Továbbra is bedolgozott a szekunak, nem titkolta nagyon, mindenki tudta. Megvan a helye annak az ötszáz lejnek, amit tőlük kapok, mondta többször nekem is. Volt, amikor úgy érezte mentegetőznie, kell, ilyenkor mindig ugyanazt mondta: Értsétek meg én ezt nem rosszindulatból, teszem, nekem ez volt a szakmám és én nem léphettek ki! Ne mondjatok semmi olyant előttem, amit kénytelen lennék elárulni. Titeket, magyarokat figyel a titkosszolgálat. Ha nem én, akkor más de figyelnek. Anyanyelvű szinten beszélte a magyart. Soha nem árulta el hol tanulta meg a nyelvet. Pedig ennél nagyobb titkokat mesélt el italozás közben. Például, hogyan végzett el egy boncolást egy meggyilkolt emberen. Hogyan csikarta ki a vallomásokat kihallgatások során, satöbbi.
Részeges koromban, mert ritka az az ember kinek ne lenne rövidebb, hosszabb „tékozló fiú” korszaka sokat ittunk együtt. Egyszer még szívességet is tett nekem.
A kommunizmus korszaka az italozások korszaka volt. Ha már ittunk, akkor énekeltünk is pekkemre éppen a székely himnusz dallamait próbálgattam úgy, ahogy tudtam. Halványan emlékeztem, hogy János többször is rám szólt:
- Inkább az internacionálét, inkább az internacionálét!                     
Hát János kedvéért belekezdtünk a kommunista énekbe is. Szenttanuk szerint a végén annyira összekevertük a nótákat amennyire csak lehetett. Abban az időben a székely himnusz a legtiltottabb ének lévén, rám kapaszkodott a hírhedt szekuritáré. János mentett ki, mondván, hogy a feljelentő rosszul értelmezte, ugyanis mi az internacionálét énekeltük, és, hogy csaknem gondolják róla, miszerint hazug volna ráadásul meg sültromán létére a székely himnuszt, énekelné? Sikerült, és ennek örömére ittunk egy jó nagyot. Hálás voltam érte és megígértem, hogy viszonyozni fogom.
A rendszerváltás első napjaiban sor is került rá. Nagyon zavaros és veszélyes napok voltak azok. Akinek vaj volt a fején nem volt tanácsos annak a napon sétálnia. Gyakran megesett a múltrendszer gyanús alakjaival, hogy irgalmatlanul elverték.
Egyik alkalommal éppen egy jakobinus csoporttal vedeltük a kristályvodkát, amikor azt mondja az egyik forradalmár:
- Nézzétek, ott ül János a sarokasztalnál egyedül. Én most odamegyek és adok neki két egyforma pofont. Gyertek ti is velem és akkor már húsz egyforma pofont, tudhat magáévá.
- Gyerekek!- Siettem gyorsan a javaslattal.- Tegyetek egy szívességet és engedjétek át nekem a feladatot.
Meg sem várva válaszukat János asztalához siettem. 
- Mi az anyád valagát keresel itt te vén marha? Azonnal állj fel és húzzál el, amíg lehet. Legalább két hétig ne fitogtasd a seggedet, ha jót akarsz!
Amikor láttam bamba képét és megértettem, hogy ő nem érti, miért kellene menekülnie és, hogy egyáltalán menekülnie kell. Erőszakosan megragadtam karját és kivezettem a teremből.
- Ezt most miért teszed velem?- Kérdezte szemrehányóan.
- A te érdekedbe ökör!- És otthagytam. 
A forradalmárok úgy tudták, hogy legurítottam a lépcsőn és nagyon meg voltak elégedve. Hanem János végérvényesen megneheztelt rám. Mindenkinek elpanaszolta milyen durván bántam vele. Hogy ő nem ezt érdemelte a legjobb barátjától, akin segített, akiben bizalma volt, és akivel annyit ivott.
Nem sokkal halála előtt is felpanaszolta nekem sérelmét. Magasra növekedett gyomnövényeket kaszálta garázsa körül mikor ráköszöntem. Leültünk egy improvizált kerti padocskára és elbeszélgettünk.
- Hej barátom,- mondta gyenge hangon,- még most is fáj, ha eszembe jut, milyen embertelenül bántál akkor velem.
- Hát ne jusson eszedbe ember, minek gondolkozol ilyen marhaságokon!
- Nem tehetek róla túlságosan nagy volt a csalódás. A legjobb barátom!
- Hogy lehetsz ilyen vén szamár, inkább kaptál volna tízpár egyforma pofont, a forradalmároktól?
- Inkább tőlük, mint a barátomba csalódjak, de engem nem is vertek volna meg, hiszen én nem voltam rossz ember.
- De angyal sem voltál János!
Rám nézett és huncutul elmosolyodott.
- Egyébként hogy vagy- Kérdeztem.
- Gyengén barátom, nem bírok szuszogni az orromon.
- Próbálkozz egyebütt, szuszogjál, mondjuk a seggeden.
Fulladozva nevetni kezdett mellettem a padon, majd elsírta magát, miután szétmorzsolta könnyeit erőteljesen átölelte vállamat. Éreztem, hogy ez a szeretet megnyilvánulása és jólesett nekem.
- Nem tudok megbocsátani neked, de szeretlek!- Újra rámosolygott cinkosan és kacsintott is hozzá.
Így maradt meg bennem János örök emléke, nedves szemekkel, lila orral és arcán bujkáló cinkos mosollyal.
Most itt fekszik élettelen teste faragott és lakkozott cserfakoporsóban a sírgödör fenekén, maga után hagyva egy nem éppen erényesnek mondható életet. De van e valakinek joga, hogy rádobja az első követ?
Egy marék sárga agyagos földet dobok a koporsó gerincére:
- Bocsáss meg nekem János, ha vétettem!- Tudom, hogy ő a gondolataimat is megérti, és szinte látom, ahogy cinkos módon elmosolyodik!  


*** 31. *** Zs. Nagy Emese: Édes-keserű

„Ilyenek voltunk, vadak, és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.”
/Ákos/

Újév van. Ott vagyok, ahol ez az egész elkezdődött. Ahol gyerek voltam, én, és a többiek, talán te is...
Nézem a koszos gyerekszobát, az egyik sarokban magukra hagyva, száműzöttként fekszenek a játékok. Apró figurák, a régi társas, néhány törött hurkapálca. A bútoroknak nyoma sincs. Csak az éjjeli lámpám lóg még a helyén, vezetéke a semmibe mered. A falak tátongnak az ürességtől. Körbejárom a lakást, az akkor óriásnak tekintett várat.
A lépcsőházban a régi tapétának hűlt helye. A falak fehérre meszelten vetik pillantásukat a kopott korlátokra. Kinyitom a kaput, előttem a végtelen pusztulás terpeszkedik. Tél van, minden kopár. A focipálya üres, a hintákon és a csúszdán hópelyhek játszadoznak. A Föld sártengerré változott, az akkori vörösen játszó homok havas, vizes.
A régi gyerekzsivaj kacajait átvette a halál. Szemben, a mellékút mentén hóba temetett kocsik, egy motor siklik át mellettük, megzavarva téli álmukat. Aztán ez a zaj is elhal. Emlékszem, a régi gyerekhangokra, amint rémeket mesélnek a mellékút melletti kis erdőről, és szörnyeket látnak a nyári naplemente vörösen izzó sugaraiban. Hallom a hangot, mely hazahív minket, de mi harcolva az éjszakai lidércekkel indiántáncot járunk, mígnem az utolsó sugár is elhagyja a világot.
Délutánonként szabadok voltunk, cserébe azért az időért, mely a négy fal közt telt, a még most is fogva tartó börtönben. A zűrzavarral ízesített magányban.
Itt az óriás kőfal is, a legendás hegyvidék legmagasabb pontja. Aki felmászott rá, meghódította a világot, és övé lehetett a nap egyik sugara, mely hozzá, a hőshöz szaladt. Mi felmásztunk, és onnan szemléltük az egész világot. Hősök voltunk. Napsugarak cikáztak körülöttünk. Mikor elkaptuk az egyiket, dalolt nekünk a szabadságról, az életről. Csak éltünk, de győztesek voltunk! A világunk urai voltunk! Ilyenek voltunk…


*** 32. *** Győrfi Attila: Magamnak
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 33. *** Győrfi Attila: Angyalkeringő
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva

*** 34. *** Győrfi Attila: Hattyúdal
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 35. *** Győrfi Attila: Vonalszín
(André Kertész emlékére)
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 36. *** Gősi Vali: Illattá vált
 
illattá vált
a múló időben
csenddé alkonyult
emlék
sárguló fény-kép villan
a táj gyűrött homlokán
a Nap mosolya fáradtan átoson
a párás ég felé nyúló
fák lombjának
óaranyán
szégyenlős könnycseppek
harmata száll kósza
ökörnyál után
megint
halott a nyár


*** 37. *** Gősi Vali: A csönd mögött
 
leült közénk a némaság
néztük a tengert órákon át
hallgattunk hosszan
amíg a víz fölött ébredő Nap
fátyol-fénnyel álmosan
ránk köszönt
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözött
velünk a csönd
hangtalan suttogó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél
megtört a csendvarázs
fölöttünk lángolás:
vakító hajnalfény derült
félszegen dalra kélt szívünk
különös táncra kelt velünk
a régi nyár
súlytalan álmodás
igazi szárnyalás a parti homokon
szerelmes-fiatalon
táncolt velünk a fény
 
körben a víz fölött
tükröző nap mögött
titokban elbújt
majd megszökött
a leskődő
csönd


*** 38. *** Gősi Vali: Esténként
 
hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárban,
riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára – nyugtázta
és hangjára halkan
visszaduruzsolt a kályha.
 
A sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám zsémbelt,
„ne oda tedd, kérlek,
hányszor figyelmeztettelek,
hogy a fűrészport az udvaron lerázd!”
− és arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.
 
Emlékszem
apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára
Az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám, és a fahasábok
hangtalan sírása, míg ültünk némán
a tűz körül, valami csodára várva.


*** 39. *** Gősi Vali: Ős-emlékeid
 
egy intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló
szép szava maradt
fonott cipó anyád kezéből
− neked kínálta-törte először −
édes vagy sós volt: beléd kódolt
ízzé vált − érzed ma is
éltető zamatát
félszeg ölelésben rejtőző csókok
emléke időtlenséget hordoz
halálig őrzöd
ős-emlékeid


*** 40. *** Gősi Vali: Üzenet
 
Csendemet szú percegése
sem töri meg,
ha becéző bársonyán
szelíd üzeneted
− mint selymes kezed −
megsimít, anyám.
 
Mindig időben érkezik,
ébren és álmomban is
az egyetlen gyógyír,
ha kő-nehéz bánat
nyomja a szívemet:
békét hoz -
könnyű-meleget.
 
S míg felébreszt lágyan
a gyönyör' - szép
emlék, a légy jó- üzenet,
a szívembe
kéretlen érkezett,
bánatnak hűlt helyén
újra a jóság és szeretet él.


*** 41. *** Gősi Vali: „Azért a víz az úr”
 
„Borzongat, mégis vonz az ismeretlen,
a boldogság talán ott messze van,
hol mély a tenger, s az ég lehajlik
a vízre, amely szinte parttalan.”
(Várnai Zseni)
 
Nekem az úszás-adta különleges élményről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, de ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim, már óvodás korukban, átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, később a Rába, a Duna, végül, varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történhetett, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval.
Úgy hat-hét éves lehettem, amikor apukám − aki egyébként közel nyolcvan évesen is kiválóan úszott − magával vitt a folyóhoz. Ahogy úszott − miközben én a hátába kapaszkodtam − a túlpartra érkezés előtti pillanatban, váratlanul, sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a papa védelme, a rémület sem tartott tovább lélegzetvételnyi időnél, már partot is értünk. Ám azóta engem soha többé, senki sem tudott rávenni, hogy úszni próbálkozzam. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem talpam alatt a szilárd talajt, és biztos kézzel kapaszkodhattam valamibe.
Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz zenéjét, nézni a hullámok  ringatózását, csendben csodálni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a bíbor palástban eltűnő, megfejthetetlen csodát.
Szerettem becsukott szemmel remélni, hogy az örök körforgás a Végtelen titkát rejtegeti… Vágyni, hogy a titok talán mégis feltárul egyszer.
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat.
Különös kegyelem, hogy ma már hálás vagyok azért is, hogy fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a csodás tengernek, élete utolsó pillanatáig − hogy azután áldozatul örökre magához emelje őt.
…Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is…! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok − és szerencsére, ma, évtized múltán már tudok is − gondolni − és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis így nekem − hogy a fiam boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is, VÉGTELENÜL boldog…
- Mik vagyunk mi Neked, Uram? - kérdezem gyakran, de nincs felelet…
Megköszönöm mégis alázattal egész fájdalmas, titokzatos létemet: könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr, de ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely semmit sem ér… Szeresd, akiket szerelemben hívtam életre, akik közül egyikük talán már a tökéletes létben, hozzád közel bolyong, vagy úszik feléd a mindenség végtelen áradatában.
Imádkozom hozzád, Uram…Vajon meghallod-e a mindenségben esengő imáimat?
Imádkozom, mi mást tehetnék e félelmetes, titokzatos rejtelemben?
Hiszem, hogy mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, emberért, a lélekért, szeretteimért, magamért, fájdalmas-szép, örök titkokat rejtő létünkért, a fiam emlékéért.
Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül semmi egyébre nincs erőm…


*** 42. *** Bor Erika: Emigráció másodmagammal

Az idő a tudat aspektusa megőszült elménkben…
Az emlékek megsárgult lapok gondolatunk mélyében…

I.

     Két jó barát, kik döntöttek egykor, ketten együtt útra keltek, hívta őket a végtelen, a hóval fedett messzeségben.
     Egyikük a jól megszokott, hétköznapi élettől kívánt elszakadni, míg a másik csak saját magát akarta próbára tenni.
     Együtt számlálták vissza a komótosan ténfergő napokat, titkolták közös titkukat, hogy ,,világot fogunk látni” – no és a világmegváltó gondolatokat.
     ,,Északi fény, egy reménysugár a föld kerekén… Még pár száz lépésnyire tőlem, de minden egyes nappal csökken a távolság” – szólalt meg egy hang, e sorok írójának elméjében, minden egyes álomba szenderülést követően.
    Aztán elérkezett a várva várt pillanat, és megérkeztek Finnországba.
     Már a legelső pillanattól kezdve minden olyan ismerős volt nekik. Az ország, a város és az emberek – ott kint, idegenben. De Ja Vue…
     Nem gyötörte őket honvágy, s egy hét után már az sem hatott újdonság erejével, hogy aláírások alkalmával legelöl nem a családi név szerepel, s hogy a klaviatúrán nincsenek a jól megszokott ékezetek…
     A pozitív közeg átformálta őket, mint ahogy a ténfergő folyó teszi a vízparttal.
     A bejárt út során csodálatos élményekkel gazdagodtak, és a kintlét ráébresztette őket, hogy az ember életét nemcsak a külső körülmények szabályozzák, hanem az általunk választott hozzáállás függvénye, hogy valaki boldog lesz-e, avagy sem.
     A hibákat nem másokban kell keresni, hanem önmagunkban kell legelőször jó mélyre nézni.
     Az ember kezében a döntés, hogy menjen-e vagy maradjon…
     Persze a lehetőség sem kopogtat be életünk kapuján, elébe kell menni, motivációval felszerelt tarisznyával köszönteni. A két lány így is tett – mögöttük hagyva az irigykedőket.
     Nem azt kell szajkózni, hogy mi nem működik, hogy mi a rossz, hanem meg kell keresnünk a lehetőségeket, hogy jobb legyen…
     Egymást kiegészítve számtalan kalandban volt részük, egy olyan országban, ahol természetes, hogy télen esik a hó és hideg van, s az utak csúszósak, ahol egy méter hó sem bénítja meg a közlekedést, és tíz-húsz percenként járnak a vonatok, ahol az emberek vidáman, pozitív gondolkodással, nemzeti összefogással élik hétköznapi életüket.
     Közülük az egyik külhonban maradt, családot alapított, karriert épített.
     A hazatért, kicsit idegenként tekint embertársai problémáira. Hisz minden olyan szép! Akarni és küzdeni kell a szebb holnapokért! Ők mégis mindent borúsan látnak… próbálják kitörölni belőle a kint szerzett vidámságot.

II.
    
     Égen játszadozó szivárvány s egy dalolászó csalogány, távolban egy vidáman sikoltozó gyermek – máskor néma percek, kecsesen lépkedő gólyák s a buja természet, a nap sárga korongja s a fellegek puha fodra, magasra nőtt fák, de nem olyan hatalmasok, mint Finnországban voltak.
– Hol vagy? Merre jársz gondolatban? – hangzott a kérdés szomorúan.
– Figyelek rád, csak még minden olyan szokatlan – feleltem hallgatagon.
– Nem vagy itt, jól ismerem ezt a tekintetet.
– Mióta hazajöttem sokszor visszakívánkozik lelkem a négy hónapon át tartó jóba. Elment egy ember, de másik tért vissza hozzátok. S ez már nem ugyanaz, mint aki korábban volt.
     Olykor gondolata el-elkalandozik, de ilyenkor hagyjátok őt töprengeni. Amikor a távolba néz, finn tavakat lát fenyőkkel, nyírfaerdőkkel, no meg az éjjel sem nyugvó napot. Hiányzik neki az egyszerű finn jellem, és az emberközeli természet.
     Elment egy ember közületek, de egy másik tért vissza hozzátok. S ez már nem ugyanaz, mint aki korábban volt, mert lelke ott maradt.

 
*** 43. *** Bor Erika: …hisz mind útra kelünk egyszer… – Édesanyámhoz

     Szokatlan szembesülnöm ezzel az új helyzettel, még így harminckettő felé is. A fióka felnőtt, megtanulta az élet rejtelmeit, s egy új fészket nézett ki magának további életéhez. Legbelül tudja, érzi ő, hogy így helyes. Ez a természet rendje. S bár nehéz az elszakadás a nőstény mégis kiszakítja szívéből a fájdalmat, kitaszítja fészkéből a kismadarat, hiszen ha mellette maradna, soha nem lelne párra, s nem találná meg önmagát.
     A szülő eteti, neveli, gondoskodik kismadaráról, óvja a természet káros hatásaitól. Ha szükséges szárnya alá veszi, melengeti s dédelgeti. Akkor is ott áll mellette, mikor kicsinye az első sikertelen szárnycsapásokkal próbál felrebbenni az égbe. Először ügyetlennek tűnhet ez a próbálkozás, olykor még meg is ütik magukat, de aztán felkelnek, s a fény felé fordulva újra a magasba tárják szárnyaikat. Aztán megint leesnek, eközben a mama nem szól a fiókájára, mert mindenkinek meg kell tanulnia saját hibái, ügyetlenségei árán, útra kelni. Hisz mind útra kelünk egyszer…
     Ez az élet rendje. Felnövünk, kiröppenünk, családot alapítunk, s egyszer nekünk is át kell éreznünk ezt a fájdalmat, amikor útjára engedjük gyermekeinket.
– Most menj! Találd meg önmagad! Ne azt az utat járd, mit egykor én választottam!  
     Tudja a felnőtt-gyermek, hogy néha kegyetlennek kell lennünk ahhoz, hogy kedvesek legyünk – de mégis oly nehéz az elszakadás.
     Jó lenne, ha minden felnőtt kismadár találna szüleihez közeli fészket. Csak pár lámpapóznával arrébb, az anyai szív szeretetéhez közel, hogy mindig oda tudjon menni hozzá, ha valami baj történik vele. Valahol tudat alatt érzi, hogy nem lehet. Ezt a szeretetet felváltja egy másik fajta érzés, amit párjától és gyermekeitől kell, hogy megkapjon később. S most már neki kellene támogatnia édesanyját, aki egykor etette, felnevelte őt. A gyermek gondolkodik, hogyan tudná mindezt a jót viszonozni. Hogyan tudna anyagilag édesanyjáról gondoskodni, amikor még saját magáról sem tud!?
     Sokan oly távolra szárnyalnak a gyermekkori fészek melegétől, hogy szinte soha többé nem láthatják egymást. Idegenné válnak – egy picit. Már köszönni sem köszönhetnek egymásnak, hisz oly távolra sodorta őket a szél… Az óceán másik partjára. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert csak pár száz szárnycsapás fog elválasztani tőled. S a főztödért nap, mint nap útra kelek – ha lehet. Ilyet senki sem fog főzni nekem. Csak az én anyukám.
     Hozzám bármikor bejöhetsz. Mama! Édesanyám, mindenkinek ennyire nehéz az elszakadás, az új fészekalapítás?
     Jaj, de hányszor vágytunk önálló hajlékra, független felnőtt életre! Kinél előbb, kinél később bekövetkezik ez a leválás. Aztán eljön a búcsú órája, és borzasztó nagy ez a fájdalom.
     Azt mondják, hogy mindenki gyermek, kinek édesanyja él. Sokáig akarok gyerek maradni! Ezért kérlek vigyázz magadra, mert te is szomorúan mondtad, hogy irigykedve szemléled a korodbeli embereket, kik karonfogva sétálhatnak édesanyjukkal! Te már évtizedek óta nem teheted.
     Köszönöm, hogy felneveltél! Egyedül, nehéz körülmények közepette! Az én szobám, többé már nem az enyém, csak ugyanolyan szoba, mint az összes többi. Benne hagyom a gyermekkoromat…
     Emlékszel mennyit sírtam a kórházban? Vártam azt, hogy otthon legyek közöttetek. Most hosszabb ideig – örökre – távol leszek tőled. Köszönöm, hogy a bajban mindig számíthattam rád! Fejemet a fény felé fordítom, kitárom szárnyaimat és távozom.
     Ma költözök… Ne sírj édesanyám! SZERETLEK!


*** 44. ***  Sebők Mihály: Babuci elérzékenyült karácsony estéjén

Szomorúan emlékezetes, kommunista karácsony szombatján történt. Mivelhogy a kommunistáknak értelemszerűen nem volt karácsonyuk ezért az első mondat kisé sántít. Ha csak nem vesszük figyelembe, miszerint a magyaroknak és csakis nekik, sikerült valamennyire összehozniuk a karácsonyt a kommunista ideával.
Mi viszont románok voltunk de ezt is csak később tudtuk meg, rendszerváltás után az anyaországiaktól, ezért volt is egy kis identitás tudatzavarunk. Na de most nem erről szól a fáma, hanem, hogy a szombat délutáni műszakban dolgoztunk az öntődében. Akkor kezdtünk, amikor az angyalok szárnyukat suhogtatva melegítettek a nagy akcióra. És akkorra végeztünk, amikorra a gyermekek valahol messze országokban már elfáradtak a karácsonyfa körüli hancúrozásban, és ajándékaikat álmukban szorongatva békésen aludtak, hogy kipihenjék boldog fáradságukat.
Munkakezdés előtt nagy sürgölődésben voltunk, mert szerettünk volna egy kis karácsonyi hangulatot bevinni a poros, kormos öntöde hétköznapjaiba. Meglepetésnek szántuk és meg is akartuk valósítani, amíg bejönnek az öntők és magkészítők. Hogy miért éppen Babuci munkaasztalára ennek is megvolt az oka. Vittünk tehát egy kis törpe lucfenyőt, rögzítettük az asztallapra és gyorsan felcicomáztuk, úgy ahogy a karácsonyfát szokás. Volt azon bronz, réz és kékszínű acél eszterga- forgács. Olajos homokból készített és kiszárított formamagok. Apró kavicsokkal sztaniol pappírba csomagolva. A hegyére bádogtölcsért húztunk. Alája egy kvarchomokkal megtöltött cipődobozt helyeztünk a következő felirattal:” Boldog karácsonyt Babuci!” Megelégedéssel vettük tudomásul, hogy derék munkát végeztünk. Visszavonultunk a távolság biztonságába, mert Babucinál soha nem lehettél elég óvatos, és izgatottan vártunk.
Babuci túljárt már az ötvenen de még mindig nem nyugdíjazták mivel később kezdett dolgozni. Ezért a ledolgozott munkaideje túl rövidnek bizonyult törvényes időtartalomhoz. A vele egykorú hölgyek már elfelejtették az öntödei munka minden kellemetlenségét, és boldogan nagymamáskodtak unokáik körül. Ő ezt nagy igazságtalanságnak tartotta. Úgy érezte, hogy áldozat. Időközönként heves felindultságának adott hangot, amit rendszerint a férfiak ugratásai váltottak ki. Már pusztán neve említésére felcsattant:
    - Én már vén „K” vagyok. Nekem ne mondjátok Babuci!
Repült is a fakalapács, más szerszámok, ha kellett akár a magszekrény. A megtámadott minden esetben elmenekült. Azután még sokáig lehetett hallani a keresetlen szavak özönét. A hölgy nagyon tudott káromkodni, ami igaz dolgozni is. Az öntödei alkalmazottak nem a finomkodó beszédjükről voltak híresek de Babuci olyan művészi szintre emelte e műveletlen szokást, hogy csupán egyetlen öntőnek sikerült, talán őt felülmúlnia. Azért mondom „talán” mert a két profi soha nem mérkőzött meg szemtől szemben. A másik embert Káromkodós Mártonnak hívták. Állítólag egyszer egy óra hosszát folyamatosan kikáromkodta anélkül, hogy ismételt volna.
Közben szálingóztak az emberek a munkahelyekre. Kárörvendő vigyorral néztek Babuci munkahelye felé de, mindenki igyekezett onnan, nehogy gyanúba keveredjen. Íme megérkezett a várva, várt személy is. Mogorva arccal, elborult tekintettel lépett a padjához. Meglepetésében mozdulatlanná merevedett. Aprólékosan végignézte az eléje táruló csendéletet. Szemébe könnycseppek szivárogtak. Ott mindenki szemeláttára a házisárkánynak ismert Babuci elsírta magát. Nem kezdett bele cikornyás káromkodásba, nem dobálta szét a karácsonyi ajándékot, mint ahogy azt elvártuk volna. Zsebkendőjével szemeit törülgette olyan megszánni való ártatlansággal, akár egy önérzetében megbántott elsőáldozós kislány.
Erőt vett rajtam egy rossz érzés, mint amikor a dolgok irányítása kicsúszik a kezemből és homlok egyenes fordulatot, vesznek. Zavaromat fokozta a hatás aránya is.
Lelkiismeret furdalásom erősebnek bizonyult félelmemnél. Óvatosan a síró hölgy felé közelítettem.
    - Milyen baj van Babuci?
Rám nézett és én azonnal megvilágosodtam, hogy ő nem az, akinek ismertük. Tekintetében mérhetetlen kedvesség és szomorúság tükröződött egyszerre.
    - A férjem halálos beteg, kimondhatatlanul szenved. Amikor megyek haza a munkából már a kapuban hallom jajgatását. Lányomat elhagyta a részeges férje, aki mellesleg verte is. Kis unokámra a szomszédok vigyáznak de, többnyire a kiságy rácsai között mindenkitől elhagyatottan sírdogál.
Nekem nincs olyan szervem mely, ne fájna de, nem szabad lebetegednem, mert összeomlana a család kinek felelősséggel, tartozom. Mintha mindez nem volna elég ezek az istenverte kommunisták, ráadásul elrabolják a karácsonyunkat is. Te még azt kérded milyen baj, van? Most mond, meg őszintén mi kellene ehhez a rakás nyomorúsághoz, ahhoz, hogy baj legyen?
    - Bocsáss meg de nem akartunk megbántani.- Könyörögtem bűnbánóan.
    - Ugyan, ne edd magad. Tudom, hogy csúfságoltatok velem. Örül a lelkem, mert ma ünnep van, és senki, nincs aki boldog karácsonyt, kívánna nekem, rajtatokon kívül, szeretlek benneteket! - Kedves mosollyal ajándékozott meg, meghazudtolva önmagát. De a másik pillanatban már észbekapott, hogy ő ki is tulajdonképpen, és szokott hangulatába vedlett vissza.
    - Most pedig távozzál, kérlek, még mielőtt betörném a fejedet.- Harciasan nézett rám és ütésre készen szorította meg vasvégű döngölőjének nyelét.
Úgy oldalogtam el, mint egy kivert, megalázott kutya. Azután soha többé nem ugrattam Babucit. Ráadásul még, annyiszor szégyelltem el magam ahányszor csak eszembe jutott a történet.


*** 45. *** Szilágyi-Perjési Katalin: Szeretettel Szibériából

Csak egy homályos fénykép emlékeztette édesapjára. Mama sokat mesélt róla, amit ő a hétéves kislányok türelmetlenségével hallgatott. Pont egy hetes volt, mikor indult a vonat, vitte apját a háborúba. Anyja egy tollpárnába csavarta, úgy szaladtak ki az állomásra, hogy apja vethessen rá egy pillantást az induló vonat ablakából.
Apa úri szabó volt, az agyonfogdosott fényképről elegáns férfi nézett vissza nyúlszőr kalapja alól. A háború utolsó évében esett fogságba. Eleinte nem jött hír felőle, aztán megérkeztek az első levelek, Szibériából.
Apa egy bányában dolgozott, nagy hegyek lábánál. Vállas ember volt, mikor bevonult, a NAC-ban futballozott, de a bánya megette az embereket. Szenet meg köveket hoztak fel a föld alól, így mondta Mama. Sokan betegek lettek és meghaltak.
Öt éves lehetett, mikor elmaradtak a levelek. Emlékszik, Mama milyen sokat sírt. Aztán húsvétra jött egy levél, idegen írással, benne tábori lapra lerajzolva egy sovány, szakállas arc, Krisztus-arc. Apa nagy betegségből lábadozott, de már jól van, csókoltatja az ő kicsi lányát. Ez te vagy, ölelte át Mama könnyes szemmel, mert minden alkalommal felolvasta a levelet, amit kaptak. Ha nem jött új, akkor a régieket, minden este.
Tífuszt kapott apa, mint a táborban olyan sokan, de ő túlélte, mert a bánya igazgatója kiemelte a munkások közül, mikor megtudta, hogy szabó. Neki varrt ezután és az segített rajta, mikor beteg lett.
Mama ezután kétszer annyit imádkozott, hálát adva istennek és az ismeretlen jótevőnek, aki ott a messzi idegenben felkarolta az urát. Jöttek, jövögettek a tábori lapok, aztán egyszer csak megindultak hazafelé a foglyok is. Csak apa nem jött, pedig Mama eleinte mindig kiszaladt az állomásra, ha kelet felöl vonat jött.
Aztán egy nap idegen bácsi zörgetett. Ő a konyhában rajzolt, míg Mama beszélgetett vele. Sokat mesélt az ismeretlen, aki egy helyen lakott apával, barakkban. A bányáról, a hidegről, a tetvekről, a szúnyogokról és a betegségekről. Meg a bányaigazgató szőke titkárnőjéről, aki beleszerelmesedett apukába, míg az varrta az öltönyöket a végszámra begyűjtött angol szövetekből. Gyúlá, Gyúlúská, kérlelte szép szóval, maradjon vele, a házasság kiváltja a hadifogságból, beköltöznek majd a városba és lesz szép életük.
Nem azért mondom, de ne várja haza, búcsúzott az idegen, míg kalapját vette.
Akkor Mama elment a jósnőhöz, a szomszéd utcába, ő meg ott ült mellettük egy billegős széken. Cigánykártyát vetett Zabi Juli. Azt mondta, valaki nagy szeretettel gondol rád egy hideg, messzi helyről, talán Szibéria, nézett Mamára fejcsóválva. Nagy betegséget látok, meg egy szőke asszonyt, aki szívszerelemmel akadályoz, mondta Zabi Juli, és Mama tíz tojást adott neki fizetségül.
Utána sokat eljártak templomba, még többet, mint azelőtt. Mama mindenüvé vitte őt magával, mióta egyszer egy katona hazáig kergette.
Már jól benne jártak a decemberben, mikor egy nap bekopogott Macelka Nusi, a házinéni, hogy Mama menjen ki, mert egy szakállas, veres ember keresi, de ő nem bánná, ha nem engedné be a házba, mert mocskos nagyon a ruhája, még tetves is lehet.
Aztán együtt jöttek be, tényleg koszos volt a veres ember, de Mama sírva lógott a nyakában, és mint egy bolond hajtogatta, megjött apukád, megjött apukád.
Félt tőle. Idegenkedve tűrte, hogy a haját simogassa, nem merte magához ölelni, nehogy tetűt kapjon tőle. Vézna volt, sápadt és büdös. Ott fürdött le a szobában a nagy lavórból, addig őt elküldte Mama a boltba a kenyérjeggyel.
Mire visszaért, a csúnya ember átöltözött, lötyögött rajta a nadrág meg a nagykabát. Csak a veres szakállát nem tudta levágni, nem volt borotvája.
Most elmentek apukával a nagymamáék, had örüljenek ők is, hogy megjött a fiúk, mondta az anyja. Villamossal mentek, igazgatta rajta Mama a kabátot, mert hideg van.
Elindultak. Azért sem fogta meg a szakállas kezét. Mire a megállóhoz értek, becsörömpölt a villamos. Elhúzódott a veres embertől és tűnődve támasztotta homlokát a hideg üveghez. Úgy érezte, becsapták. Az ő apukája hős, igazi katona és kalapot is hord. Ez meg itt sovány, büdös és veres szakálla van.
Megmerevedett, mikor megérezte az ölelő karokat. Te nem vagy az én apukám, az én apukám hős és igazi katona, rikácsolta, és fröcskölő nyála elkeveredett a veres ember könnyeivel.


*** 46. *** Szilágyi-Perjési Katalin: Ballada a félkarú óriásról

Az, hogy anyád olyan gyönyörű volt, mikor megszületett, nem lepett meg senkit. Szerelemgyerek volt, na. Nagyapádat elengedték katonáéktól akkor éjjel, szegény, lebiciklizett vagy húsz kilométert, hogy utoljára megölelje a nővéremet, mielőtt kiviszik a frontra. Jó kis ölelés volt, kilenc hónapra megszületett anyád. Szegény Gyula, nem is látta a lányát csak tíz évesen, mire haza vergődött a fogságból.
Elég az hozzá, hogy ott maradtunk egy rakáson férfi nélkül, Mama, Manci a nagy hasával, meg én, alig tizennégy évesen, egy gyerekember. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Enni úgy tudtam, mint egy meglett ember, nem is tudom, hova fért belém, csak a két nagy fülem látszik az akkori képeken.
Mikor Jóskánkat végképp leszerelték, nem volt hova menjen, az asszonynak szégyenszemre nem kellett az ellőtt fél karjával. Máig látom magam előtt, anyánk a moslékot főzte a disznónak, csupa piros lett az arca, de mi tudtuk, hogy nem a gőztől, Jóska meg dobolt az asztalon a fél kezével, a megmaradt kezével, csupa könny volt a szeme. Gyere te haza, fiam, legalább férfi lesz a háznál. Az, mordult fel a bátyánk, egy igazi félkarú óriás, bizonyosan. Hallgattunk. Mindenki tudta, hogy anyánknak Jóska a kedvence, valami eszelős imádattal szerette az elsőszülöttjét. Mikor meghozták a frontról az amputált karjával, Mama eladta az aranyláncát, az utolsó ékszerét, amit még Papától kapott, és az árát az orvosnak adta, mert elmérgesedett a sebe. Helyre is hozta az a csonkot, csak a lelkét, azt nem gyógyította senki, az mindig fájt neki, hogy közel két méteres óriásként fél ember lett, akit az asszony is elvert a háztól, mert megölelni se tudja.
Mama meg örült, háború van ugyan, de ott a család újra együtt, a szárnyai alatt, majd csak lesz valahogy. Lett is, mire megszületett anyád. Te, hogy imádta anyádat! Micsoda slingelt pólyát varrt, pedig a vászon féle eltűnt már addigra a boltokból. De neki volt még egy vég, a sifonérba eldugva. Na, abból lett pólya és kisingek, meg kötés a Jóska csonkjára, mert sokáig levedzett neki a sebe. Fájt is biztosan, de nem mutatta, csak szívta a cigarettákat, míg kötözte anyánk. Hiába, szégyellte a nyomorékságát, ő, aki a legjobb úri szabóságon dolgozott most egy tűt se tudott befűzni. Együtt dolgoztak Gyulával a Neumann-féle angolszabászaton, míg be nem sorozták. Mindig nagyon elegánsan járt a bátyánk, a legfinomabb nyúlszőr kalappal, az öreg meg úgy szerette, mint a fiát. Megpróbált az mindent, hogy felmentesse, de utána elkezdték összefogdosni a zsidókat, és Neumannék is mentették a bőrüket. Mikor elkezdődött a gettózás, csak bevették a ciánt. Addigra Jóska is odavolt már a fronton.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor anyád született, aznap bombázták az angolok az állomást. Mi fenn laktunk a város fölötti szőlőhegyen, alattunk az állomás. Hát gondolhatod.
Mikor elkezdődött mind lementünk a borospincébe. Mama végig imádkozott, csak ránk ne omoljon, de nem omlott, jól megépítette azt a Papa, szegény. Mire kimásztunk Manci már nem volt se eleven se holt, csak hamar az ágyba, aztán forraltuk is a sok vizet. Engem elszalajtott Mama Kővári néniért, ő volt megfogadva bábának, vagy négyutcányira lakott tőlünk, de hiba mentem, mert légnyomást kapott szegény, orrán-száján dőlt a vér, láttam, mert ott voltam.
Esteledett, mire meglett a kislány, anyád. Mama levezényelte az egészet egyedül, mi csak a vizet adtuk be Jóskával. Szép kisbaba lett, nagy csigás angyalhajjal, kiköpött Gyula.
Álltunk később Mamával ketten a teraszon, lent még égett a város imitt-amott. Por volt és füst. Mire született ez is szegény, tűnődött anyánk, tán apátlan árvaként nő fel. Mert ekkoriban volt, hogy a sógor fogságba esett és vagy négy hónapig semmit nem hallottunk felőle. Manci még jósnőhöz is elment, a nagy hasával, az meg zaccból azt jósolta neki, hogy egy szőke nő forgolódik a Gyulája körül. Erre Mama megmérgesedett és megpofozta a jósnőt, hogy minek idegesíti ilyen hülyeségekkel ezt a fiatalasszonyt az állapotában. Még hogy szőke nő, Szibériában van az ő veje fogságban, nem kuplerájban. Az istenit, meg így meg úgy. Mama mikor mérges volt úgy tudott káromkodni, hogy egy kocsis belepirult volna.
Pedig igaz volt, mármint a szőke nő. Mert Gyula a fogolytábor parancsnokságának varrt és összemelegedett ott egy szőke titkárnővel. Ezt ő maga mesélte nekem négyszemközt mikor tíz év után megjött. Mert csak nem hagyta a kis családját, hazajött a kislányához.
Mind imádtuk anyádat, az olyan jó kislány volt, vagy szopott, vagy aludt. Manci meg mindig attól rettegett, hogy nem lesz elég teje és éhen hal a gyermek. Ez volt a rögeszméje. Ezért anyánk szerzett egy kecskét, a Bözsit, csak hogy megnyugodjanak a kedélyek. A Bözsinek is volt egy kis kecskegyereke, a Marci, olyan szelíd volt az a kis gida, úgy járt-kelt Mama után, mint egy kutya, Jóskának meg az ágya mellett aludt nyáron, kinn a teraszon.
Mire nagyobb lett a kislány, anyánk elhatározta, hogy elmegyünk a városból Kerekibe, ki a tanyára, mert ott nagyobb biztonságban leszünk. Levágtuk a disznót, lesütöttük zsírba a sok húst, Jóska kerített egy szekeret és felpakoltuk a vagyont, négy zsírosbödönnyi húst, négy tábla szalonnát, két zsák krumplit meg egy kis lisztet, és a dunsztosokat mind az ágynemű közibe. Mama nagyon tudott főzni, azelőtt a papoknál volt szakácsné. Jól megraktuk a szekeret, a dunyha tetejébe felült Manci anyáddal a pólyában, én hátra a két kecskével, anyánk meg Jóska a bakon, aztán hajts, isten neviben.
Volt egy jó kis sparhert ott a tanyán, azon főztünk meg melegítettünk, tengeri szárral és csutkával. Jóska fél kézzel összefogta, aztán ráállt a kezével meg törte. Jó száraz volt, hasadt rendesen, aztán megtömte anyánk piaci kosarát úgy hordta befelé. Elvoltunk, na.
Aznap korán felzörgetett a szomszéd tanyás, hogy Ártánd felöl katonákat láttak jönni lovon. Nincs nekünk semmink, a két kecskén kívül, mit árthatnak azok nekünk, vont vállat anyánk.
Esett, mi meg behúzódtunk, Jóska épp rágyújtott a tűzről, mikor megverték az ajtót.
Ketten voltak, két román katona, valahonnan a regátból, mert alig értettük őket. A kisebbik, fekete patkányképű törte a magyart, a magasabbik semmit. Először csak körbe néztek, a fekete kinyitogatta a szekrényeket, a magas meg bekotort az ágyak alá a szuronyos puskájával. Fegyvert kerestek, Jóska csak nevetett, kamerád, hát hogy lőjek vele, mutogatta az üres inge ujját. A sparherten krumpli főtt, beleettek, de nem ízlett nekik. A nagydarab Mancit nézte egyre, az meg szegény azt se tudta mit csináljon, aztán a bölcsőből kivette a kicsit és az ágyra téve bontogatta a pelenkáját. Majd a szaros kis testét felvette és magához ölelte. A fekete öklendezett, a magas szitkozódott, de addigra Jóska már kínálta őket a cigarettából, anyánk gyorsan leszelt két karéj kenyeret meg szalonnát hozzá. A kicsi azt mondta, hús és mutogatott a szájára. Nincs az nekünk magunknak sem, fiam, sóhajtozott Mama, csak krumpli, kenyér meg szalonna, egyed.
Aztán a nagydarab intett, hogy húzzunk vizet, itatnák a lovakat. Majd én megyek, kelt fel Jóskánk. Nem kell félni, ezeket is csak anya szülte, húzta be az ajtót. A kis parasztóra kattogott a falon, csendben voltunk, aztán kis idő multán két lövést hallottunk. Jaj, istenem, ezek meglőtték a Jóskát, ugrott anyánk, de addigra már jöttek befele, hozták a Böskét meg a kis gidát, Marcit. Az még nem halt meg teljesen, vergődött, spriccelt a vére a falra és a rongyszőnyegre, úgy repkedett a farka, mint egy kis pillangó.
Két óra multán már ették a Bözsit meg a Marcit, a nagyját elpakolták az iszákba. Jóska sürgött-forgott, dohánnyal meg tökmaggal traktálta őket, azok meg rágták szótlanul. Mi Mamával ültünk az ágyon, Manci a karos padon a kicsivel. Percegett a szú meg az óra kattogott.
Hájde, intett egyszer csak nagydarab, a kicsi mondott valamit, a társa rákontrázott, nem értettük, csak azt, hogy valamin vitatkoznak. Aztán a kis fekete odament Mamához, meghajtotta magát és azt mondta, köszönöm, májka. Ez alatt a nagyobbik a sparherthez lépett és belepisilt a kecskehúsos lábosba. Az égett húgyszag elöntötte a konyhát. Halottam, ahogy anyánk gyorsabban veszi a levegőt, aztán a két román kedélyesen hátba veregette a bátyánkat, gyere kamerád, mutogatták, kísérj ki minket. Jóska fél keze, maradék keze a zsebében, éppen magot rágott, csak kikísérem őket ide a köves útig, fordult felénk az ajtóból
Talán egy miatyánknyi idő múlva hallottuk meg a lövéseket.
Én találtam meg. Hanyatt feküdt, karja, mint a madár fél szárnya, kitárva, szája sarkán a tökmag, nyitott szemében ott ültek a felhők.


*** 47. *** Varga Katalin: Emlékeim

Túl az ötödik x-en jó visszaemlékezni gyermekkori emlékeinkre. Édesanyám szokta mondogatni: Lányom, te örökre gyerek maradsz. Én ezt nem bánom, sőt, örülök neki.
Mi hárman, Édesanyám, Édesapám és én, mindenhova együtt mentünk.
 Örökös rajongásom, Édesapám iránt már egész pici koromban megmutatkozott. Hat éves koromig csak ő füröszthetett engem.
Édesanyám mesélte, amikor néhány hónapig nem láttam Aput, akkor is megismertem, másfél évesen.
A Forradalom idején, ő Tapolcán maradt, ahol Postafőnök volt. Mi pedig, Anyum, Nagymamám és én, visszaköltöztünk Sopronba. Bizonytalan idők voltak ezek.
A macskaköveken dübörgő tankok hangjára ugyan nem emlékszem, de sokat hallottam róla.
Volt egy katonatiszt, aki mindig az ablakunk előtt lovagolt el a századával. Odajött hozzám, megsimogatott, mesélte, neki is ilyen korú kislánya van otthon.
Aztán egy szép napon, amikor normalizálódott a helyzet, békés napok jöttek, megérkezett Édesapám is. Édesanyám kérdésére, na, ki van itt? Egyből mondtam, fülig érő szájjal: Apu,
S ugrottam a nyakába.
Nagy hátizsák élelmet hozott Tapolcáról, s nekem, többek között egy gyönyörű néger babát. Mai napig sem tudom, miért, hiszen nem szoktam tönkre tenni a játékaimat, de ezt a babát egyből földhöz vágtam Darabokra törött szegény.
Ezt is a családi krónikából tudom, hogy két évesen már tojásra alkudtam a piacon.
Anyum mindig elvitt magával, figyeltem a nagy forgatagot, élveztem a kofák hangoskodását.
A gyümölcsök, zöldségek látványa, a sült kolbász illata mindig elvarázsolt.
Egyik alkalommal Anyu találkozott egy ismerősével, elkezdtek beszélgetni. Én pedig önállósítottam magam. Odamentem az egyik kofához, aki tojást árult. Megkérdeztem tőle,
Nagy ágaskodások közepette.
- Néni kélem, hogy a tojás,- akkor még nem tudtam kimondani az  „r” betűt.
- Kettő forint kicsikém – mondta meglepődve.
Erre ért oda mögém Anyukám. Felnéztem rá, s közöltem vele:
- Anyukám az sok, menjünk tovább.
Erre a kofa odaadta 1 forint 50-ért a tojást. Megdicsért, micsoda ügyes kislány vagyok 
Mondta is Anyum, ezen túl mindig velem jön vásárolni, mert jól tudok alkudni.
Három évesen aztán utolért a nagy szerelem. Janikának hívták a fiút, nálam, vagy hat évvel idősebb volt.
Egyik este, már kezdett sötétedni, én felugrottam, s elkezdtem öltözködni. A kiscsizmával sokat kínlódtam, mert először fordítva vettem fel, furcsán állt a lábamon.
Szüleim kérdésére, hova megyek ilyen későn, azt feleltem.
- Megyek a szeretőmhöz, a Janikához.
Ők csak összenéztek nagy nevetve, hagyták, had menjek csak. Tudták, félek a sötétben.
Bizony, nagyon hamar véget ért a nagy utam. Már a ház kapujából visszafordultam, nem mertem tovább menni.
Évekkel később nem is értettem, hogy lehettem olyan, nagyon szerelmes a Janikába. Kamaszként egy ronda, pattanásos arcú, kövér fiú lett. Kisgyerekként sem volt szebb.
Volt még egy két ilyen megnyilvánulásom.
Például, amikor bementem egy cukrászdába, akkor is egyedül, természetesen.
Hármasban sétáltunk a Várkerületen. A szüleim találkoztak egy ismerőssel, elkezdtek beszélgetni. Észre sem vették, hogy én eltűntem
Nem mentem messzire, csak a közeli cukrászdába. Leültem az egyik asztalhoz, még a szoknyámat is felhúztam, illedelmesen. Jött is a felszolgáló hölgy, megkérdezte, mit szeretnék?
- Kélek egy kis adag fagyit, Apukám majd kifizeti- mondtam nagy vidáman.
Kiszolgáltak persze, hiszen gondolták, biztosan keresnek majd a szüleim.
Így is lett. Rémülten szaladgáltak egy darabig, engem keresve. De eszükbe jutott szerencsére a cukrászda.
Én akkor már éppen énekeltem a néniknek, bácsiknak, meg szóval tartottam mindenkit.
Kaptam is ajándékba egy nagy szelet tortát a felszolgáló hölgyektől, amiért ilyen ügyes voltam
Elkezdtem az iskolát. A beíratáson megint csak ágaskodtam, magas volt nekem a tanári asztal. Dicsekedtem a tanító néninek.
- Tanító néni kérem, én már tudok ám írni. Akkoriban tanultam meg az „ r „ betűt,
Rendesen kimondani. Az iskola, iskora, az ablak, abrak lett, annyira élveztem, hogy már tudok helyesen beszélni.
Mondta is nevetve, össze fog veszni a másik tanító nénivel, ki is tanítson engem.
Első év végén aztán volt egy vizsgánk, ahová a szülőket is meghívták.
Többek között egy házat kellett rajzolni, mindenkinek. Igyekeztem ám, még a nyelvem is kint volt. Minden tárgyból sikerült a nagy megmérettetés.
Büszkék is voltak rám a szüleim. De az Igazgató bácsi megkérdezte mégis a nap végén.
- Miért rajzoltál te kéményt a ház tetejére? Nem ez volt a feladatban megadva.
- Azért, Igazgató bácsi kérem, mert ha befűtenek a házban, hol megy kis a füst? – válaszoltam
Ezen nagyom nevetett, de azt mondta, okos vagyok. El is nevezett Kéményes kislánynak.
Erre még a húsz éves osztálytalálkozónkon is emlékezett.
Sajnos, tíz évesen megbetegedtem. Egyik napról, a másikra nem tudtam lábra állni.
A fiú osztálytársaim a kezükben vittek le az udvarra. Volt egy kis tejes kulacsom, erre is emlékszem. Fel voltam mentve tornából is. De a jó kedvemet ekkor sem veszítettem el.
Budapesten kezeltek, megszüntették a mészhiányt a csontjaimban. Sokat hiányoztam akkoriban, majdnem osztályt kellett ismételnem. De sokat tanultam, így sikerült utolérni az osztálytársaimat.
Annyira, hogy nyolcadik osztályban én korrepetáltam az egyik osztálytársnőmet Magyar irodalomból. A könyv, amit Karácsonyra kaptam a szüleitől, hálából, a mai napig meg van.
Sok kedves emlékem van még, felsorolni is sok lenne.
De az biztos, szívesen lennék újra az akkori kislány és diák az iskolában.
Életre szóló leckét kaptam akkoriban, jó visszaemlékezni a gyermekéveimre.


*** 48. *** Juhász Kató: Emlékezés Nórára

Nóra középiskolában volt osztálytársam. Nem kétséges, hogy  mindenki az osztály legszebb lányának tartotta.
Sötétszőke hajából változatos frizurákat kreált, mosolygós, szép arca kedvességet, nyugalmat sugárzott. Testnevelés órán még szembetűnőbb volt a szépsége. Naptól barnult, feszes combjai, arányos, formás alakja vonzották az udvar szélén leskelődő fiúk tekintetét.
Szemet is vetett rá osztálytársa, a nagy vagánynak tartott Zoli, - aki bár rossz tanuló volt, de beszédkészségben nem szenvedett hiányt, ha ki kellett magyaráznia, miért nem tudja a leckét.
- Politikus leszel, fiam. – mondta neki ilyenkor bölcs tanárunk, s mi jót nevettünk ezen. Nem is gondoltuk, hogy Zoli ezt komolyan veszi és egyszer beváltja.
Azon viszont nagyon csodálkoztunk, hogy ez a jól tanuló, szép lány viszonozta a fiú érzelmeit.
Idővel mindenki tudomásul vette, hogy ők egy párt alkotnak, s egyszer majd házastársak lesznek.

Érettségi után mindketten dolgozni kezdtek, s szoros kapcsolatuk fennmaradt.
Mikor már a lányok többsége családanya lett, Nóra is szerette volna, ha a karikagyűrű, - mely évek óta ott volt az ujján – a pap által is megszentelésre kerül, de hiába várt erre. Zoli egyre halasztotta az esküvőt.
Az anyai ösztönök már erősen működtek párjában, de ezzel nem sokat törődött.
Mikor Nóra betöltötte a 30. életévét, Zoli közölte vele, hogy útjaik elválnak, egy másik nőt fog feleségül venni.
- Hogy tehetsz ilyet? – kérdezte tőle párja. Az egész fiatalságomat neked adtam, veled szerettem volna családot alapítani.
- Semmid sincs. – mondta neki társa, - a szépségeden kívül, illetve már az is megkopott.
Ettől kezdve kerülte a találkozást Nórával, és készült az esküvőjére.

A fiatal nő számára elviselhetetlennek tűnt a kialakult helyzet. Inni kezdett. Józanul nem tudta elviselni, hogy mint egy elhasznált tárgyat, eldobták.
Nem érdekelte már, hogy rendben legyen a frizurája, hogy szépen öltözködjön. Nem látta értelmét az életének.
Munkahelyén rájöttek, hogy alkoholista lett, és felmondtak neki.
Sokáig keresett állást, eredménytelenül. Arcára volt írva életmódja, így nem nyerte el az állásadók bizalmát.

Később egy szórakozóhelyen ,- ahová inni járt, - megismerkedett egy nála legalább 20 évvel idősebb férfival, akivel együtt élt évekig.

Közben Zoli levelező tagozaton jogot végzett, s 40. születésnapjára diplomát szerzett.
Ezekben az években már aktívan részt vett a politikai életben. A diploma megszerzése után egy lakóhelyén kívül eső körzetben országgyűlési képviselőként indult, s a választást megnyerte.
Jómódú, befolyásos ember lett belőle.

Tudomása volt arról, hogy egykori kedvese bánatában milyen sorsra jutott.
Próbált vele beszélni nem egyszer, hogy ne hagyja el magát, - az ital nem old meg semmit,- de a sérült lelkű nő nem tudott talpra állni.
Mikor idősödő élettársa infarktus áldozata lett, végképp elvesztette a talajt a lába alól.
Fogai kihulltak, nem csináltatta meg. Nem evett rendesen, ha megkapta a szociális segélyt, - amelyből tengődött, - italra költötte.

Egy éjjel örökre elaludt, miután egy fél liter konyakot elfogyasztott, gyógyszerek kíséretében.

Élt: 50 évet. – áll a fejfáján.


*** 49. *** Juhász Kató: A megvalósult álom

A több évtizedes osztálytalálkozónkon valaki megkérdezte:
- Emlékeztek a Pillangókisasszonyra?
- Persze!
- Lehet azt elfelejteni?
- Nagy szám volt! – hangzott innen – onnan a válasz.

A Pillangókisasszonynak titulált személy én voltam, s pillanatok alatt felelevenedett bennem gyerekkorom legnagyobb kívánságának teljesülése, és annak következményei.

Gyönyörű telek voltak akkoriban. Mikulás környékén leesett a hó, s – úgy emlékszem, - meg is maradt tavaszig.
Délutánonként megszólalt a zene a tőlünk légvonalban egy kilométerre lévő jégpályán. A környékbeli gyerekek fogták korcsolyájukat, vastag pulóvert öltöttek, s messze lengett mögöttük a nyakukra tekert hosszú sál, miközben a pályára igyekeztek.
Sóvárogva néztem utánuk.
Mi szegények voltunk. Hattagú családunk nehezen tudott megélni egy fizetésből. Örültünk, ha a legszükségesebb dolgokra futotta, de mégis, arról álmodoztam, hogy a rengeteg korcsolyából, - amit gyártanak, - egyszer majd csak jut nekem is egy pár.
Édesanyám nem is tudta, hogy mennyire vágytam erre, mert – gondjait látva, - soha nem jutottam odáig, hogy kívánságomat felvessem.
 Bíztam, bizakodtam abban, hogy egyszer majd meglátom a csillogó csodát a karácsonyfa alatt.
Teltek, múltak az évek, de a Jézuska csak nem hozta a hőn áhított ajándékot.
 
Esténként kijártam a pálya mellé, és - mint a szárnyaszegett madár a magasba emelkedő társait, - úgy bámultam a színes kavalkádot, a sok vidáman korcsolyázó fiatalt.

Mikor egyszer a szomszéd fiú új korit vett, megjegyeztem:
- Milyen jó Neked, én már soha nem érem el, hogy korcsolyázhassak.
Látszott rajta, hogy nagyon megsajnált, s így szólt:
- Neked adom az én kinőtt király korcsolyámat.
Szemem felcsillant, és örömmel elfogadtam az ajándékot.
Az elől felkunkorodó király korcsolya legalább három számmal nagyobb volt, mint a lábam, de ezt nem éreztem akadálynak, mert fel tudtam szerelni barna, magas szárú cipőmre.
Már csak az alkalmat vártam, hogy ki tudjam próbálni.
Ekkor első éves középiskolás voltam.
A testnevelő tanár közölte, hogy az iskola udvarán télen jégpálya lesz, és minden tornaórán lehet majd korcsolyázni.
Úgy éreztem, végre teljesült minden vágyam. Együtt a korcsolya és a jég, már csak be kell pótolnom, ami gyermekkoromból kimaradt.

Az első jeges tornaórára lázasan készülődtem. Előző este fél órán át suvickoltam cipőkrémmel és ecetes vízzel felváltva a barna bőrcipőt.
Mikor a tornatanár kiadta a jelszót: jégre! – elsőként helyezkedtem a kijárathoz.
- Most figyeljetek! - kiáltottam a nagy produkcióra előre felkészített osztálytársaimnak.
Mindenki a pálya két oldalára húzódott, és hangosan biztattak.
Két kezem oldalt kinyújtva nagy lendülettel siklottam be a pályára.
Csodálatosnak éreztem a megvalósult álmot, hogy repülök a jégen.
A csoda néhány másodpercig tartott, mert megszakadt a kép.
Majd Mihály tanár úr arcát láttam magam előtt, s nagyon messziről hallottam, amint azt mondja: peches ember ne menjen a jégre.
Ezután megint elsötétült előttem a világ.

Kórházi ágyon ébredtem. Három nagyon beteg öreg nénivel voltam a szobában.
Az orvos örömmel közölte, hogy a röntgen koponyasérülést nem mutat, „csak” agyrázkódásom van.
Az elkövetkező éjszakát a halál árnyékában töltöttem. A súlyos beteg asszonyok szenvedése jobban megviselt, mint a magam baja.
Másnap szüleim meglátogattak. A körülményeket látva kérték, hogy saját felelősségükre hazavihessenek. Utólag tudtuk meg, hogy következő éjjel két szobatársam is meghalt, de csak reggel szállították el őket.

Korcsolya ezek után nem volt többet a lábamon. Örökre elment tőle a kedvem.   


*** 50. *** Paksi Konstantin: Tegnap

Mi történt a reménnyel,
amit valaha ismertünk,
mikor igaz szívvel
álmodtunk és szerettünk?
Már elmúlt az a tegnap,
mikor szívből éreztük,
hogy semmi sem tart vissza,
és a szél játszott velünk.

Tegnap Te, tegnap Én,
tegnap még.

Volt egy álmom,
Te is szerepeltél benne,
a szív tiszta volt,
s nyitott igaz szerelemre.

Talán a tegnap volt őrült,
s ma már felébredtünk,
s mi csodásnak tűnt,
ma hűvös, idegen nekünk.

Tegnap Te, tegnap Én,
tegnap még.

Mikor eszembe jutnak
mik történtek velünk,
kicsit elveszve érzem magam,
tudom, meg nem ismételhetjük.
Most már számomra olyanok
ezek a tegnapi dolgok,
mint hűvös, bolond játékok,
de tegnap Te, tegnap Én,
tegnap még.


*** 51. *** Paksi Konstantin: Emlékek

Olyan nehezen teltek az első percek,
de perc-perc után valahogy nem lett könnyebb,
inkább egyre romlott amúgy is rossz hangulatom,
hisz tudtam, sok barátom már soha nem láthatom.

S ekkor rájöttem, talán annak van igaza,
ki a búcsúzkodást túl sokáig nem húzza,
megkíméli a szenvedéstől társát s magát,
s így nem lesz oly szörnyű és könyörtelen az elvállás.

Sokszor nagyon sokszor töröm rajta a fejem,
vajon miért alakul így az életem,
telve van fájóbbnál fájóbb emlékekkel,
s életünk felét töltjük ezekre emlékezve.

Miért ne múlhatnának el úgy a dolgok,
hogy ne kelljen folyton visszaemlékezni rájuk,
nagyokat sóhajtva, hisz tudjuk vissza nem térnek,
hisz az idő végtelen kerekét nem fordíthatjuk meg.

Maradnak számunkra a porosodó képek,
honnan az ismerős arcok visszanéznek,
s öreg, remegő kézzel simogatsz végig rajta,
néha félve rápillantva egy fiatal arcra.


*** 52. *** Paksi Konstantin: Sárga papír

Egy papírlapnyi emlék,
mi postán most hozzám elért,
egy kevés megkopott grafitpor,
s egy virág, hátoldalán rikító.

Egyszer sokat jelentett nekem,
de mostanra valahogy elveszett,
minden fontos tartalma,
mi életemet hozzád kapcsolta.

Mégis számomra szép emlék,
ennyivel gazdagabb lennék?
pedig ugyanazt éltük át,
mégis másképp gondolsz rá.

Számodra egy kidobandó fecni,
hiányod nem volt elküldeni,
s lehet hogy neked van igazad,
„ milyen egy szentimentális alak „.

Most berakom e sárgult lapot,
mi rám egykor annyira hatott,
része lesz egy halom emléknek,
s elfelejtem miért (kiért) is létezett.


*** 53. *** Paksi Konstantin: Valami

Valami véget ért egy pillanat alatt,
s hirtelen halvány nyoma sem maradt.
Valami megtört mélyen a bensőmben,
talán az akaratom volt ennyire erőtlen.

Valamit várok, érzem hogy közeleg,
egy fuvallatra felkapom bódult fejemet,
meglebben hajam, érzem az időt,
ahogy elrohan a fejem fölött.

Egyikünk valamiért lassan elfelejtette,
mit jelent számára a másik szerelme,
egyikünk volt, s lehet hogy Te,
Téged ez vajon megrémisztene?

Nézz egy kicsit Te is magadba,
talán rájössz, mi volt a hiba,
félúton voltunk a mennyországhoz,
oly közel és mégis oly távol.

Valami véget ért, s nincs visszaút,
lépjük át az emlékeket, s éljük túl,
hisz vár minket valami, én már érzem,
de lehet, csak a remény szól belőlem?


*** 54. *** Szabó László Dezső: Gyömrői hajnal

Nem mozdul semmi, néma minden.
Ahogy kilépek tárva az ajtót, valami furcsát érzek
Feszül az ég, valami készül,
vibráló hullámok jönnek napkeletről,
átjárják minden porcikámat.
Némán állok, míg derengeni kezd…

Felszakad belőlem egy könnyű sóhaj,
látom amint kúszik a fény és opálos,
leheletnyi kékbe szelídül
a mélysötét ég.
Kezemben gyújtatlan cigarettám.
Füstjével nem zavarom a tiszta léget.
Az égen, mint szép, szűzi mosoly,
lassan rózsaszínesednek a felhők,
megtelnek fénnyel és diadalmasan lobognak.

A látvány kibontja bennem
az áhítat reggeli szárnyát,
és fohászom így száll
a Mindeneket Megteremtő felé:
Hálát adok a hajnali fényekért,
a hűvös harmatért,
hogy érzek minden rezdülést
és látom, hogy pirul az ég,
hogy megtartottál,
és azért, hogy a fény születését
markomba foghattam ma is!

Gyömrő fölött lassan terül a derengés,
a felhők fátylai rózsásan lengenek,
az ég csodája itt ragyog.
A csodát látni kell, nem nézni!
A fák, a bokrok kortyolják
az éltető világosságot,
a tó vizén is megcsillan az új élet reménye.
Az állomáson köszönnek a sínek,
az utcák nyújtózkodva ízlelik
ezt az új napot.

Adj Isten, Gyömrő!
Megvirradt ma is!
 

*** 55. *** Szabó László Dezső: Fölfelé

Miért nézünk fölfelé az égre,
miért sóhajtozunk a magasba nézve,
miért bámuljuk meg a csillagok fényét,
miért ott kutatjuk létünk mibenlétét?

Talpunk lenn a földön, fejünk felemelve
földi létből nézünk fel, a végtelenbe.
Röghöz kötött lelkünk szabadságot áhít,
mely valahol messze, messze, de világít!

Hogyha az égre néz szemével az ember
összekapcsolódhat ott a végtelennel?
Mi az, ami úgy vonz fényévekre innen?
Mert messze tekintünk, és tán határ sincsen,
de minél messzebbre lát el a tekintet,
annál harsányabban int a Világ minket:
oly parányi létünk ott reszket a fényben,
s a Világmindenség: Isten tenyerében.


*** 56. *** Szabó László Dezső: Hosszú az út

Hosszú az út, amíg kiérünk a fényre
és megfürödhetünk talpig benne végre.
Létünk fűszál-hegyén cseppnyi cseppben villog
megváltás-ígéret. Drágakőként csillog!
Hosszú a mi utunk, de majd megérkezve
talán az Istennek is jó lesz a kedve
látván a hitünknek beteljesülését:
megtért szíveinknek boldog remegését.
A Fényben fürödve felhők között járván
átjárja a lelkünk szeretet-szivárvány;
megbizonyosodunk: más reményünk nincsen,
mint a Te irgalmad, mindenható Isten!


*** 57. *** Szabó László Dezső: Emlékezés…

Rózsaszín felhő az Élet egén,
halvány világ az árnyak ölén;
csendes mosoly változott orcán,
erőital az élet harcán.

Óh édes emlékek, régi vágyak!
Szeretlek, és úgy visszavágylak!

Tegnapi kép, most visszaidézlek:
ifjú örömök, lélekigézet
ringassátok el lelkemet!
Az élet rövid, a Halál integet ...

Az élet rövid, de szépsége örök!
Gondolaton a múltba török;
lelkemet messze, távol vigyétek,
elmúlt rajongás, örök emlékek!


*** 58. *** Szakáli Anna: Emlékezet

Szuszog a város,
távoli kongó zajok
reccsennek az ég alatt.
Gyermekkori képek
villannak elém,
falu volt akkor,
nekem különbség
nem maradt,
csak tán az idő volt ifjú
s ma én járom öregen az utat.

Itt mindig csend volt,
ötvenhatban ágyú nem lőtt,
itt nem volt gyár,
erős munkásosztály,
csak józan parasztok
adták a föld magvát.
Izgalmas helynek
ott volt a kocsma,
a bolt, a Balaton part.
Hírekért borbélyhoz jártak,
ki szabadnap fuvarozott,
este ajtajában vártak,
ő is másnaponta
borotválkozott…

Ma is ugyanazok az utcák,
hatvan év után sem
nőttek bérkaszárnyák,
a templom tele néppel,
ünnepen körmenet
jár körbe ájtatos képpel.
Mennyi örömöt láttam itt,
népes esküvőkkel,
ifjú és vén járta a kállait
lendületes hévvel.

Megbocsátottuk a vétket,
gőg, butaság nem nyert csatát,
hisz tudjuk ki, kinek az őse,
ki miért húzta az igát,
kinek volt nagyobb földje,
s a becsület dolga,
nem üres szólam, tett volt.
Minden régit és újat
magunkénak vallva élünk,
újabb emlékek gyűlnek,
mint buborék a sörben,
s az emberek ma is,
csak egy kicsit másképpen
boldogok.


*** 59. *** Kühne Katalin: Az út vége

Gergő bandukol az úton. Nem látja, hol az út vége. Mindent elborít a hó. Ő csak ballag, hosszú még az út hazáig, lassan leszáll az éjszaka, körülötte mindenütt sötétség, csak a csillagok és a hold fénye világít. Hideg van, nagyon hideg. Messze távol a hegyek fehérbe burkolóznak. Néhány fenyő ágaskodik az ormokon. Ropog lába alatt a hó, ez az egyetlen hang, ami hallatszik, no meg a lélegzése, amint a térdig érő hóban nehezen halad, az igyekezettől zihál. A hegy tetején a fenyők úgy őrzik a tájat, mintha valaki megbízta volna őket azzal, hogy vigyázzanak az alant elterülő falvak népére. Már közel jár a falujához, egy-egy ablakban gyertyafény pislákol, néhányan még fenn vannak, a többi háznál már csak a kémény füstje árulkodik arról, hogy ott emberek laknak. Hazaér végre a hosszú útról, felesége, Anica szerény vacsorát tálal neki. A nagyobb gyerekek már lefeküdtek, de éberen figyelnek a konyhából kihallatszó szavakra. Anica beszámol az itthoni eseményekről, Gergő szavait alig értik, olyan halkan beszél. Lefekvéshez készülődnek, Anica még elringatja a legkisebbet, Áront, búcsúcsókot lehel a gyerekek arcára. Elfújja a gyertyát, elpihennek végre. Álommanó szép álmokat hoz szemükre.
Másnap újra indul az élet. Gergő korán felébred, gyorsan kiugrik az ágyból, magára kapja ruháit, néhány falatot bekap, megy a hegyre fát vágni. Elindul a szekér, lassan halad felfelé az úton a nagy hóban. Nehéz munka a favágás, sokáig tart, amíg összeszedi a tüzelőre valót. Fejszéjével egyre több fát vág ki, a hatalmas fák dübörögve dőlnek le. Legallyazza, feldarabolja, majd a szekérre rakja a hasábokat. Enni nincs ideje, majd este, otthon. Felül a bakra, biztatja lovát, Rárót, hogy indulhat. A lovacska szót fogad Gergőnek, régi barátok ők, sokszor vitt már ilyen nehéz rakományt. Ló és gazdája szövetségben élnek, egyet gondolnak, egymásra vannak utalva. A hegyoldalból nagyon nehéz levinni az útra az összehordott fát, de Ráró ügyesen lépked a nagy hóban. A megrakott szekeret Ráró húzza, teljes erővel nekifeszül az istrángnak, ömlik róla a víz, párállik egész teste. Közben hóvihar kerekedik, Gergő szemét ellepi a fehérség, alig lát. Sűrűn esik. Ráró akkor is ismeri a járást, eligazodik, ha nem látja az utat. A szél is felerősödik, a fák megroppannak a hó súlyától, időnként egy-egy vékony fa rádől az útra, akadályozza a haladást. Ráró nem hátrál meg, kikerüli, megy tovább, ez a dolga. Lassan leérnek a hegy aljába, a faluba, hazaérnek. Gergő kinyitja a kaput, az udvaron lerakja a szekérről a fát. Úgy gondolja, elég lesz a tüzelő az idén. Ráró is megpihenhet végre, Gergő lecsutakolja, betakarja, kap zabot is. Gergő fagyott ujjait melengeti a tűzhelynél, Anica is kijön, enni ad neki, friss túrót és kenyeret kínál, hozzá meleg tejet, hogy ura felmelegedjék. Gergő végre ágyba kerül, a nehéz munkától elfáradt teste megpihen. Hamar elalszik. Mellette szundítanak a gyerekek, a pici Áron álmában néha mosolyog. A szülők álmukban sem tudnak pihenni, valakivel, valamivel mindig viaskodnak, dobálják testüket, az ágy nagyokat reccsen ilyenkor.
Gergő álmodik. Előtte tornyosulnak a hatalmas fák, ő pedig fejszéjével egyre csak vágja, vágja, darabolja. Körülötte lassan elfogy az erdő, az összes fát kivágja, szekérre rakja, hazahordja. Be sem fér már az udvarra, de még mindig csak hordja. Az egész falu hozzá jár, jönnek a szomszéd falvakból is, egyre csak jönnek az emberek, tőle viszi mindenki a tüzelőt. A hegyoldal már kopasz, merő pusztaság. Hét határban Gergő a favágó, de hét határban nincs már erdő. A falvak népe végre nem fázik. A hó hullhat, farkasordító hideg jöhet, a kályhákban van elég tüzelő, a tűz minden házban ropog, mindenütt melegszenek az emberek. A hó nagy pelyhekben hull, Gergő pedig boldog, álmában az egész környék őt ünnepli. Bandukol az úton hazafelé, nem látja az út végét. Havas a táj, sötét az éjszaka. Arra gondol, mi lenne, ha a téli fagytól minden embert meg tudna menteni, ha többé sohasem fázna senki. A havasokban sok a fa, ha mindet kivághatná… Gergő felnéz a csillagokra, a tündöklő hold fényétől elkábultan azt hiszi, mindezt megteheti. Álmodozik a mindent elborító melegségről, szívében a szeretet fénye csillog. A havasi emberek mögötte hosszú sorban vonulnak, nem érzik a fáradtságot, a hideget, együtt vannak, mindenki egy nyelven beszél, egyet akar. Megkaphatják, amit szeretnének, amire régóta vágynak? Nem csak Rárótól és Gergőtől függ a sorsuk, nem csak a tél hidegétől kell őket megvédeni, sokkal nagyobb dologtól, a közöny fagyos leheletétől. Sok Gergőnek és Rárónak kellene összefogni, melegséget, szeretetet hozva életükbe. Rajtunk is múlik, hogy mi segítők elegen vagyunk-e, viszünk-e fényt a kilátástalan, sötét mindennapokba, akár a havasokban élők közé, akár a városokban tengődő szegények, hajléktalanok világába. Meg kellene gyújtani az éltető lángot. Akkor talán Gergő és a hozzá hasonlók is láthatnák végre az út végét!


*** 60. *** Kühne Katalin: Gyermekkezek

    Embernek lenni,    csak embernek, semmi egyébnek,
    de annak egésznek, épnek!
    /Sík Sándor: Ember/

Bükkzsérc árvaháza előtt haladtunk el. A kis árvák az udvaron játszadoztak éppen. Amikor meghallották lépéseinket, közülük majdnem mindegyik a kerítéshez szaladt. Odatapadtak és néztek bennünket bánatos tekintettel. Kis arcukat a léchez szorították. Pici szívüket százfelé szakították, amikor szüleik elhagyták őket. Szemükben ott volt minden eddigi fájdalmuk, keserűségük. Az én szívem elszorult, nem tudtam rajtuk segíteni. Nézték az előttük baktató felnőtteket, gondolom, régen látott édesanyjukat keresték köztünk. Lehet, hogy felrémlett előttük alakjuk, arcuk, valamelyikünk talán hasonlított rájuk. Kis karjukkal repdestek felénk, de nem rohanhattak hozzánk, hogy mi átölelhessük őket. Mindig megindítottak e szomorú gyermekek, a kapaszkodó ártatlanok gyermekkezei. A gondozónők minden kedvessége, szeretete, szakértelme, figyelme kevés ahhoz, hogy a mama és papa hiányát pótolja. Édesanyjuk simogatását, gyengédségét, a papa okos szavait, tanítását ők nem helyettesíthetik. Sohasem tudtam megérteni azokat a szülőket, akik eldobták maguktól gyermekeiket. A szegénység sem elég indok erre, hiszen az évezredek során számtalan családban neveltek fel gyermekeket úgy, hogy asztalukra csak a legszükségesebb jutott. A keveset is igyekeztek beosztani, keményen dolgoztak a szülők, hogy nekik mindent megadjanak. Inkább maguktól vonták meg a falatot, de a gyermekek nem éheztek. Nagyjaink közül sokan nőttek fel szegény körülmények között, egyetlen ruhájuk és cipőjük volt, babájukat kócból készítették, de a szülők szeretete a nyomorúság ellenére elég volt ahhoz, hogy nagy tanítómesterek, művészek, tudósok legyenek belőlük. Értékes emberré a család életadó melegében válhatunk. Az a legfontosabb, hogy a felnőttek felelősséggel döntsenek, vállalnak-e gyermeket. Ha pedig vállalnak, akkor mindent megtesznek azért, hogy értük éljenek.
Az ember csodákra képes. Az édesanyák különös adottsága, hogy a semmiből is teremtenek. Az édesapák pedig egész nap azon fáradoznak, hogy családjukról gondoskodjanak. Nincs szebb dolog az életben, mint a párolgó levest kanalazó csöppségeket látni, kacagásukat hallgatni. Jó tudni, hogy a meleg étel, a tiszta ruha, jókedvű gyermekeink a mi becsületes munkánk gyümölcsei. Ha valaki tudatosan azért nem vállal gyermeket - vagy ha kihordja is az anya a magzatát, de másokra bízza, inkubátorba helyezi újszülöttjét -, hogy szórakozhasson, habzsolja az életet, olyan, mint a mesebeli tücsök, aki nem gyűjt télire és a szükség idején elpusztul. Így magát is elpusztítja, nem csak a gyermekét áldozza fel. Ha csak magukkal törődnek, rosszabbak az állatoknál, mert ők utódaikról mindig gondoskodnak. Önzésük következtében hiába keresik a boldogságot, a pillanatnyi örömök hajszolásába belefáradnak, lelkük kiég, űr tátong bennük. Sajnos sok ember teszi életét meddővé, céltalanná, üressé. Őket nem tudom sajnálni, csak azokat a gyermekeket, akiket emiatt eltaszítottak maguktól. A legáldottabb kéz az anyai, amely megszenteli a mindennapi kenyeret, simogatja gyermeke fejét, aki virraszt mellette, ha beteg. Egy apa nem adhat szebb ajándékot párjának, mint azt, hogy gyermeket nemz neki, gyermekének pedig akkor, ha élő testvérkét ad a sok játékbaba helyett. Igazi barátokkal sokkal jobb játszani, mint bármilyen drága játékkal. A felelősségteljes anya sohasem adná oda gyermekét senkinek, még akkor sem, ha gazdagok közé kerülnének. Egy férfinak, akiből apa lesz, egész élete kiteljesedik. Semmi sem jobb annál, semmilyen karrier, semmilyen gazdagság, mintha ő lehet párjának egyetlen társa, gyermekeinek gondoskodó édesapja. Egy nő, akinek testében növekszik egy új élet, majd megszületik, egész életében úgy érezheti, hogy eggyé váltak, sohasem tud tőle elszakadni. Az édesanya csodát teremt, a gyermeket, de a gyermek is átalakítja a szüleit. Ha figyelnek egymásra, mindkét fél csak nyer ezzel a kapcsolattal, mely az évek, évtizedek során egyre csak mélyül. A gyermek mindig a szülei gyermeke marad, akkor is, ha felnő, akkor is, ha utat téveszt, ha meghal.    A család a legfőbb érték. Aki két végén égeti a gyertyát, és csak magával törődik, nem képes igazi családot alapítani. Ha így kerülnek a gyermekek árvaházba, vagy nevelőotthonba, az a szülők felelőtlenségének tudható be. Ha meggondolatlanul, gyakran váltanak a fiatalok partnert, és ebből a viszonyból gyermek születik, hamar megszabadulnak a nem kívánt gyermektől. Ők nem látogatják gyermeküket, idegenek nevelik fel őket. Szörnyű, ha meghal mindkét szülő, és a családban sincs olyan felnőtt, akire rábízhatnák nevelését. Ilyenkor – úgy gondolom – még mindig jobb lenne a gyermeknek, ha nevelőszülőkhöz kerülhetnének és nem árvaházba, ahol ő csak egy a sok közül, a nevelők nem érnek rá külön vele foglalkozni. A nevelőmama még akkor is figyel a vállalt gyermekekre, ha többről gondoskodik. Mégis családban nőhet fel. Ha nem is ő szülte, sokszor ennek ellenére nagy szeretettel veszi körül a rábízott gyermekeket. Sok meddő nő fogad örökbe gyermeket, és neveli fel sajátjaként.
Nézem ezeket a szomorú szemű piciket, akiket az vigasztalna meg, ha egyszer a sok gyerek közül kiválasztanák őket és meleg családi otthonba kerülnének. Ott csak rá figyelnének, csak vele beszélgetnének, elmondhatnák gondjaikat, örömeiket. Minden emberi lény egy csoda. Megérdemli minden gyermek, hogy méltó módon éljen és megkapja a felnőttektől mindazt a szeretetet, törődést, ami az állatvilágban természetes. Nálunk, fejlettebb agyú teremtményeknél miért nincs mindig így? Miért hagyják el őket? Tanulhatnának ezek az „embernek mondott” felnőttek az állatoktól emberséget! A gólya, amikor megérkezik a hosszú útjáról, nem tátja a száját, hanem fészket épít, fiakat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, az élet nagy ajándékát. Minden, ami él, élni akar, nagyra nőni, virágzó fává válni. Ahogy elhagytuk a falu határát, visszanéztem. Lelki szemeimmel még mindig láttam a kerítésen csüngő apróságokat. Vajon ők hogyan nőnek fel? Kapnak-e elég szeretetet életük során? Később, ha felnőnek, és innen kikerülnek a nagy életbe, akadnak-e környezetükben melegszívű társak, akik elfeledtetik velük szomorú gyermekkorukat? Ha ők családot alapítanak, biztosan nem hagyják magukra, idegenekre gyermekeiket. Vajon felnőtt korukban megváltozik-e a világ? Jobbá válnak-e az emberek? Vagy újra és újra ugyanez az embertelen világ veszi körül az árvákat? Én hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor nem lesznek többé árvaházak a gyermekek számára, nekik és a hajléktalanoknak szerető, meleg otthonuk lesz. Ne várjuk a csodát, az nem jön el magától! Figyeljünk egymásra! Nézzünk magunkba, csendesedjünk el, gondoljuk át, hogyan élünk. Mindent megteszünk gyermekeinkért? Gyógyítsuk be a sebeket, és mi is boldogabbak leszünk. Mindannyian tehetünk azért, hogy a családokban gyermekek szülessenek, hogy a nemzet gyarapodjék, hogy ne legyenek csonka családok, annak minden tagja együtt maradjon. Segítsünk embertársainkon. Legyünk olyanok, mint a virág, melynek természetéből adódik, hogy fejét a fény felé fordítja. Árasszuk a szeretet fényét egymásra, családunk minden tagjára, barátainkra, minden körülöttünk élő ismerős és ismeretlen emberre. Így lesz bolygónkon szebb, jobb az élet, így maradhatunk meg embernek!


*** 61. *** Kühne Katalin: Rezgések

a rezgés minden anyag lelke
szeretethullámok elegye
agyagból gyúrt testünk szelleme
mind energiával van tele

hatalmasan zengesd dalodat
érzésekből fonj madarakat
gondolatból teremts szavakat
szivárványból építs hidakat

kristálypatak vize csobogjon
színes reményről mondikáljon
hegytetőről nézz szét tekints le
szurdokmélyből emeld ki hívd fel

ki reményvesztett élőhalott
fényben fürdesd öleld magadhoz
védd az árvát taszítsd a rosszat
földünkön adj teret a jónak!


*** 62. *** Kühne Katalin: Ikon-arcod felfénylik
(Pilinszky János emlékezete)

Pokloknak hetedik körében
alkottál gyönyörű egészet
korlátok között zsolozsmáztál

kétéltű szörnnyel hadakoztál
madarak vérzik be a mennyet
hold süt sötét temetőkertben

jégüres csillagok kopognak
elhagyatottan felzokognak
rongyaidból félig kitakarva

megbélyegezve kiátkozva
senkiföldjén fonnyadt virágot
láttál vad rettenetes álmot

haldoklóknak tűznehéz ingét
viselted érezted föld ízét
ínyedben erdők avarjában

halott édesanyád hajában
bárány voltál érted jöttek
véred hullott a vesztőhelyen

világod hóba fagyba dermed
cserbenhagy már tulajdon tested
elmerül arcod szemed lelked

egyetlen szavaddal felemelsz
két szemed gurul mint két kavics
hajad ikon-arcod felfénylik

égi kegyelmed megkapod mégis
hófehér krátered megvakít
angyalszárnyad végső útra hív


*** 63. *** Kühne Katalin: Tiszta szókkal
/Csoóri Sándornak/

Szántottál gyöpöt –
„húsvét siet a hegy mögött”.
Ormán megváltónkat láttad,
Jézus föltámadt.

Virágok, harang,
Pünkösd: királyt választanak.
De jött a sátán
Karácsony táján.

Utcán holttestek,
Romok közt tört cserepek.
Sikoly, fájdalom, döbbenet.
Isten és ember

Most segíthetne
Talán együtt többre menne.
A jó örökös hatalma,
Igazság szava

Lesz-e most erős?
Nem kell több milliónyi hős
Áldozat, gonosz vesszen,
Ember élhessen.

Hogyha élni elfelejtünk,
Ha nem cselekszünk,
Ha nem alkotunk
Semmilyen felismerhetőt,

Jelenünk nem cserélhető,
A múltunk nem feledhető.
Toronyból szóltál,
Szembesítettél, vizsgáltál.

Közös életünk,
Forradalmunk, küzdelmünk
Pünkösdje most is
Ünnep, virágzik

A rózsa. Szirma lepergett,
Anyád fekete rózsa lett.
Homályosodott tekinteted.
Emeld ránk figyelő szemed!

Jelenünk jogos harcait,
Nemzetünk dicső napjait
Versben kiáltsd hangosan,
Állj ki erős, tiszta szókkal!

Keresztutad járod,
Sokezer ráncod,
Fájdalmad, megharcolt harcod,
Becsületed, akaratod

Méltó példát ad?
Nyelved tiszta, szép szavait
Leírja-, mondja-, kiáltja-,
Követi-e valaki?

Szólj értünk, kiálts!
Légy te az, ki velünk üvölt,
Imádkozik, harcol, kiáll!
Háborgó, űzött

Életünk békét
Leljen végre, Krisztus segíts!
Ki emberként megszülettél,
Istenünk nézz ránk!

Prófétád gyönyörű szava,
Reménye váljon valóra!
Te megszülettél,
Királyunk lettél.

Ő szól helyetted,
Hallgassuk és jegyezzük meg!
Szánts most gazos földünkön,
Fáinkon teremjen gyümölcs!

Nappali hold vagy,
Világíts fénylő lényeddel!
Szólj tiszta szókkal,
Hozzá szívünket emeld fel!

Harangod verd félre, kiálts,
Míg késő nem lesz!
Utolsó percben
Mondj értünk imát!

Láthassuk meg a gyermeket,
Aki megváltott bennünket!
Halljuk hangodat,
Pengesd lantodat!


*** 64. *** Kühne Katalin: Üvölt a csönd
/Radnóti Miklós emlékezete/

„Üvölt a csönd fülemben s felkiáltok”.
Néma, kopár táj, szétdarabolt világok.
Falak között élek. Homályos eszmék,
ködös gondolatok lengedeznek felém.

Múltunk megtöretett. Szabadító álom
enyhet nem ad. Ésaiás szörnyű átkot
szórhatna ránk. A drótok újra feszülnek,
új urak nyakunkon, népek megrendülnek.

Jaj! Erőltetett menetben gyalogolnak.
Próféta szólt: vége lesz a pogány kornak.   ---
Elestél, eltemettek. Őrzöm szívemben
hangod, hallom tiszta szavad, zsong fülemben.

Lángoktól ölelt hazánkban sírogató,
fiukért remegő anyák vigasztaló
szavát, alázatos imáját hallgatom.
Miként ők, te is abban hittél: Értelem

arany fénye világít, bolyhos félelem,
hanyattfeküdt házfal romján újjáépül
világunk, hazánkban békében élhetünk.    ---
Féligszítt cigarettád ízét érezzük,

elaljasult korokra így emlékezünk.
Gyökér voltál, férgek közt éltél. Hófehér
álmod váljon végre valóra, hit, remény,
szeretet költözzön rideg otthonunkba.


*** 65. *** Baranyai Attila (Anisse): EMLÉKEK

E ltűnedező
M últidéző
L ázadozó
É rzelemdús
K ödbevesző
E mberi
K itárulkozó


*** 66. *** Baranyai Attila (Anisse): Emlék?

szerelem szőtte
izgató és érzéki….
- hazúg emlékek


*** 67. *** Dobosi Valéria: Jelek

apró jeleket keresek a  múltból,
rovások nyomát az üszkös falakon,
és kínpadra feszít a várakozás,
hogy a fojtogató csendet hallgatom,

csak a gyarló képzelet játszik velem
pedig –tudom– lennie kell valahol,
megfejteném a piramisok titkát,
ahogy ezerévnyi idő zakatol,

de torz mosolyt húz számra a szánalom,
mit akarhatnak tőlem a századok?
mikor a saját,kis ötven évemet,

ezt a porszemnyi,aprócska képletet
úgy szemlélem,mint csillagot az űrben,
ami évmilliók óta megfagyott…


*** 68. *** Dobosi Valéria: Őrzöm

palackba zárt illatát a nyárnak,
ezernyi szirmát a hársvirágnak,
kéklő cseppjét hűs forrásvizednek,
szorítását erőtlen kezednek,

édes ízét egyetlen mosolynak,
kislány konokságom,ami voltam,
madár dalát zöldellő kertedben,
léptek zaját nesztelen éjjelen,

harang szavát vasárnap délelőtt,
fájdalommal összegyűrt lepedőt,
hangod balzsamát fájó sebemre,

titkok kulcsát,ha bezárva vannak,
hány éve már?hány éve is annak?
de én őrzöm, őrzöm mindörökre..


*** 69. *** Dobosi Valéria: Nagyanyám kendője

nagyanyám mindig féltett a téltől:
gondoskodás-meleg kendőjébe
kötve sose fáztam hideg szélbe,
ha kiálltam nézni esőt,felhőt,

nagyanyám féltett az emberektől:
köténye szegélyét szorongattam
s bámultam vén kisbíróra,papra
s nem értettem a világot,felnőtt

szememmel most is hidegen nézem
és nem értem a kusza képletet,
nagyanyám rozsdás mérlegén mérem

pontról pontra,de mégis tévedek,
vacogok vaslemezek ontotta
melegben, mama! a kendőd hol van?


*** 70. *** Dobosi Valéria: A múltam

naftalin szagú szekrény a múltam,
a lakkja pattog, színe megkopott,
zárja rozsdás pedig sose csuktam,
élére rakva őszök,tavaszok,

szújárta ,szűk polcaira hordtam
rámázva tizennyolcezer napot,
néha félek,hogy rám dől a múltam,
néha félek: mindez nem én vagyok,

a fiók mélyén kedves ünnepek,
masnijuk rózsaszínje feketül,
halottak,kikhez  többé nem megyek,

a sarokban porosan,egyedül
színevesztett és megsárgult képek,
lomra valók és  fájdalmas szépek…


*** 71. *** Haász Irén: Emlékfolt szőnyeg

Az emlékek foltszőnyegét
terítem most eléd… 
Minden kockája költemény,
mit ketten írtunk, te meg én,

varázslat, hit és szeretet
tartja össze e szőnyeget,
melyet az Idő sem fakít,
el nem mállaszt, szét sem szakít,

de életút van benne, és
gyermekkor, vágyra ébredés,
új éltek csillanásai,
lázas remények sávjai,

s a gondok sötétlő selymét
is bőven foglaló kelmét
ritka egységbe, közbe-közbe
szőtte a lét takácsa össze,

s mint vetülékfonal vezet
sorsomon végig hű kezed.


*** 72. *** Haász Irén: Emlékek kútja

Mohos kút, sötét kövek,
folyondárral tele,
levelei mint emlék
tobzódó levele…

Édes-bús események,
arcok és helyszínek,
szívek, mik engem törtek,
s általam tört szívek…

Fölé hajlok, láz-arcom
belemeríteni,
inteni kell a múltnak,
s fáj búcsút inteni…

De szökőkútként feltört
betűpermet szitál,
összeáll minden léptem,
s neved is összeáll.


*** 73. *** Haász Irén: Leltár

Egy szemüveg,
esztékás keret,
seszínű, elhomályosult.
Ezen át látta a világot,
nem mindig tetszett, amit látott,
s olyannak vágyta, ami nem volt,
hát széppé tenni igyekezett.

Két cipő. Utolsó pár cipője.
A Körúton csináltatta.
Magas szárút bírt vizes lába,
vajszín sevró volt újkorába’,
lyukacsos,  a  befűzős
pertlit, jaj,
hányszor fűzném ma…!

Három harisnya, hátul varrott,
halcsont fűzőből,
ívben hajtott,
három csontfésű, kámeák,
fakult, lepréselt ibolyák,
és cérnakesztyű, horgolt csipke
(még lánykorából őrizgette),
s köves bross, havasi gyopár…

Négy zsebkendő, vasalt, szegett,
bennük emléket őrizett,
kiürült kölnisüvegek
illatait
kötötte meg…

Milflőr, ezervirágú slafrok,
szivacsos, steppelt, jó meleg.
Mikor ezt hordta,
már nem mesélt,
mikor ezt hordta,
én meséltem…
És aztán lassan elment, szépen,
mint jó gyerek, ki
szófogadó és engedékeny.


*** 74. *** Haász Irén: Fényképek

Eldugott emlékek, megsárgult anyakönyvek, fényképek... Fekete-fehér színeiket nem fakítja az idő, míg élünk, mert belénk ivódtak, szívbe, értelembe, bár anyagi valóságukban is megvannak még… néha elővesszük és emlékezünk.

Egy kedvencem… Vége a templomi szertartásnak, egy férfi kicsi lányt kap fel hosszú ruhájában, kis virágos kosárkával, és beteszi egy taxi ülésére. Mellettük áll a kalapos feleség, Irénke - idős asszony, akár a férfi - és az ifjú pár, akik életük nagy napján az esküvőről kifelé tartva várnak kocsira. Hideg téli szél fúj, új aráját védőn átöleli az új férj. A Kálvin téri evangélikus templomban volt az esküvő, Irénke habos, rózsaszín, hosszú ruhácskát varratott a gyermeknek, és hideg volt nagyon, mert szalagos – masnis fehér fejkötőbe és meleg kabátba bugyolálták. A kis nyoszolyólány, aki kosárkából szórt virágszirmot a lábuk elé, én vagyok. Ötvenhetet írunk. Már elmúlt Rákosi, már vége a kitelepítéseknek, már senkinek sem lett baja abból, hogy templomban tartották az esküvőt.

Az idős férfi Dr. Erdey Pál ügyvéd. Középtermetű, csontos, inas, ritkásan őszülő emberként őrzi a hálás emlékezet, barna szemekkel, tömött, ősz bajuszkával - melyet naponta gondosan nyírogatott - rendkívüli élet és emberszeretettel, jó humorral megáldva, az életet mindig egy kissé szkeptikusan felülről nézve Egy másik képén kényelmesen, görnyedten ül a kerti széken, lábánál kutyája, Don Carlos ugyanolyan nyugodtan, hűvös eleganciával néz az objektívbe. Inas keze a kutya hátát simogatja, lábánál a spániel tálja, másik kezében kancsó, melyből vizet tölt neki. Hózentráger tartja hajtókás, szürke szövetnadrágját, látszik, hogy nyár van, feltűrt ujjú, kigombolt nyakú inget visel sovány testén, nyakán kidagadnak az erek. Háttérben a kis faház nyitott ajtaja, és gyümölcsfák lecsüngő ágai. Csend van a hétvégi telken, nyugalom, ötvenhat nyara…
Pali bácsi jogi egyetemet végzett. Féltve megőrzött, többi képén kollégái körében üldögél, makulátlan öltönyben, gondosan nyírott bajusszal valamilyen évfordulón, vagy összejövetelen, általában a középpontban. Száraz humora, jókedvű anekdotái, éles elméje lenyűgözte a kislányt. Nem ragadt le a napi problémáknál, széleskörű érdeklődés jellemezte kultúra, politika, és minden más iránt, hiszen eredetiben olvasta Homéroszt és Schillert, tájékozott volt az irodalomban, és értékes könyveibe, melyeket egy zárható üveges szekrényben tartott, neki is gyakran bepillantást engedett, alighogy megtanította a könyv értékét, és azt, hogy vigyázni kell rá. Fura mód a kislány így előbb böngészgette az Új Idők bőrbe kötött évfolyamait, s bennük Thomas Mannt, vagy a nyugatos magyar írókat, mint a Dörmögő Dömötört, melyre iskolába kerülvén előfizettek neki. Rajongott nevelőapjáért, az ügyvédért, és ez kölcsönös volt, még akkor is, ha bakfis korában később néha – nagyon ritkán s mindig a gyermek hibájából – viták is előfordultak. Csodálatos, jó ember volt, az önzetlen jóság és szeretet megtestesülését jelentette ösztövér alakja, a bizalom és biztonság érzését, ami körüllengte a kislányt, mint ritkán elszívott néhány cigarettája füstje.
Apja, más, megbarnult képek tanúsága szerint bútorgyáros volt, joviális, termetes, pocakosodó polgár, kinek feltűzött hajú, bögyös felesége fodrokkal és csipkékkel csinosítva ül az általuk gyártott garnitúra foteljében. Egy vagy két gyermekük születhetett Pali bácsin kívül, ő csak egy rokonáról tudott, aki túlélte a háborút, neves karikaturista lett felnőtt korában, és Zuglóban lakott egy vadregényes kertes házban, ahol nagyon ritkán meg is látogatták.

Felesége, Irénke szép fiatal nő volt valaha, de amikor az élet összesodorta őket, már idős, vizesedő lábú, elnehezedett asszony, akinek bátorságát az idős korukat átformáló lépéshez, egy hároméves kislány örökbefogadásához, nem múló csodálattal bámulom. Irénke szülei az évszázad fordulója előtt az ukrajnai Lembergből költöztek Magyarországra a pogromok nélküli élet reményében, s egy világháború után a másik borzalmait már nem tudták túlélni, eltűntek az emberi gonoszság viharában. De Irénkének és gyermekeinek sikerült megmenekülni, és átvészelni a háborút a svéd követség papírjaival, felfoghatatlan kockázatokat vállalva. Hogy ezek mik voltak, soha nem részletezték – emlékezni sem akartak rá, a háborús évekről vonakodtak beszélni. Kevés rokonuk maradt életben, ők már a háború előtt Amerikába emigráltak, Pesten pedig egy másik rokon, aki a Kisgazdapárt ismert prominense volt évekig, de vele nem tartották a kapcsolatot.
Irénke az angolkisasszonyokhoz járt iskolába valaha, ennek következtében perfekt beszélt németül, akárcsak Pali bácsi. Ha nem akarták, hogy tudjam, miről folyik a szó, mindig átváltottak németre, márpedig politikáról, háborúról, fekete autókról, Hitlerről, azaz veszélyes dolgokról szinte soha nem tárgyaltak előttem. Hányszor hallottam:– Nicht for dem Kind… 
Irénke fiatalon ment férjhez, szerencsés választottja bankember volt, akivel kellemesen és szeretetben éltek együtt, s akitől három lánya született. Férje hét évvel idősebb nála, az egyik jelentős bank igazgatója volt, Irénke emlékei szerint náluk dolgozott rövid ideig Rejtő Jenő is. A háború végzetes hatással volt mindkettejükre: a fantasztikusan egyedi humorú, zseniális író munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában, flekktífuszban, a bankár pedig tüdőgyulladást kapott, és három hónappal a penicillin behozatala előtt fejezte be életét, a sors keserves fintoraként.
Míg férje, Richárd mellette volt, Irénke is jómódú nagypolgári asszonyok életét élte, bár lányai nevelése mellett nem csak abbáziai nyaralásokra, karlsbadi fürdőkre és más üresnek mondott szórakozásokra jutott ideje. Ilyen is volt; de emellett a belvárosban, nagy forgalmú helyen üzemeltetett cukrászdát tíz tagból álló személyzettel, ennek minden ügyét ő intézte, s ez valószínűleg elég sok idejét lefoglalta. Később azután államosították az üzletet. Egyik nap még árulták a süteményeket, másnap hivatalos emberek megszállták a boltot, lehúzták a redőnyt, szélnek eresztették a személyzetet, Irénke ott állt megfürödve. Tizenkét szobás nagypolgári házuk az idők folyamán Jókai utcai tágas, négy szobás lakássá töpörödött, ami a körülményekhez, a háború utáni lakáshiányhoz képest főúri elhelyezkedést jelentett. De soha egy árva szóval nem panaszkodott sorsra, kormányra, sem akkor, sem később.
Gyermekeinek apja ekkor már nem élt. Halála után egy-két évvel ment férjhez Irénke Pali bácsihoz, aki a bankár jó ismerőse, barátja volt, és ami a fő, agglegény. Valahogy nem nősült meg eddig, elkerült minden asszonyi furfang állította házasulási csapdát, de régóta csodálta Irénke jó kedélyét, és azt a tulajdonságát, hogy bármilyen emberrel percek alatt szót értett. Összekapaszkodtak hát öregkorukra, és soha nem volt okuk megbánni ezt a döntést. Halálukig egyetértésben, szeretetben éltek, a régi módi szerint magázódva. Pali bácsi jó természete, derűje, kissé flegmatikus életszemlélete találkozott felesége határozott, célratörő, nagylelkű egyéniségével. Kiegészítették és elszórakoztatták egymást. Komoly veszekedést sohasem hallottam tőlük, pedig egyre összébb szorultak, óhatatlan tanúja lettem volna nagyobb vitáknak…

Irénke gyermekei közül már csak a fényképen látható menyasszony, legkisebb lánya lakott velük, amikor a kislány odakerült; ő sem sokáig, rövidesen két kisebbre cserélték a négyszobást, hogy Erikának is külön lakás legyen. Erős, izmos, határozott lány volt Erika, versenyszerűen kézilabdázott, a szövetségben ismerte meg férjét is, akivel akkor házasodott össze, amikor Irénkéék magukhoz vették a kislányt, fizetségül a Sors kegyéért, hogy életben maradhattak.
A rettegés hónapjaiban tett fogadalom talán önálló életre kelt, a kislány szinte kiválasztotta őket magának, már két éves korában. A hétvégi telek szomszédságában lakó nyolcgyerekes családból őt ismerték meg először, ő kérezkedett be kutyát simogatni és cseresznyét szedni, ő segédkezett palántázáskor, és hallgatta bámuló, nagy szemekkel beszélgetéseiket a kis sámlin ülve. Előbb csak egy napot, majd kettőt, azután egyre több időt töltött velük, s a fogadalom teljesítése szinte magától értetődő módon adódott a kislány ragaszkodásából…

S kerül elő a többi fotó is… bizonyítványok, születési, házassági és halálozási anyakönyvek… telnek a percek, órák, egymás után merülnek fel feledni vágyott vagy felejthetetlen arcok, városok, események… Sorsok és hangulatok villannak fel, könnyeket vagy nevetést kicsalva, örömmel vagy szégyenkezve, mert ma már másképp csinálnánk… megértünk és elborzadunk, de levonjuk a tanulságokat is, mert anélkül nincs élet…

Sírunk és nevetünk. Emlékezünk.


*** 75. *** Fitt Ildikó: távolság

ebédre terített
herendi porcelánnal
ezüst villákkal
egyetlen egyszer.
súlyos volt a tányér
a márványszín abroszon
madaras.
nagyanyóval nem voltunk jóba’
különben is vízköves volt az alja.


*** 76. *** Fitt Ildikó: Mint a puha hó

Dédelgettem egész télen át
sima arcod emlékét,
beleidézve az ünnep csendjébe
erős kezed szorítását.
Újra mondattam veled százszor és százszor,
hogy közöm van hozzád,
és nemcsak gitár szól,
hanem szívünk húrjai
futnak be arany íveket egymás felé.
Így dédelgettem emlékem a télben.
Nem volt hiány, fájdalom, se mámor,
csak ez a halk emlékezés, mi
tünékeny lesz majd, mint a puha hó.


*** 77. *** Fitt Ildikó: Hátha

Megcímzett képeslapok
otthona volt az ágyneműtartó.
Békésen eléltek egymással,
nem esett hangos szó.
Némelyiken állt szöveg is:
hogy szeretlek és
várlak,
majd utánad megyek és
hátha.
Akkoriban kusza álmok
folyosóit jártam.
Aztán feladtam őket a
papírgyűjtő gyerekek kocsijára.


*** 78. *** Fitt Ildikó: Üveggömb és gyöngykő

Nem jöttem kövér közönnyel,
mint a többi egyenes vonalú zakót hordó.
De nem akarok mást.
Nem akarok titok lenni,

megfejtésre váró talány,
utolsó kiabálás a zöld kapuban,
mit mindenki hall,
de senki se ért.

Szűk szobában gubbasztó
barázdált arc sem.

Inkább szeretnék lenni
üveggömb és gyöngykő,
súlyos, párás varázs,
karikás kavics,

guruló hó,
élettelen kemény rög
szépre karcolt üveggyöngye,
körköd, kerekerdő.

Vagy izzó vulkán
évezredes gömbköve,
felvehető, hordható, gyűjthető, vállalható
emlék.


*** 79. *** Kosztolánczi Balázs: Igaz voltál
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 80. *** Kosztolánczi Balázs: Megpihenve
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 81. *** Kosztolánczi Balázs: Olvadó hiány
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 82. *** Kosztolánczi Balázs: Újra nevetsz
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva

 
*** 83. *** Kelemen Pálné: Emlékek

Már nyolcvanhoz közeledve
Sok emlék jut az eszembe,
Vannak köztük jók és rosszak,
Mik nevettettek vagy ríkattak.
Kár lenne ezt elhallgatni
Másokkal nem megosztani.
A fővárosban növekedtem,
Ifjan vidékivé lettem
Kikerültem én tanyára,
Egy alföldi iskolába.
Félcipőm beragadt a sárba,
Lecseréltem azt csizmára.
A határban nincsen járda,
Sárt kerül a kerékpárja
Minden határ lakónak,
Ki elindul egy nagy útnak.
Hát bizony ezt én is tettem,
Hol vitt engem, hol én vittem.
Mire kövesútra leltem
Elfáradt már testem lelkem.
Volt amin elcsodálkoztam,
Sült krumplival találkoztam,
Télen ott az iskolában.
Minden gyermeknek markába
Adott anyja reggelente,
Hogy kezét az melengesse.
Egyszer vettem malacot,
Hát az bizony érdekes volt.
Gazdája analfabéta,
Az árát hát így számolta.
Hét malacom együtt adom,
Árván egyiket sem hagyom.
Ennek pedig nagy az ára ,
Ezerötvenet hozzon rája.
Morzsolt csutkán kiszámolta.
Hogy jutott ez az eszébe,
Tíz csutkát vett a kezébe,
A hetet azt lefektette,
A hármat meg elfelezte.
Hatnak jutott csak fél párja,
Hetediknek volt hiánya.
Ötven Forint annak ára,
Megértette kedves Klára!
István fia a számtanból
Bizony semmit nem értett,
Elmegyek az iskolából,
Mert unom az egészet.
Mondta nekem egyszer sírva.
Aztán egyszer eljött apja,
Nagy kártyás az Isten adta.
Mondja majd én segítek,
És az ördög bibliáján
Megtanította a gyereket.
Bélának a nagymamáján
Is gyakran elmerengek,
Ki felnevelt otthonában
Már nagyon sok gyereket.
Ez is az is unokája
Kettőnek nincs egy papája,
Szülte őket csinos lánya.
Hasonlít is az anyjára.
Neki is volt már több párja,
Mindegyiktől lett családja.
De az az öt bizony fiú
Azokra is nagyon hiú,
Mert egyik sem tagadta
Nevét mindegyik adta.
Bár ő első párját várja,
Aki elment a csatába
És még ma is eltartja,
Hisz utána van nyugdíja.
Volt egy kínos esetem,
Soha el nem felejtem.
Gyerekeket üdültettem,
Morzsáért egy boltba mentem.
De sehol nem találom
Hát így jártam Parádon,
Valóság volt nem álom.
Megkérdeztem egy köpenyest,
Hol keressem én most meg ezt?
Hamarosan párat hozott,
Majd nekem bemutatkozott.
Ő a kórház főorvosa
Nem e bolt alkalmazottja.
Bár a napokban ő is rálelt,
Tudta, hogy azt honnan vehet.
Most csak azért került ide,
Mert elfogyott a kenyere,
Haza pedig nem mehet,
Ráesett az ügyelet.
Emlékszem nagy hófúvásra,
Eltűnt a fák törzse, ága,
Hegyének a vékony gallya
Hasonlított egy bokorra.
Láttam párszor jégesőt,
Elverte mi kertemben nőtt.
De jött utána szivárvány,
Hol élénk, hol halovány.
A Nap adott újra fényt
S leltünk általa reményt.
Aztán olyan szárazságra,
Minek bizony nagy volt kára.
Megéltem pár forgószelet,
Vitte az a sok levelet,
Kavarta a Földnek porát,
 Megemelte a kis libát.
Emlékszem még szekerekre,
Mentek gyakran nyekeregve,
Megrakodva sok szénával,
Vagy ősszel kukoricával,
Elakadtak olykor sárba,
Vagy korábbi barázdába.
Nincs már tanya a határba,
Már csak traktor ragad sárba,
Terepjáró s teherautó,
Mostanra már kevés a ló.
Az emlékek igen gyakran,
Egy váratlan pillanatban,
Előjönnek, gyötörnek,
Múltamból tán üzennek,
Hogy eltűrjem most a jelent,
Ami gondjaival meglep
S bízva nézzek a jövőbe.
Ne gondoljak rossz időkre.
Amit bizony abban látok ,
Mit mostanában csinálok.
Minden dolgot elfelejtek,
Ami itt a jelenben lett,
Keresem a lakáskulcsot,
Pár perce még kezemben volt.
Tettem sót a levesbe?
Az nem jut az eszembe.
Ebből látom öregszem,
Pedig rá nem törekszem.


*** 84. ***  Pintér Erzsébet: Visszatekintő

Hazatértem a Völgyből, és még nem tudtam, hogy ezzel lezárult életem egy szakasza.
Lemerültem, mint az akkumulátor, és feltöltődésre, töltekezésre volt szükségem.
Bár nem kerestem, ekkor jött a nagy találkozás. Fura alak, zord külsővel.
Meglátott és elvakítottam. Rendszeres napi biotron lámpa kezelés szükségeltetett, hogy visszanyerje a látását  és tisztán lásson. Ezen idő alatt nekem is sikerült erőt gyűjtenem és talpra állnom.
Az eredmény - megszűnt a külvilág és egymás karjaiba omoltunk.
Folyóparti séták - néztük a víz fodrozódását, és egy úszó palackpostát, melyről azt hittük, nekünk jött üzenet. Tévedtünk. Tovasodorta az ár.
Erdei kirándulás - a Várhely tövében. Véletlen találkozás! Őseink sírhalmai fölött barangoltunk és minden elnémult, egyetlen madárhang sem hallatszott.
Hova tűnt az erdő hangja? Már a madarak sem repülnek?
Ágyban párnák közt csatároztunk. Meghaltunk, majd újra éledtünk.
Lelkem, mint a háborgó tenger. Mibe kapaszkodjak? A csillagos égbe?
Botorkálok a sötétben, csak tapogatódzom. Végül rájövök, hogy egy láthatatlan kéz vezet.
Jobban tudja, mire van szükségem, mint én saját magam.
Elveszett a karomról a fehér gyöngyöm, mely oly sokat jelentett számomra!
Úgy érzem védtelenné, sebezhetővé váltam.
És ekkor kitört a forradalom…!


*** 85. *** Pintér Erzsébet: Április Idusa

Amiről írni szeretnék, immár hat éve megélt emlékek sora, melyet most megosztok Veletek.
A történet ott kezdődött, hogy saját önbizalmam erősítése céljából feladatul tűztem ki, hogy részt veszek a városunkban első ízben megrendezett költészet napi versmondó maratonon. Ez így egyszerűnek tűnhet, de számomra, aki alig kap levegőt a lámpaláztól, ha öt mondatot el kell mondania  nagyközönség előtt óriási kihívás volt.
Megbeszéltem magammal, hogy igenis ki kell állnod, és igenis el kell mondanod legalább egy rövid verset.
Hát sikerült! Sőt! Két verset mondtam el!
Igaz, remegtem mint a nyárfalevél, de a megmérettetés próbáját kiálltam.
„Méné tekel” – Megmérettetett és könnyűnek találtatott.
Nem akartam hinni a fülemnek, amikor visszajelzés érkezett, hogy a közönség sorai közt volt, akit az általam felolvasott sorok érintettek meg legjobban.
A gyengeségedben van a legnagyobb erőd – mondták egyszer. Azt hiszem igazuk volt.
Teljesen hatása alá kerültem ezen az esten egy szavakba nem foglalható csodálatos varázsnak.  Arra a kis időre teljesen megszűnt a külvilág.
Amint a profi előadók felsorakoztatták a költészet végtelen palettáját, a magyar irodalom legszebb gyöngyszemeit, melyek a szürke hétköznapokban teljesen feledésbe merülnek!
Holott gyermekkorunkban ezen nőttünk fel!
És innét kezdődött a sorsforduló életemben.
Ekkor lettem fény után kutató- fénybe kapaszkodó – fény vonzásába kerülő.
Egy ég felé irányuló „pálya-futás” kezdődött.
Elindultam. Engedelmeskedtem egy hívó szónak. Egy különös hívó hang irányát követve ráhangolódtam egy merőben más új világra, mely eddig is ott sejlett lelkem legmélyén, de csak félhomályban. „Szeretet- áramlás” indult el, amely minden emberi értelmet felülmúló, láthatatlan, megfoghatatlan csoda.
Mi emberek csak a kézzel fogható és szemmel látható dolgokra figyelünk. Földre szegezett tekintettel járunk-kelünk a világban. Így folynak el éveink, életünk. A házainkon lévő kis nyílásokon át nézegetünk. Korlátok közé szorulunk, szűk a rálátásunk a világra. Nem tágul ki a horizont. Holott csak fel kellene tekintenünk az égre.
Minden embernek szükséges, hogy végigjárja a saját útját. Fel kell vennie a keresztjét, és végig kell vinnie minden megpróbáltatás és nehézség közepette a töviskoszorúval kikövezett, kitaposott úton. Ez a mi örökségünk. Az út végén talán megértjük, hogy nincs kezdet és vég. Minden elmúlás egy új élet kezdete.
Hat éve elindultam a végtelen felé.
Fontosnak tartom, hogy megosszam Veletek, mennyivel szegényebb voltam, amíg hit nélkül éltem, és mennyivel gazdagabb lettem az új utamon.
Ez az én örömhírem.


*** 86. *** Pintér Erzsébet: Várakozás

Melegért remegő – kereső- puhuló – kemény szív
Óvón – őrzőn - ölelőn puhít egy erős kéz.
Melengető- szeretetre felelő
Törékeny tűnő – remény – tünemény.
Fény-lény, felizzó elhamvadó parázs.
Látható – láthatatlan - megfoghatatlan varázs.


*** 87. *** Pintér Erzsébet: Ébredés

Nyíladozó - lehúnyódó pilláim
Játszadozva keresik a csalóka fényt,
a megfoghatatlan eltűnő-tovaröppenő időt.
Álom és ébrenlét mesgyéjén
simogató szellő fuvallata hozzám ér.
A pillanat fogságában,
mint napfény melegétől a jég,
szétolvad szívem,
és tenger-áradat borítja be a múló időt.
Álmodom - e - vagy valóság?
Éjszaka van – vagy – világosság?
Egyszerű a titok: 
A Nap fénylő -  a Hold ragyog.


*** 88. *** Pintér Erzsébet: Hullócsillag

A végtelennek tűnő égbolt távlatában
nem hullt alá kihunyva,
mint röpke pillanat,
hanem lám teljes csodás
szemkápráztató fényességében
pompázva
a mélységes mély vízbe hullt.
És ott maradt nyomában a víz tükrén,
egy úszó mécses gyertya csonk.


*** 89. *** Rosmann László: Végállomás
 
  A farmotoros busz szuszogva, nehezen kaptatott felfelé a lejtőn. Időnként akár egy részeg, ide-oda imbolygott az úton, a sofőr kerülgette a jókora gödröket, amelyek mint a rossz himlőhegek, tarkították az aszfaltot. Meleg volt, a fullasztó nyáreleji idő próbára tette a vén kereken járót, és azt a néhány aszalódó utast egyaránt, aki mégis a zötykölődést választotta. A tapintható hőség furcsán hullámzó torzulást festett az aszfaltra, néha az volt a rátekintő érzése, mindjárt felemelkedik az egész, pedig csak a felforrósodott feketeség játszott az érzékekkel.
  Mindössze négyen cipeltették magukat a jármű lehasználtan kopott belsejében. Egy asszonyság nagy bő szoknyában az ajtó mellett ült. Úgy látszott barátságban áll a plusszokkal, mert még a fején lévő kendőt sem vette le, miközben időnként a lábánál terpeszkedő füles kosárra pillantott. Hátrébb másik nő ült, ölében párhónapos kisdeddel, akinek arcocskájára időnként szellőt imitálva ráfújt, ilyenkor a baba nagyokat nevetett.
  A busz hátuljában – vagy ahogy mondják a kakasülőn – szalmakalapos férfi pihegett, sűrűn legyezve magát az arra érdemes fejfedővel. Már az elindulás előtt kinézte a helyet, amely árnyékosnak tűnt, leült, és maga mellé helyezte a szürke oldaltarisznyáját.  Vékony, karcsú, fémfogantyús túrabotját a lábának támasztotta. Folyamatosan kifelé nézett, a halványkék szemek próbálták az emlékképeket a valóságra kopírozni, amint haladtak lassan,  egyre feljebb. Nem járt itt már tizenéve, de levelet kapott és a gyengélkedő szívének akaratját teljesítette. Hunyorgó tekintettel forgatta a fejét, boldogan vette tudomásul amikor házat, kerítést, bármit megismert, mint az elkóborolt kutya, ha farkát csóválva örömében végre hazatalál. Egy templom mellett haladtak el. Furcsa építmény volt, a tornyát mintha egy erős kéz négy, ívben meghajlított oldalakból ragasztotta volna össze,  vékony, foltos fedésű tornya az ég felé mutatott. Mélázva nézte, amint egy fiú és egy lányka a kert egyik  árnyas fája alatt üldögél.
  Lassan, észrevétlenül kiürült a busz, már csak ő maradt, amikor egy kanyarral megérkezett a végállomásra. XIII. utca, olvasta az utcatáblát. Szándékosan utazott végig egészen idáig, mindent látni akart, amihez a régmúlt csónakját hozzákötheti. Kinyílt az ajtó, a vezető gyorsan bemenekült a szolgálati helyiségbe, hogy minnél kevesebbet perzseltesse magát, meg hogy mielőbb ihasson valami felfrissítőt.
  Leszállt ő is, talált egy árnyékos padot, igaz a deszka hiányzott, így hát letelepedett a betontorzóra, elővette a kulacsot. Merre is kell menni? Igen a VI-ik utcába, visszafelé. Elgondolkodva beleivott a kissé horpadt palackba, de rögtön el is fintorodott, majd oldalvást kiköpte az élvezhetetlenül meleg lét. Emlékei szerint volt errefelé valahol egy nyomóskút, így hát elindult. Rövidesen meg is találta pontosan ott, ahol az a tudatában, a régmúlt képeinek raktárjában előhívásra várt. Amint a csapot eresztette, és spriccelve szétterült a víz a lábainál, megállapította magában, vajmi keveset változott a környék. Korábban is itt állt a vé alakban kétfelé nyíló szederfa, mindig tele fekete levet eresztő fodros gyümölccsel, akár most. A fehér, sóskúti mészkőből készült hosszú kerítés legfeljebb viseltesebbé vált, de még mindig uralta az utca szürkeségét.
  Elindult a dombtetőn lefelé ereszkedő úton, lassan baktatott, az emlékek blokkolták az igyekvést, amúgy meg ráért, nincs hová sietnie. Vajon meg van-e még a kocsma? „Vendéglő a két csacsihoz”, emlékezett a már akkor is rozoga táblára a kétajtós bejárat felett. A kerthelyiséget az utcától egy téglából falazott kerítés választotta el, amelynek falából helyenként egy egy tégla az építéskor kimaradt. Hogy szándékosan így készítette el a kőműves, vagy csak spórolni akart, nem lehetett tudni. Mindenesetre a férjeiket kereső asszonyoknak jól jött a nyílás annakidején, azon keresztül kurjantottak be a kapatos borozgató uraiknak, irányt mutatva hazafelé.
  Mikor némi gyaloglás után meglátta a likacsos, barna-sárga kissé hitvánnyá alakult falat, felderült az arca. Az épület átesett némi kozmetikán, de valójában ugyanaz maradt, kivéve a táblát, amely szinte világított az ódon falon. „Wágner büfé. Bor, sör, pálinka, biliárd”, állt rajta.
  Fellépett néhány lépcsőn, és ahogy benyitott a helyiségbe, megcsapta a jellegzetes szag, keveréke italnak, cigarettafüstnek, némi dohosságnak. Rajta kívül csak a csapos volt odabenn, aki egy lehetetlenül hosszú nyelű légycsapóval vadászta az elszemtelenedett rovarokat. Leült a félhomályban az egyik kockás kávéfoltos terítővel letakart sarokasztalhoz, és hagyta hogy átjárja a jóleső hűvösség. A pult felé nézett, megakadt a szeme egy pohártartón, amely a kövér, kopaszkás kiszolgáló férfi felett függeszkedett. Nagyságrendben sorakozva talpas poharak lógtak lefelé róla, azt a benyomást keltve, mintha egy fejreállított xilofont látna az ember.
  A csapos odament az asztalhoz és kérdően ránézett. Sört kért, mindjárt két korsóval, az elsőt egy hajtásra kiitta, akár a hetekig locsolatlan virág, amikor vizet öntenek alája. Elgondolkodva forgatta az üres kriglit, kifelé bámult a csíkosra maszatolt ablakon át.
  Elővette a tíz napja érkezett meggyűrődött levelet, és immár sokadjára elolvasta. „Rákos…”, szemei akaratlanul is visszatévedtek a könyörtelennek ható szóra. Régen nem látta már a nőt, még egy nyomorult fényképe sem volt róla, az emlékek egyre  ingatagabbá váló pillérein felkapaszkodva sikerült csak előidéznie azt az arcot, amelytől szebbet soha el sem tudott képzelni. Annak az arcát, akit mindennél jobban szeretett. „Ha látni akarja...”,  fejeződött be az üzenet, végül a lánya írta alá a sorokat. Az arannyal futtatott régmúlt eseményei áthullámoztak  rajta. Szórakozottan nézte a csapost, amint az poharakat mosott.
  Elfogyasztotta a másik korsó sárga habos nedűt is, fizetett, és kilépett a forróságba. Már csak két utca, nyugtatta magát. Az íves, sárgafalú templom mellett haladt el, amelynek fonott drótkapuján fatábla lógott, rajta kirajzszögezett papírokkal. Hívőknek szóló üzenetek, imarend keresztelők, és akkor észrevett egy fekete keretes gyászjelentést közöttük. „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy…, amikor a névhez ért, minden ízében reszketni kezdett.
  Felnézett a toronyra, mintha azt kérdezné, miért? Folytak a könnyei, a fájdalom tágította csatornák nem akartak elapadni. Hát elkésett, csakhogy úgy érezte ez a késedelem több volt tíz napnál, az egész életével lemaradt valamiről. Valamiről, amit úgy hívnak, boldogság. Lehajolt a kezéből kiejtett botért, és ahogyan botorkálva elindult visszafelé tudta, már semmi nem lesz olyan mint eddig volt.
  Akár egy alvajáró lassan benyitott a kocsmába, és a sarokba vánszorgott. A helyiségben változatlanul nem volt senki rajta és a pultoson kívül, aki változatlan vehemenciával legyekre vadászott. Amikor észrevette vendégét odacsámpázott, bólnitott a kérésre,  kivitte a  két deci rumot egy vizespohárban, és letette az asztalra. Visszamenet megállapította magában, vendégének jó a cúgja, hogy egy hajtásra kiitta a pálinkát. Tett-vett a söntés polcán, közben fennhangon szidta a szemtelen rovarokat.
  Aztán mint jó gazda, egy idő elteltével a sarokhoz slattyogott, hátha még egyet kérne becsülendő vendége. Észrevette, amint annak feje oldalvást az összefont karjain az asztalra borulva pihent,  fémfoganytyús botja a padlón. Felvette, és a falnak támasztotta, miközben az alvónak hitt férfi vállát finoman megrázva kérdezte, kér-e még egy kört, de nem jött válasz.
  Átlépett a másik oldalára, és akkor meglátta a nyitott, kék, üveges szemeket.
A szalmakalap karimájával felfelé a lába mellett a földön hevert, akár egy koldusé, ki ilyen módon kér egy kis alamizsnát az arrajárótól.


*** 90. *** Rosmann László: Lámpaoltás
  
   Kegyetlenül kemény hideg tett próbára élőt, élettelent azon a télen. Mintha a fák is reszkettek volna, ahogyan a szél tépázgatta az ég felé mutató karjaikat. A keskeny kis utcában, ha járt is valaki a dermesztő időben, bizony sietve tette, hogy mielőbb meleg helyre érjen.
  Ilyentájt korán sötétedett, nagyanyó meggyújtotta a lámpást, és a kályha mellé készített mindenféle gallyakból sűrűn etette a nyaldosó lángokat, amely különös árnyakat rajzolt a fehérre meszelt konyhafalra. Bevezettették ugyan a villanyt, mégis petróleumlámpa adta a fényt. Közösen döntöttek így, amiben benne foglaltatott a megszokás és a takarékosság.
  Nagyapó egy kis sámlifélén ücsörgött, néha beleszívott a cigarettába. Nem vette le a kucsmáját, mióta egyre jobban felkapaszkodott a hátára az öregség, fázóssá vált. Orra hegyén időnként apró csepp jelent meg, ilyenkor benyúlt a zsebébe, elővett egy rongyocskát, és letörölte. Már nem bosszankodott, hogy néha kinyílik a csap, betudta a vénségnek. Fakókék szemeivel hunyorogva a tüzet bámulta, elmélkedett a múlton.
  Nagyanyó a sparhelt melletti széken ült, bő szonyája szinte teljesen eltakarta a kopott űlőalkalmatosság kajla lábait. Ölében összevágott rongydarabok várták, hogy egymáshoz varrja, aztán feltekerje őket. Néha jött egy asszonyság a gombolyagokért, rongyszőnyeget készített belőlük. Fizetni nem fizetett, adott viszont cserébe tányért, más konyhai eszközöket, ami jól jött egy szegény parasztházban. Minden fillérre szükségük volt, nagyapó világ- életében gazdálkodott, de lassan, fokozatosan kivette a kezéből a vasvillát a hetvenöt esztendő. Az utolsó egynéhány év után, amit a téeszcsében töltött, kapott valami megszégyenítően kevéske pénzt nyugdíj gyanánt. Anyó sohasem dolgozott, hacsak az nem munka, ha valaki hat gyermeket szül, és megpróbálja felnevelni őket.
  Ahogy enyhén görbült, bütykös ujjai között tekergette a tengerhosszúra öltött textildarabokat, gyenge szemeivel időnként pislatva nézte az öregjét. Elkönyvelte magában, bizony megöregedtek együtt az élettenger viharaiban.
   Apó a szerbiai Bácskában született, anyó Szovátán, Erdélyben. Amikor összeházasodtak, felköltöztek a főváros alá Téténybe. Hat gyermek született, három lány, három fiú, akár a mesében. A kegyetlen, emberi fájdalmakon szánkázó sors irgalmatlanul elbánt velük, mindhárom fiúkat elveszítették.
  Sanyikát halálra gázolta a településen működő gumigyár igazgatójának az autómobilja, mindössze hat évesen. Vétlen volt a sofőr, a kisfiú mint egy szeleburdi kiscsikó kiszaladt az úttestre, és a kocsi már nem tudott megállni.
  Röviddel azután következett a gyászvonalban a legidősebb, László. Katonai behívót kapott, hamarosan a Donnál találta magát, utolsó levelét 1942. júliusában írta, majd jött az értesítés, hogy harc közben hősi halált halt. Nagyanyó egy hónapig nyomta az ágyat, nem evett, alig ivott, a görnyedt hátú Leckner doktor már-már lemondott róla. Végül az élni akarás legyűrte a leselkedő kaszást. Nehezen bár, de felépült, csak az időnként rátörő sírás emlékeztette a környezetét, hogy a tragédiák mélyen beleíródtak törékeny lelkébe.
  Két év sem telt el ismét palástot emelt a halál, ezúttal középső fiúkat takarta be vele. Zokogva jött hozzájuk a szomszédasszony, hogy Béla az ő gyereke, és János – így hívták nagyanyóék fiát – kézigránáttal játszottak, a gránát Jancsika kezében felrobbant, darabokra tépve őt. Béla, aki messzebb állt, kisebb sérülésekkel megúszta.
  Apó zsákba szedte össze a gyermeket, némán folytak a könnyei, de összeszorított foggal végigcsinálta. Aztán jött a temetés, anyó nem volt ott. Otthon feküdt, a plafont bámulta, sírt, remegett egyfolytában. Idegösszeomlással kezelték csaknem egy évig. Emberfeletti erőfeszítéssel ebből is kilábalt, az idő kerekei tovább forogtak, csak valami végleg eltörött benne. Ritkán látták nevetni, szép bronzveres haja rövid két év alatt őszbe fordult, megmaradt picinyke élni akarását három – a sors által vígasznak szánt – lánya tartotta fenn, meg nagyapó.   Úgy érezte becsapná őket, ha a maga keservéből eltávozna a földről. Isten iránti időnként fellépő számonkéréseit lassan elnyomta vallási meggyőződése, de a miért kérdése folyamatosan nyomasztotta a lelkét. Nagyapó belsejében, némán cipelte a fájdalmat, akár a gályarab aki nyögve, verejtékezve teljesít, csak ha lehetősége van megpihenni, gondolkodik el rajta, vajon mi jöhet még?
  Éltek, mert élni kellett. Arról a tálról, amelyen örömsütemények voltak, kevés részük akadt venni, de nem panaszkodtak sohasem, büszkén, emelt fővel álltak ki egymás mellett, egymásért. Pedig az utolsó évek egyre nehezebbé váltak. A lányok férjhezmentek, kiszálltak a fészekből, és az öregek maguk maradtak. Egy-egy nevezetes ünnepen méhkassá vált a kis parasztház, ölelkezések, gyerekzsivaly, azután ismét jöttek a csendes hétköznapok. Nagyanyó a legnagyobb unszolásra sem árulta volna el, bizony alig tudnak kis pénzükből megélni. Azt hogy támogatást fogadjon el gyermekeitől, el sem tudta képzelni. Inkább ők adtak, amit tudtak, egy kis háztájit, csirkét, zöldséget, miegyebet.
    Annyira lefoglalták a gondolatai, észre sem vette, hogy nagyapó lefeküdt a sarokban lévő vaságyra, magára húzta a bundáját, és úgy ruhástól a falnak fordulva szuszogott. Erről a rossz szokásáról, már hogy bundával takaródzik, anyó nem tudta, nem is akarta volna leszoktatni, inkább mosolygott rajta.
  Leakasztotta a lámpást a falról, és miközben átbotorkált a kisszobába, azon elmélkedett, főz holnap egy kis paszulylevest, az már régen volt. Ahogy apó szereti, savanyúan. Leült az ágy szélére, felvette a hálóinget, kibontotta a haját, amelyet minden reggel kontyba font, majd imádkozni kezdett. A konyhára néző  ajtó ablakán néha táncot vetett a kályhából kiszüremlő apró fény. Végigfeküdt az ágyon, a kis éjjeliszekrény felé fordulva felemelte a lámpa üvegjét, majd elfújta a lángot.
Lámpaoltás.


*** 91. *** Rosmann László: Emlékotthonom

Nézem a képet… egy elorzott mosoly
 bánkódni sírni sincs okom látlak kedves
és az emlékek pásztázó sugarai felhasítanak
elhoztad a gyémántihletet
rég nem rólad írok
pedig emlékszem nagyon akartalak
szemem ma is hárfahangtól nedves
éles vonalak némán szerelmet írtanak
nem kímélték viaszlelkünk
s a végső csók után minden kettéhasadt…
elválaszt lég a víz három évtized
már nem fogom
nem balzsamoz kezed
átkozott hit
üsd a sebet
jobban fájjon emésszen vak tűz
nincs válasz nincs felelet…
mit nem adtam volna csak egy pillantásért
remegőn évekig
de nem hallok már messzeség süketít
 pusmog fülembe az esti szél
elszáll hallgatok bénán
nézem a képet… egy elorzott mosoly
nem bánkódom könny sincs immár
bezárom emlékotthonom


*** 92. *** Rosmann László: Édesanya

Immár csak az emlékeimből meríthetek,
de az is oly megfogón csodaszép,
állsz a naplemente szélén,
és alakod alkonypír rajzolja körbe.
Apró házakat kaparunk a földre,
könnyű ruhádat, mint egy pihét,
fátyollá szegülve lebbenti a szél,
megfogod a kezem, ahogyan lépünk
előtted kiváncsi füvek hajolnak szét.
Hallom a hangod fülemben kőbe vésve már,
érzem lehelleted ahogy súgod,
az ott fenn ott, nézd, egy kéksipkás madár.
Futok előre balgán, édes-boldogan,
a gondolat, az részegít talán,
ez így lesz bizton mindig, de eltalál
életem nagy tévedése, és lelkem kiált
mikor megidézlek, álmaimat siratom.
Az alkonyati sugárban felsejlesz, ismét
látlak, könnyeimből vagy festve anya,
kékmadár és ház a porban, édes emlék,
boldogan szült fiadnak megmaradt
                                       emlék aranya.


*** 93. *** Rosmann László: Megérkezés a múltba

Hát itt vagyok újra – mint kisgatyás gyerek
futok végig a poros, keskeny utcán, gondolatban
lógok a nagyfejű bámulónak mintázott csapon,
folyik ki szám kétoldalán a csillapító nedű, s ragyog.
Ímhol az égnek két karját mutató vén cseresznyefa,
melynek ágain majom módjára csüngtünk, 
ettük édes termését, köpködtük a piros magot,
és kárálva reppentek szét a kapirgáló tyúkok,
ha Jani közéjük fura formájú mészkövet dobott.
Még nem értem fel a léckerítést, alatta ültünk,
csúzliba kavicsokat gyűjtöttünk verébháborúhoz,
kertkapukhoz ócska gumilabdát rúgtunk koszos-boldogan,
és nagyanya szólt – Gyere be fiam, eleget játszadoztál,
mindjárt este van… mintha most is hallanám.
Szúrt az oldalam, ahogy húzott kecskénk láncával ki
a rét felé, szánkázok utána gatyaféken – Mici, kiáltok
állj meg…, és horpadt bádogvödörben vizet tettem elé.
Kacsáztam a papa biciklijével, nagy volt nekem
meg nehéz, alul átvetve köszörültem rajta, által indán
tökön, emlékszem ahogy magamat féllábbal tovább
lököm, aztán fel az égig a szederfán lógó hintán.
Olyan boldogság milyen akkor volt nem érkezik
azóta sem, zsíroskenyeret majszoltam önfeledten,
hogy létezik szebb világ nem foglalkoztatott.
                                      *
Ezen tépelődtem, felsejlik az én-volt gyerek képem,
és az előbukkanó emlékeket hasonlítgatom,
minden összement itt mint lilliputban…,  mormolom,
aztán jut eszembe, egy fenét, csak én lettem nagyobb.
Nem szállok ki, bambulva az ülésen fészkelődöm,
egy ismerős arc,  idősödő nő megy keresztül
itt felejtkezett, tétován pöfögő járművem előtt,
az én Mimim, rámnéz, látom nem tudja ki vagyok,
a szomszéd kislány, istenem…, ahogyan tovább siet
mélázva még egyszer utánanézek, végül gázt adok.


*** 94. *** Rosmann László: Neked írom

Mit meséljek?
Apa nélküli gyermekkorom,
anyámról mikor beteg voltam,
szédülten tántorgott kamra s kályha közt
hogy ne fázzak, könnyes arcára ragadt a korom.

Miről szóljak?
Kócosan túrtam a porban,
elmentem többször melletted is,
nagynéném lakott a te utcádban,
kertünkben simogattuk egymást abban a korban.

Mit mondjak?
Nándi bácsi lovairól,
szomszéd, kendős nagymamáról,
szérűs, tyúkos, zsuppos parasztvilágról,
büszkén vallom neked, onnan való vagyok.

Mit meséljek?
Krétaszagú, kedves-meleg
iskoláról, melynek olajos padlóján,
verebek zsivalyával becsengetésig,
toporgott megannyi gombsapkás gyerek.

Mire emlékszem?
Pestre jöttünk,
nagy házak ízlelgették a havat,
furcsák voltak a fehér zekéjű villamosok,
átjárta énemet a város, karácsonyra diót törtünk.

Mit meséljek?
Gyár-műhely, tanoncévek,
hajnali kelések, morgó szakik,
kapkodva költött, íztelen délebédek,
reszelők, satuk, vasillatot síkító kőrfűrészek.

Mit gondolok?
Megtaláltam a tollat,
poéta énem kettévásott,
kerestem a sánta, falhoz csapott rímet,
próbáltam megfelelni Simon Gy. kiadónak.

Mit, itt a végén?
Újra betűket kergetek,
majd huszonévig nyugodott a papír,
visszanézve mondom a jelent, a múltat,
repedt, lakkmentes lantomon újra pengetek.


*** 95. *** Angler Attila: Félelem
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva

                          
*** 96. *** Hajdu Mária: A befagyott ablak

Állt negyedmagával a buszmegállóban, a helyi járatra várva. Egyszer csak, közvetlen maga mellett hatalmas csattanás, éles fájdalom a bal combjában és a tarkóján, minden elsötétült.
Szépen peregtek a filmkockák, gyorsított vetítésben. Saját életét kívülállóként látta. Lánykorát, amikor szerelmes volt, a vőlegényét, magát, amikor az oltár előtt állt hófehér menyasszonyi ruhában. Az első gyermekét, amikor megszületett, a fájdalmat, amikor kiderült a gyermekbénulása. A küzdelmeket, az orvosokkal és a betegséggel. Örömét a részleges gyógyulásban. Boldogságát, amikor a kisfia is megszületett. Ijedtségét, amikor az első kislánya születése után tizenhárom évre újra állapotos lett. A szülés kínjait, és a mérhetetlen örömet, ahogy a karjába vehette második kislányát. A keserves, küzdelmekkel teli életét. Látta, hosszú házasságát, viharos és napsütéses időszakokat, de megélte unokái megszületését is.
Újra élte a fájdalmat, mikor elveszítette a fiát. Látta férje szenvedését és menekülését, halállal való viaskodását és újra ott állt a temetésén.
Megbékélt a sors akaratával, és tovább élt egyedül. De csak fizikailag. Lelkileg sosem volt egyedül, mindig számíthatott lányaira. Őreá a lányok és az unokák úgyszintén. Ha beteg volt valamelyik családtag, már rohant, de őérte is aggódott mind. Nem panaszkodhatott, büszke volt a családjára. Hetven éves korára legalább tíz évet letagadhatott volna.
Fiatalosan mozgékony volt, most is Budapestre akart utazni. Ezért állt a buszmegállóban, a vasútállomásra ment volna.
Vijjogó hangra eszmélt, többen körülállták. Kisebbik lánya szólongatta:
- Anya, anya! Ébredj, mi fáj? Mindjárt itt a segítség! Gyorsan jöjjenek már!
Nem tudott megszólalni a fájdalomtól, szédült, hányingere volt. Alig tudták kiszabadítani a buszmegálló romjai alól.
- Jaj! Azt hittem, hogy meghaltam!
Ez volt az első szava, miután feleszmélt. Lánya sírva fakadt a stressztől, de az örömtől is, hogy él. Nagyon félt, még nem tudni, milyen sérülései vannak. A kiérkező rendőr gyorsan intézkedett, Félretolták a mozgásképtelen autót, helyet biztosítva az érkező mentőnek.  A rendőrnő a saját kabátjával takarta be az ijedtségtől és fájdalmaktól reszkető asszonyt. Most ő reszketett tovább a hidegben. Mialatt beemelték a nénit a mentőautóba, meghallgatta a sérült mellett álló férfit, (ő volt segítségére, értesítette a lányát és a rendőrséget, mentőket). Csoda, hogy él, mondogatták. Legalább nyolcvannal jött bele a buszmegállóba az autó.
A mentőorvos rögzítette a nyakát, sínbe tette a lábát. A súlyos agyrázkódás tünetei azonnal jelentkeztek.
A mentővel egy időben érkezett rohanva a néni lányunokája is. Elhűlve hallgatta, hogy a szeretett nagyiját a buszmegállóban elgázolták! Nagynénje (keresztanyja) próbálta csitítgatni, nehogy bántalmazza vétkes sofőrt. Azért odalépett hozzá, bemutatkozott, és megkérdezte tőle, hogyan lehet egy érett nő ilyen felelőtlen? A nő bocsánatot kért a nagyitól is és tőle is.
- Az autó javítható, pótolható, de a nagymamám élete, egészsége nem! Minek sietett ennyire?
Én nem siettem. Be volt fagyva az ablak!
- Ön is tudja és én is, hogy nem negyvennel ment! Hogyan lehet elindulni befagyott ablakkal?
Legszívesebben felpofozta volna, de nem tette, úri nőként viselkedett. Úgy is megkapja a magáét az élettől.
Nagymamáját a mentőben gyorsan megpuszilta. Elindultak vele a kórház felé szirénázva. Idősebb lánya is hamarosan beérkezett a kórházba, és aggódva várták a vizsgálatok eredményeit. Nagy fájdalmai voltak a mamának. Megvizsgálta az ideggyógyász, de szerencsére csak rándulás, nem tört el a nyakcsigolyája. A bal lábát nagyon fájlalta, de nem tört el, viszont a jobbat be kellett gipszelni bokától, combig. Szegény feje nagyon fájt, súlyos agyrázkódást szenvedett. Kapott nyakmerevítőt, és megfigyelésre befektették a kórterembe.  Néhány nap után otthonába vihették a lányai, most lábadozik. Segítenek úgy, ahogy eddig ő is segített, ha bajuk volt.
A vétkes pedig majd felel a rendőrségi vizsgálat után a felelőtlenségéért.


*** 97. *** Hajdu Mária: A lekvárosüveg

A vékony dongájú kisfiú, belenyúlt a kanállal a cukortartóba, és élvezettel ette a kristálycukrot. Körbe-körbepislogott, nehogy meglássa valaki.
Édesanyja nagyon szigorúan tiltotta az efféle torkoskodást. Az édesség elvette az amúgy is soványka gyermek étvágyát. Arról nem is beszélve, hogy fizetéskor az édesapjuk mindig hozott haza valami ínyencséget a két gyermekének. Nem arról volt szó, hogy nem telik soha semmi édességre, de minden fillérnek megvolt a helye.
A kisfiú, miután három kanállal is megevett a kristályos élvezetből, visszacsempészte a spájzba a cukortartót. Persze az édesanyja azonnal látta, hogy hiányzik belőle. Korholta is a torkosságért nap, mint nap.
- Ej-ej Tibikém! Neked csak a nyalánkságon jár az eszed! Megfájdul a hasad a cukortól!
A kertben, abban az évben bőséges volt sárgabaracktermés, jó néhány üveg lekvár készült belőle. Ott sorakoztak a polc legtetején, ne kísértse a kisfiút. Egy csúnya hasi műtéten esett át néhány hónapja, igazán nem hiányzott, hogy begörcsöljön tőle. Szegénynek fájt a hasa szinte mindentől, ami puffaszt. A kislánynak, aki négy évvel idősebb volt, édesanyjuk a lelkére kötötte, mikor munkába indult:
- Vigyázz Marikám, nehogy egyen a frissen főzött lekvárból! Megint rohanhatunk a kórházba, ha görcsei lesznek.
Maga előtt látta, ahogy kétségbeesve tornáztatta éjszakáról éjszakára a kisfiút az apukája, hátha enyhülnek a görcsei. Az orvosok már nem tehettek érte többet.
Az édesanyjuk ezzel elköszönt a gyerekektől, ment a vonathoz. Tibike, fantáziáját nem hagyta nyugodni a sok lekvárosüveg. Addig sündörgött, amíg elcsent egyet, pedig Marika csak néhány percre hagyta magára. Ahogy visszajött a szomszédból, a barátnőjétől, látja ám, hogy
a kisöccse kezében a már felnyitott lekvárosüveg. Kétségbeesve könyörgött neki:
- Ne tedd Tibike! Anyu nagyon komolyan kérte! Nem szabad! Emlékezzél, hogy mennyire szenvedtél a görcsöktől!
Mivel látta, hogy nem használ a rábeszélés, huzakodni kezdtek. Marika elszántan harcolt hogy elvegye kisöccsétől az üveget. Így telt néhány perc, mire Tibike elengedte, de abban a pillanatban kicsúszott a kislány kezéből is.  Olyan szerencsétlenül esett a konyhaasztal élére, hogy az egész tartalma, a néhány napja keserves munkával kimeszelt falra csapódott. Az üveget sikerült elkapni, amiben nem maradt semmi. Viszont a falon csúszott lefelé a lekvár, egyre szélesebben és hosszan elkenődve. Először nagyon megijedtek mindketten: Most mi lesz? Mégsem állták meg nevetés nélkül. Hasukat fogva hosszan kacagtak a hokedlire rogyva.
Az édesanyjukat megszeppenve várták haza este. Az összekent falat meglátva, éktelen haragjában majd sírva fakadt.
- Míí a csudát csináltatok!? Hát ezért szakadok meg a sok munkában?
- Anyu ne haragudj!
Mondták szinte egyszerre, de szájukat eltakarva, hangos röhögésbe fulladt a vallomás. Nagy nehezen sikerült széles kézmozdulatokkal elmondani a történetet, de a végére már nevetett az édesanyjuk is. Elképzelte a két gyerekét, ahogy huzakodnak, és ahogy a falra fröccsen egyetlen darabban a lekvárosüveg tartalma.
Másnap kimeszelték újra a konyhát, de évekig átütött a lekvár színe a fehér falon. Ahányszor ránéztek, harsány nevetésbe kezdtek.


*** 98. *** Hajdu Mária: Első levelem

Az első szerelmet azt hiszem, senki nem felejti el. Vajtán nyaraltunk, amolyan SZOT üdülőben. Akkoriban még gondoskodtak a gyermekek üdültetéséről a vállalatok.
Külön a lányok és külön a fiúk. Én lehettem úgy tíz éves. A fiúk között volt egy, aki bámult örökösen, hol egy csokor szamócát, máskor üzeneteket küldött nekem. Amikor bámult rám, én elvörösödtem. Szólni, egyikünk sem mert. A nevét is megtudtam: László. Egyetlen szót sem beszéltünk egymással.
Letelt a két hét, készülődtünk hazafelé. Akkor lépett először hozzám és a tenyerembe tett egy cédulát, amire felírta a lakcímét.
Hazautaztunk. Eldugtam a cetlit, és hetekig vívódtam, hogyan küldjek levelet, amikor nekem nincs pénzem. Alig vártam, hogy elkezdődjön az iskola, és megkapjam a zsebpénzemet, 10 forintot.
Titokban, dobogó szívvel írtam levelet Lacinak. Ügyesen, okosan kellett intéznem a postára adást, mert akkoriban nem csellenghettek a gyerekek céltalan az utcán. Alig vártam, hogy megérkezzen a válasz. Tele voltam izgalommal, feszültséggel. Egyszer csak megérkezett a várva-várt levél. Ünnepélyes pillanat volt. A torkomban dobogott a szívem, ahogy felbontottam az első szerelmes levelemet. Mert az volt! Olyan gyengédség és áhítat sugárzott a levélpapírról, hogy elállt a lélegzetem. Akkor hirtelen belépett az édesanyám, kivette a kezemből a már ötödször olvasott levelet. Biztos furcsa volt neki, hogy én vagyok a címzett. Elolvasta, de azonnal összetépte. Annyit mondott csak, hogy kicsi vagy még ehhez. Soha többé nem írhattam Lacinak. Gyanítom, hogy a tőle érkezetteket édesanyám gondosan megsemmisítette. Néha olyan titokzatosan nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát.


*** 99. *** Dittrich Panka: Oly mélyen féltve őrzöm

Egy csonka gyertyaláng,
Néhány szál virág,
Rezzenő fényű emlékek,
Szívemben rátok talál.
Sírnom kéne, könnyezni fájón,
Belül mégis mosolygok,
Ha rátok gondolok:
Nincs múlt idő,
Igaz, jelen sem jövő….
Emlékeiteket oly mélyen féltve őrzöm.

A mosolyotok, és minden szavatok,
Megkopott, fakó poros képeslapok,
Egy öreg varrógép, egy édes mamától,
Egy nagyon bölcs tanács, egy öreg baráttól,
Egy hamis kacsintás, egy régi munkatárs,
Egy elrontott nokedli szaggatás,
Egy el nem csattant anyai pofon,
Egy vidám kerti parti, hol ott volt még rokon.
Egy nyári éjszaka, néhány meghitt pillanata,
Egy ócska nem eldobott régi lámpa,
Egy apa egyetlen ajándéka,
S oly sok meleg féltő ölelés.
Ágyneműhuzaton néhány apró öltés,
Fájó, és vidám hangos nevetés.
Egy hajnalig tartó hosszú beszélgetés.
Egy gyermekkori csitri kalandozás,
Egy elcsattant csók, semmi más.
Mind – mind bennem él, ami Rólatok szól,
Talán találkozunk majd, ha értem is harang kong.

Egy csonka gyertyaláng,
Néhány szál virág,
Rezzenő fényű emlékek,
Szívemben Rátok talál.
Sírnom kéne, könnyezni fájón,
Belül mégis mosolygok,
Ha Reátok gondolok:
Nincs múlt idő,
Igaz, jelen sem jövő….
Emlékeiteket oly mélyen féltve őrzöm.


*** 100. *** Dittrich Panka: Utolsó mosolyod…

Szemedben a cinkos remény
Csillogásában zenélt a fény
A titkok meséltek
Egy töredék élet
Egy pillanat
Mi belőled maradt
Egy kép
Nevettél boldogan
Egy kép
Mit örökül hagytál
Az utolsó mosolyoddal
Magamra hagytál
Egy pillanat az élet
S oly hosszú a halál
Nem búcsúztál
S már elmondani nem tudom
Mi nekem voltál
De az utolsó mosolyod
Lelkemben hordozom
Egy kép
Marad örökre vigaszom
A rögzített utolsó mosolyod….
Mit nekem adtál….


*** 101. *** Dittrich Panka: Romok felett

Véletlen, megint erre vezetett az utam, mint meg annyiszor, szinte fél életemen át. Fel voltam készülve, mi minden vár rám. A kies vidék az elhagyott romos épületek. Nem féltem, hiszen sokan meséltek róla mivé vált azóta. Mégis kicsit fájón indultam utamra. A betonút, melynek ismertem egykor minden repedését, semmit nem változott, csak több lett a belőle kibontakozó élni vágyó fűcsomók száma. Már semmi nem állt a helyén, a kerítés is eltűnt. Csak egy gazzal benőtt rét uralta az egykori ittlétet. Nem is akartam a régmúlt képeket. Bár felejteni nehéz, nem azt ami szép volt, hanem belegondolni, még mily sokáig szép lehetett volna…. Hiszen mi más is lehetne, ha az ember egykori az életét az „itt” jelentette. Ami most előtte hever romokban. Nem látok mást, csak egy gazrengeteget. Igen, ami volt elmúlt…. Kár is keseregni. A jelenben kell a szépet keresni. De vajon szép-e ez a kép? Szép-e ez a látvány? Ki erre jár, megbotránkozik. Így elhanyagolni egy ilyen területet. Ocsmány! – mondják többen is. Nekem is ezt kéne éreznem. Felindulva káromkodni, szitkozódni, vádaskodni, hogy miért hagyták így pusztulni. Ám nem csak a területet, az tán csak a látszat, hanem hagyták elenyészni az egykor rajta lévő biztos és nyugodt szép jövőt…. A gazban mégis a színes virágokat keresem. Fogva tart, ahogy a nap felé fordulva selymes szirmaikat a fakó zöldben lebegve fittyet hánynak a világra…. Nem, nem ember keze által nyílnak, csupán csak az ősi természet adja erejük, az élni akarást. Kicsit irigylem is őket, hisz túl élnek nem csak vihart és aszályt. Túlélik a ráépített majdani romokat…. Egy vadvirág, tán én is így vagyok a léttel. A zöld folyamban árokra bukkanok. Apró kőhalmok szegélyezik, benne eldobott szemét. Üres flakon ezer éves, egy rozoga rozsdás motor és egy tévé repedt kerete, kihalt képcsővel. Igen, itt már film nem pereg, s ha mégis, csak fonákja lenne egy boldog életnek. Jó pár méter mit sem változik a kép. Nincs bennem múlt. Már nem keresem egykor hol éreztem a helyem. Nem, hisz felesleges. A túloldalon a kisbolt ezer lánccal zárt lakattal. Így zárok le én is mindent. Aztán egy romos épület, az ablakok bedeszkázva. Néhány hajléktalannak lehet otthona a nyárban. ám itt is a víz, a villany már rég kiiktatva. Mesél a trafóház kibelezve állva, tán holnap már összerogyva. Megyek tovább. Megint a romba temetett zöld egyveleg. Ott a közepén egy emberre leszek figyelmes. Ősz haját fújja a nyári szokatlan hideg szél. Megállok egy pillanatra. Ott vajon mit keres? Egy vastag zsinórt látok a kezében. Keresem a végét. Egy kék egyszerű papírsárkányban meglelem. Biztosan azt eregeti. Hisz oly nagy a tér akadályok nélkül. Sebes a szél. Van, igen van rá esély, hogy sárkánya elérje az eget. Kicsit kutatok, tán nem egyedül van az ember, csak egy kisgyermeknek szól majd ez a mutatvány. Ám nem lelek körülötte. Egyedül van. Rácsodálkozom a különös papírsárkányra, ami csupán kék színű szemetes zsák néhány kereszt pálcával. Mondhatni, csak egy kék nejlon-sárkány. Mit sem érő játék. Mégis csodálatosan repül az égen. Más kinevetné. Én repülök vele, bele a végtelenbe, a megérthetetlen messzeségbe, a valósból kicsit távolabb keresve azt, amit itt lenn csak romokban lelek meg. Mert mi mást is gondolnék? Hadd szálljak hát én is, hideg szelek szárnyán, közelebb a naphoz, közelebb a fényhez, a mindenséghez való megértéshez. Ha csak egy szemetes zsákkal is teszem meg az utam, azt mondhassam, igen így is megérte. Ám az ábránd is hamar elszáll, amikor érzem, ahogy néz rám az ősz hajú ember. Bár szemét nem látom, mégis megfutamodok, kicsit szaporán tovább, még tovább lépek.
Elhagyom az egykori gyártelepet…. álmok, ábrándok nem kell, hogy kísérjetek. Aztán mégis, csalva visszanézek. A kék sárkány szabadon szárnyalva lassan egybeolvad az éggel.
Mily különös, ott a romok felett is létezik élet?
Tán a múltat viszi, vagy a jövőt kergeti?
Az embert már nem látom, hogy megkérdezzem tőle…. nem marad más, mint a vadvirág meséje.


*** 102. *** Dittrich Panka: Ott a kispadon

Elindult ő, mert mennie kell. Oda, ahova a szíve visszavágyik. Hisz fáradt éjszakán megint hívta őt. Megvárlak…. ott leszek a szokott helyen. – ezt súgta neki. S ő tudta, hogy megint ott lesz.
Selymes őszi szél lengedez. A nap még utolsó sugaraival próbálkozik nyújtózkodni a térben. A liget elhanyagolt gyepén a pipacsokban ott bujkál az árnyék és némi tompa fény. A bokrok tövében még egy kismadár zenélt búcsúdalt a nyárnak. Talán holnap ő is tovaszáll. Odaért a padhoz, hol annyiszor várt reá. Mindig csillogó szemmel és lángban égő vágyakozó piros arcú tekintettel. Ám most nem volt még sehol. Csak egy árva bordó idő-rágta levél pihent a pad egyik szegletén. Talán ő is vár. Biztosan. Ezért nem bántja. Leül mellé. S becsukja szemét, nyugovóra térítve lelkét. Így várja őt. Közben összekulcsolja kezét. Nem számolva az időt, mint mellette a kis levél. Tudta, itt kell lennie. Nincs még sötét. Egy kandeláber fényei kergetőznek a hold csalfa sugaraival, benne táncol megannyi apró kis bogár. Forró nyári éjszakán. Oly csodás. Legördül néhány könnycsepp az arcán. Érzi megérkezett. Ott van vele. Szavak nélkül megsimogatja kócos haját, bársonyos puha tiszta kezével, oly gyengéd érintéssel, mit mástól még nem érzett. Megint néhány könnycsepp utat keresve. Itt van vele. Letöröli. Melléje ül, ahogy szokta, átöleli. Most oly szorosan. Egybe forrva. Megint legördül néhány könnycsepp. Ott van vele. Letöröli. Helyette elhalmozza csókjának pezsgős ízével. A benne lévő megannyi nyári éjszaka tüzes szenvedélyével…. és érzi lehelete illatát, melegségét, és páráját, ott a nyakán és az arcán az apró puha puszikat. A testében az ő szíve dobban. Lüktet. Kalapál. Megint könnycsepp. Ő itt van vele. Letöröli. Egész teste lángra lobban, annyira közel. Zsibbad mindene. Izzik. Égeti. Mindent, ami ő, amit benne csak érinteni lehet. Szívet, lelket s környezetet. Úgy, mintha ezer keze lenne, ami egyszerre körbefonja beláncolja. Hihetetlen. Csodás. Beleremeg. Eltévedt ráncokat lehel homlokára a tudat, hogy megint vele van. Megérinti. Megszédíti. Megint, és mindig. Itt, és most ezen a kopott padon. A szokott helyen. Az ölelés tengerében egyszer csak halk zúgás. A fülébe szól. „Senkire nem haragszom, én mindenkit örökre szeretek” – ezt hallja, csendes szavak. Megáll az idő, csak a könnyeknek peregnek a percek. Megint letörli. Még mindig érzi, öleli…. öleli…. öleli….nem engedi…. öleli….
Ám egy rossz pillanat megzavarja a szerelmes csendet. Üvölteni kezd a szél. Cudarul süvít. Hangosan magával ragadva a padon hallgatózó néma levelet. A tehetetlent. Erre kinyílik a szeme. Már senki sincs mellette. Őt is magával rántotta a kegyetlen. Csak a hideg eső koppan a padon. S arcán a cseppek kicsit megdermednek. Már nincs, aki letörölje. Már nincs…. Csak egy szerelem édes és kettétört örök rezzenése, mint a kopott kispadnak minden repedése.

 
*** 103. *** M. Simon Katalin: A fogadalom ereje

     Sötétedett. Gizi néni, a házigazda felesége, meggyújtotta a petróleumlámpát, s a kis konyhában kellemes meleg fény terült el. A fiatal tanítónő, a nagy asztal egyik oldalán másnapi leckéinek vázlatait írta, vele szemben Gyuri, a háziak hetedikes fia tanult. Pista bácsi az ablak előtt alacsony munkaasztalánál épp befejezte a szomszéd bakancsának foltozását. Ha a kőbányában végzett munka után még futotta erejéből, suszterkedve keresett egy kis pluszt, pálinkára valót, ahogy felesége szokta mondani, amikor elég gyakran, munkából hazajövet a falusi kocsmában öblítette le torkáról a kőport. Ilyenkor viccelődhetnékje támadt, és nem értette, hogy miért olyan búval bélelt az asszony, aki egyáltalán nem értékelte az ő, már sokadszor ismételt, pálinka ízű humorát.
– Lássa, kisasszony, ilyen feleségem van nekem – mondogatta tetetett keserűséggel – ahelyett, hogy csókolgatna, becézgetne, némán kerülget, mint egy rossz kutyát. És én ezt eltűröm… Hej, pedig a faluban lenne, aki jó szívvel vetné meg az ágyát nekem minden este és még a bakancsomat is kisuvikszolná – toldotta meg egy huncut kacsintással.
Amikor Gizi néni megelégelte a sok sületlenséget, ahogy ő nevezte urának az ilyenfajta beszédeit, anélkül, hogy megállt volna keze az esti mosogatás közben,  szigorúan rászólt:
– Eridj má’! Mit szerepelsz itt a tanítókisasszony előtt s mutatod a jó példát a fiadnak. Ha dolgod van, végezd, ha nincs, menj s feküdj le, hogy legyen már csend a házban! Ilyenkor Pista bácsi, mint a megleckéztetett gyermek, behúzta a nyakát, visszafogott mosolya és játékos tekintete pedig azt üzente, hogy jobb lesz az asszonyra hallgatni, mert ha nem, előkerülhet a sirítőfa is.
Ami ugyan soha nem került elő, mert Pista bácsi tudta, hol kell abbahagyni, ha azt akarta, hogy aznap este felesége ne a sezlonra vessen ágyat magának, mert akkor nem létezett olyan édes szó a világon, amelyikkel őt vissza lehetett volna onnan csalogatni a hitvesi ágyba.
*
A város, ahonnan jött, alig húsz kilométerre lehetett a falutól, amelyikbe az államvizsga után, mint képesített tanítót helyezték. Amikor megérkezett, az iskolaigazgató lelkesen fogadta és bemutatta házigazdáinak, akiknél lakni fog az új tanévben, a házinéninek különösképpen gondjára bízva az akkori tanítóképzők szellemében nevelkedett lányt. Városról jött, és a falu izgalommal teli életet ígért számára. Az iskola, ahová, mint élete első munkahelyére először lépett be, a kollégák,  az emberek, a szokások, a mindennapok életrendjének megismerése számos felfedezésre váró élményt rejtett, ő pedig figyelt, tanult, résen állt minden nap minden pillanatában, hogy megfeleljen az elvárásoknak és ne hibázzon, ne essen kísértésbe, amelynek bizony ki volt szolgáltatva, mint egyedülálló hajadon.
     A házinéni lánykorában Budapesten szolgált egy úri családnál, ahol sokat látott, tapasztalt. Aztán hazajött és férjhez ment. Szép leány volt és a legény, aki elcsavarta a fejét jóképű és szerelmes. Minden rendben ment közöttük, Isten megáldotta őket két fiúgyermekkel is, csak az a fránya pálinka keserítette meg időnként a talpraesett, dolgos asszony életét. Így teltek éveik, míg észrevétlenül két egymásba kapaszkodó szerelmes fiatalból egymás mellett járó Gizi néni és Pista bácsi lett.
Téli estéken, ha otthon maradhatott, szerette hallgatni az asszony történeteit, melyek a budapesti család életéről szóltak, vagy Budapest fényes utcáiról s a szeretetről, mellyel elhalmozták a székelyföldi lányt, akitől, mint ők maguk bevallották, sokat tanulhattak az együtt töltött évek alatt. Nyílt eszű asszony volt Gizi néni s a humora sokatmondó. Ahogy a kenyeret dagasztotta, ahogy a csirkepaprikást főzte vacsorára, vagy szemének szomorúsága, ha férje pálinkától bűzlött, amikor az ajtón belépett, példaértékű maradt egész életében a később asszonnyá vált tanítókisasszony számára.
Úgy bántak vele, mint saját lányukkal, akit fiaik mellé lánytestvérként megálmodtak, de nem adatott meg nekik. Így, ezt többször szemébe mondták, napfényt hozott életükbe, új színeket, amelyek beragyogták együtt töltött napjaikat. Neki pedig jólesett a kényeztetés, a gondoskodás, amellyel minden percben körülvették. Gizi néni mindig meleg reggelivel várta, s hogy előjött szobájából, azonnal asztalhoz ültette, mert a reggeli fontos. Figyelmeztették minden esetleges veszélyre, amely leselkedhetne rá, különösen akkor, ha sötétben kellett hazajönnie az olvasókörből, melyet a falusi embereknek tartott hetente egyszer, vagy ha a színdarabpróba késő estig elhúzódott. Gizi néni nem feküdt le, amíg ő haza nem ért, hogy a vacsorát saját kezével tehesse tányérjába. Ő volt az, aki meleg szavakkal vigasztalta, ha könnyes szemmel látta jönni-menni, mert aznap se kapott levelet a távoli városból attól az embertől, akit már egy esztendeje ismert meg, és készült feleségül menni hozzá. Ne sírjon, kisasszony, mondogatta, mert nem érdemli meg. Ha megérdemelné, minden nap írna magának.
De hogy lehetett volna nem sírni, hisz ő a virágokat bontó tavaszt, a nyár tüzét, a színpompában tobzódó őszt, s a szép álmot hozó tél ígéretét jelentette számára. Amikor pedig a levelek késtek, újra és újra hatalmába kerítette a kétség, amely ott lappangott tudatában, bármikor készen arra, hogy keserűséget vegyítsen abba az édes forrásba, amely lelke legmélyéről fakadt. Egész lényét fogva tartotta az, amit érzett, így nem volt szeme más férfiak látására, se füle azok szavainak meghallására. Bár jó humora, és főleg, ahogy az életet látta és élte, vonzott feléje férfiakat, de megálljt parancsoló magatartása kényes helyzetbe hozta őket, valahányszor bizalmaskodva közeledtek feléje. Hát minden férfi csak egyet akar? Csókolózni, s aztán …, de ami következhetett volna, azt messzire elhessegette még gondolataiból is.
     Egy este, diákkorukban, amikor villanyoltás után hálótársaival a jövő álmait szövögették, ő is felfedte előttük bakfis korában tett merész fogadalmát, hogy őt az a férfi fogja először megcsókolni, akiről megbizonyosodik, hogy a férje lesz. Kolléganőinek harsány kacagása bombaként robbant bele az internátus csendjébe. Meglátjátok majd, hogy így lesz! – erősítette meg ígéretébe vetett hitét, amikor végre elcsitult a hangzavar. A beállt csendben még vissza-visszacsenget fülében egy-egy méltatlankodó megjegyzés, de ő hitt abban, hogy fogadalmának erejét nem ingathatja meg a legelszántabb próbálkozás se.
**
     A tantestület színdarabbal készült a telet búcsúztatni, s csatlakozott hozzájuk egy pár lelkes fiatal is a faluból. Az éjszakába nyúló próbák jó hangulata, egymás felé terelte az emberek figyelmét, barátságok köttettek, a meglévő kapcsolatok elmélyültek és titokban érzésektől fűtött remények is születtek.
     A kis konyhában töltött esték a megszokott hangulatban teltek. A tanítókisasszony vázlatot írt, a kamasz fiú immel-ámmal olvasgatta a másnapi leckét, Gizi néni vacsora utáni teendőit végezte, és néha csendre intette Pista bácsit.
Egy este azonban új szereplő lépett a konyhai színre. Egy jóképű, házasulandó fiatalember, a színtársulat oszlopos tagja, amint mondta, csak úgy beütötte magát Pista bácsihoz egy szóra. Aztán szó helyett hosszú hallgatásokba merültek. Míg a gazda szipkájából pöfékelt, a vendég szeme a munkáját végző lányra tévedt és ott elidőzött. Ha szeme belefáradt a nézésbe, köszönt és elment.
Jópárszor megismétlődött ez a”beléptem egy szóra” játék, és egyik este, miután a látogató elment, Gizi néni igen csak csóválgatta a fejét, míg végre megszólalt:
– Kisasszony, vigyázzon, mert ez a fiú fülig szerelmes magába.
– Hogyhogy szerelmes? – kapta fel füzetéből a meglepetéstől tágra nyílt szemét.
– Úgy, ahogy egy férfi szerelmes szokott lenni egy nőbe. Csak nem hiszi, hogy ez a legény  az én uram szép szeméért jön ide, amikor csak teheti, vagy azért a „szóért”, amelyiket azóta is várunk? Magáért jár ez ide, kedvesem. Miközben ír, úgy bámulja, mint borjú az új kaput, de maga úgy beletemetkezik a munkájába, hogy még arra se ad esélyt ennek a holdkórosnak, hogy legalább egy pillantást válthasson magával.
– Sajnálom, de én nem bátorítottam semmivel! – védekezett most úgy, mintha tiltott almába harapott volna. Holnaptól kezdve vacsora után felmegyek a szobámba.
– Nem kell felmenjen, kisasszony, majd beszélek én vele. És beszélt, de nem sok eredménnyel. Attól kezdve többet ugyan nem ütötte be magát „egy szóra” Pista bácsihoz, de a próbákon, ha tehette, mindig körülötte sündörgött, várva az alkalmat, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassa.
– Miért nem akar velem szóba állni? – állt elébe egy alkalommal.
Válaszában úgy pattogtak a szavak, mint rostában a kukoricaszemek:
– Én? De hát a színdarabban nem „párbeszélünk” eleget? Azon kívül is nem feleltem mindig, ahányszor kérdezett?
– Látom, hogy kerül engem, és ha nem, akkor úgy jár-kel mellettem, mintha láthatatlan lennék.
– Ne haragudjon, de nem értem, hogy mit vár tőlem?
– Például azt, hogy engedje, hogy megcsókoljam!
– Miiit? Na ezt a beszélgetést befejeztük! Szikrát szórtak szavai, ahogy kiejtette, de a férfinak mintha tetszett volna ez az ellenállás. Mosolyogva nézett a lány után, aki ott hagyta és kolléganőinek társaságához csatlakozott.
***
     Végéhez közeledett a tél. Úgy döntöttek, hogy a darabot először egy erdővidéki faluban mutatják be. A teherautó rakodó részében elhelyezett hosszú padokon ültek kellékek és jelmezes bőröndök között, de ki törődött akkoriban ezzel! Fiatalságuknak csak jókedv és nóta kellett, és ebből hálistennek volt elég.
Míg ők a színpad háta mögött készülődtek, a közönség megtöltötte a termet. Aztán felgördült a függöny, és megfeledkezve izgalomról, feszültségről, félelemről elűzve minden bút, bánatot, egy távoli mesevilágba csábították a közönséget, amelyet ők teremtettek meg közös munkával és amelyben jó volt szerepet vállalni.
Előadás után a fal mellé tolták a padokat, és míg a zenekar hangolt, a kultúrfelelős bejelentette, hogy az első tánc a szereplőké.
Már odafent a függöny mögött felkérte minden férfi a maga választottját, akivel a bemutatkozó keringőt akarta járni.
Hiába rándult görcsbe a gyomra, amikor közeledni látta, meg kell adni, jóképű hódolóját, visszautasítani nem lehetett. Amikor felhangzottak a keringő akkordjai, a párok kézen fogva levonultak a terembe és elkezdődött a tánc.
Égő arccal csak arra összpontosított, hogy izgalmában nehogy eltévessze a lépést. A keringő után remélte, hogy partnere visszavezeti a függöny mögé a színpadra, de keze szorításából megértette, hogy esze ágában sincs. Lassú tangó következett és akkor már egyre többen álltak fel a falubeliek közül is.
Istenem, csak lenne vége már! – fohászkodott magában, míg a tangó ritmusára andalogtak. De a táncnak nem lett vége és ő kezdett egyre nyugtalanabbá válni.
Vajon mit forgat a fejében? Remélem nem követ el valami szamárságot, mert ő fogja megbánni. Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor partnere, aki eddig némán, de biztosan vezette lépteit, megszólalt és beszélgettek, most először a tánc kezdete óta:
–Tanító néni, miért olyan ideges?
– Én nem vagyok ideges.
– Pedig látszik magán, hogy izgatott.
Erre ő nem felelt semmit.
– Most megengedi, hogy megcsókoljam?
– Fejezze be már ezt a butaságot!
– Fogadjuk, hogy megcsókolom itt a terem közepén!
– Azt nem hiszem.
S akkor elkapta, de ő résen volt, mindenki szeme láttára kirántotta magát a férfi öleléséből és felszaladt a színpadra a függöny mögé, ahol az iskola igazgatója a falu elöljáróival ünnepelte a sikert.
– Mi történt, kislány? Miért olyan feldúlt? Kezdte faggatni az igazgató. Valaki bántotta?
– Igen. A táncpartnerem erőszakkal meg akart csókolni és én ott hagytam a terem közepén.
– Mit tett maga, meggondolatlan gyermek? Hát nem tudja, hogy faluhelyen egy férfit tánc közben faképnél hagyni súlyos következményekkel járhat?
– Akkor mégis mit kellett volna tennem? Keljek ölre vele?
– Nem lehetett volna elkerülni ezt a konfliktust, mondjuk szép szóval?
– Nem hallgatott a szép szóra.
– Majd beszélek én a fejével. Most üljön ide le és nyugodjon meg. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik.
– Engem akaratom ellenére ne csókolgasson senki! De megtudhatnám, milyen következményekkel járhat, ha a férfit tánc közben a partnere faképnél hagyja?
– Azt a lányt, aki nem megy el táncolni azzal a férfival, aki felkéri vagy partnerét faképnél hagyja a táncban, kimuzsikálják a bálból. Remélem, most megússza szárazon – kacsintott asztaltársai felé az iskola szigorú őre –, de azért máskor vigyázzon!
– Még hogy én vigyázzak! Micsoda világ ez, ahol a férfi bűneiért a nőt büntetik? – zakatolt lelkében a felháborodás.
****
     Éjjeli két órakor ért haza. Szobájában a vaskályha már rég kihűlt, és a meleget kiszippantotta a február végi fagyos szél. Paplanjának védelmében azonban gyorsan elaludt.
Másnap, még mindig a bálban történtek hatása alatt, mindent elmesélt háziasszonyának. A bölcs asszony csak annyit fűzött hozzá: Tudni való volt, hogy ez a bolond próbálkozni fog. Remélem, most hatott a lecke.
*****
     A levegőben egyre jobban érződött a tavasz csábítása, s a várva várt levelek is egyre sűrűbben érkeztek. Ő pedig mind jobban vágyott az előtte álló új életre.
     Szorongó szívvel közölte házigazdáival, hogy a tavaszi vakációban hazaköltözik a városba, hogy felkészülhessen élete nagy útjára. A tanév végéig pedig majd ingázik otthonról. Gizi néni könnyeivel küszködve hallgatott, Pista bácsi meg csak ennyit mondott: Hát akkor kisasszony, sarka erre s annak is a helye.


*** 104. ***  M. Simon Katalin: Megtisztulás

     Szeptember.  Ha nem zörögnének száraz falevelek az útszéli fák alatt, azt hihetnénk, még nyár van. És valóban, bármit írjon a naptár, a forrón tűző nap, a sárgával tűzdelt zöld lombok látványa a maradni kívánkozó nyarat igazolják.   
     Gondolatai a múltban kószálnak, míg léptei néha ritmust tévesztve, máskor magabiztos céltudattal kopognak a temető felé vezető macskaköves úton. Kezében az őszirózsák, melyeket nevelőanyja sírjára visz, elmúlást megvető derűvel virítanak.
     Bár nem ő szülte, de saját gyermekeivel együtt nevelte fel. Bonyolult családi rend volt az övéké. Két fiatal özvegy, a nő egy hároméves kisfiúval, a férfi egy kétéves kislánnyal, aki ő volt, összeházasodott, majd született négy közös gyermekük. Így a hat testvérre ráillett a tréfa: „Az én gyermekem, a te gyermekeddel veri a mi gyermekeinket.”
     Visszagondolva gyermekkorára látja magát testvéreivel együtt, mint csokorba ölelkező tarka mezei virágokat, amelyből a magvakat szétszórta az élet, de ahová lehulltak, ott gyökeret eresztettek és új életet teremtettek maguknak. Azonban, ha néha összegyűlnek szülővárosukban a világ minden tájáról, még most se tudják eldönteni, hogy végül ki is ette meg azt az almás süteményt, amely zöldfülű korukban, egy vasárnap délután csak úgy eltűnt a tálról.
     Most emlékei tárából fekete-fehér képek bukkannak fel. Emlékek, amelyeknek felidézése lelkében ma is vihart kavar.
***
     Ez itt a Vártemplom! Mindig büszkén emlegetted, hogy téged ebben a nagy múltú öreg templomban kereszteltek, majd első férjeddel itt mondtátok el az örök hűség fogadalmát. Szomorú, hogy mégis, ki oly sokat jelentett számodra, korán elhagyott. Nem ő döntött így. Démoni lélek irányította a gyilkos kezet, mely a halálba űzte mellőled... Hitvallásodból, miszerint „Égni csak nagy lánggal érdemes, ez ad értelmet életünknek. A többi nem számít!” – számtalanszor  merítettem életem folyamán. Tőled tanultam meg erősnek lenni, valahányszor az élet térdre akart kényszeríteni. Amikor apánkat temettük, még nagyon fiatal voltál. Temetésén álltunk beléd kapaszkodva, míg a sírgödör sötétje örökre elnyelte koporsóját.  Nem sírni kell – mondtad akkor is –, hanem cselekedni. A sírás a gyengék kiváltsága.
     Az évek teltek. Lelkedben a lángok sorra ellobbantak. A parazsat újra szítani már nem maradt erőd. Akkor engedtél a kísértésnek, azt hitted legyőzheted az életet is. Azonban valahányszor megpróbáltad, ki sorsunkat intézi, megmutatta, hogy az utat, melyet számodra kimértek, végig kell járnod! És az élet újra és újra győzött! Ítélkezni?! Ez nem az én dolgom. De a gyász jogán lelkem lázong megbontva belső rendemet.
***
     Perzsel a nap. A hegyek felől sötét felhők közelednek a temető fölé. Száraz falevelek emelkednek a magasba, majd erőtlenül lehullnak az út porába. Vissza kellene fordulnia, de nem teszi, pedig szinte megbénítja félelme a fenyegető vihartól.
     A temető kapujában azonban megtorpan. Éles fény villan, s a csattanás ereje egy pillanatra megállítja körülötte az életet. A szél ölre kel a sírok közti fákkal, mintha tövestől akarná kicsavarni őket a földből. Mégis összeszedi bátorságát és tovább megy. A sírhoz ér és elhelyezi a csokrot a kopjafa tövébe:
 – Bocsáss meg! Sietnem kell,  látod, tombol a vihar!
     Abban a pillanatban már mindent elsöprő erővel zúdul az eső a temetőre. A vastag vízfüggöny eltakarja előle a kijárat felé vezető utat. Fuldoklik. A víz súlyától földig hajoló fák útját állják. Védtelenül áll és tűri, hogy testét a zuhatag korbácsolja.
     Egy idő múlva érzi, hogy lankad a szél ereje, és az esőcsapások se perzselik már annyira. A ritkuló esőcseppek közt megpillantja a kápolna előtti sétányt, és elindul a kijárat felé. Az úton patakok futnak le a város felé. Az egyre távolodó, maradék felhőkből elkésett esőcseppek igyekeznek eltűnni a nap útjából, melynek sugarai már kegyesen simogatják a tájat.
     Biztos léptekkel halad a hazafelé vezető úton, miközben lelke élvezi a katarzis szülte nyugalmat. Tekintete a felszálló párán túl a fénybe ütközik. Megborzong a látvány szépségétől: vele szemben az ég alját sokszínű szivárvány koszorúzza.


*** 105. *** Baranyai Attila (Anisse): furcsa…

furcsa villanás
rég elfeledett emlék
kusza gondolat


*** 106. *** Baranyai Attila (Anisse): emlék

rég múlt orgazmus
idő ködébe veszve
emléket idéz


*** 107. *** Hamberger Sarolta: Tavasz a szigetünkön

Ablakomon kinézve szigetünk
látványa tárul elém,
Zagyva folyónk ölelésében 
fái boldogan integetnem felém.
Mintha mesebeli elvarázsolt lények lennének,
S új, tavaszi ruhájukkal dicsekednének.
Mint koldusokból átváltozott királyfiak
Kik eldobták rongyos, fehér rongyaikat.
Mesebeli fa ország halálából feltámadt,
Madaraival, virágaival új életet áraszt.


*** 108. *** Varga Tibor: Matil! Matil!

     Médiahír 1996 Karácsonyán: Ötven év körüli férfi megfagyott holttestére találtak Vas megyében...

     A kis falu lakói közt mindinkább suttogni kezdett a szóbeszéd Jani és „Matil”, azaz Matild titkos vonzalmáról. A férfi egyik rokonánál találtak néha bizalmas rejtekhelyre, ahol csendben elbeszélgethettek, talán majdani közös jövőjüket is tervezgethették, bár egyikük szülei sem örültek bimbózó szerelmüknek, akkoriban még gyakori volt az egyes családok közötti, sokszor megmagyarázhatatlan gyűlölködés.

     Matild vonzalma azonban korántsem volt olyan erős, mint Janié, a lány gyakran tett rövid utazásokat a helyközi autóbuszjáraton a közeli kisvárosba, ahol aztán megismerkedett Gyurival. Elfogadta szerelmes közeledését, gondolta tán, hogy ezzel szüleinek ellenszenvét is feloldja, akik aztán a továbbiakban csak legyintettek, ha Jani neve szóba került. A házasságot viszonylag gyorsan nyélbe ütötték, Jani sírva leste a lakodalmi mulatságot a ház ablakán át, látta szerelme boldogságát, ahogy újdonsült férje karján ropja a táncot. Jani ettől fogva magába fordult, kevés szót lehetett tőle hallani. Ha egyedül volt, és ez gyakran megtörtént, családja, testvérei is némán nézték a szenvedését, társasága legtöbbször a hegyi borospincében a pohár volt, s ilyenkor csak egyetlen szót mormolgatott hangosan, magának.
     - Matil! Matil!

     Matild a férjéhez költözött a kisvárosba. Hamarosan kislánya született, még az újszülött, a csecsemő gondozása közben is mind gyakrabban szállt fel a buszra, s jelent meg a szülei házában. Janival nem törődött, a falu pedig ismét a szájára vette, „a buszost” kezdték a nevével együtt emlegetni. Nemsokára gyászhír érkezett. Gyuri, amint látta, hogy asszonya a kicsivel keveset foglalkozik, gyakran hagyja őt is magára, útjaira magyarázatot nem ad, öngyilkos lett, felakasztotta magát. Matild rövid gyászában hazaköltözött hát, de a kislány nem volt vele, őt az apai rokonság vette gyámság alá, az anya pedig tovább viselte sorsának átkát. Janit a családja nem engedte a közelébe, hiszen lám, asszonynak is, anyának is alkalmatlan, a fiúnak pedig olyan híre kelt, hogy tán megbolondult, nem hagyja el a száját más szó, mint tragikus sorsú szerelmének neve.
     - Matil! Matil!

     Az özvegy már senkinek se kellett, közeli barátságot kötött hát a pálinkáspohárral, s új barátja harminchét évesen a sírba vitte. Kihányta a máját - így terjedt a hír a nép körében.
     Attól fogva Janit naponta látták a temető felé haladni, órákat töltött el a sír mellett, azt sem vette észre, hogy mások is járnak ott, s ha a hangját hallották, vállukat vonták, mert ez bizony a férfi magánügye, a megbomlott elmét ők nem gyógyíthatják.
     - Matil! Matil!
     Tizenkét évig csak Matild emlékének élt. Azon a hideg Karácsonyon a hegyi borospincében a pohár társaságában siratta sorsát, hajtogatta halott szerelmének nevét. Korán sötétedett, a pincét sem fűthette, elindult hát a hegyről lefelé. Egyre inkább érezte, hogy lábai elnehezednek, az elfogyasztott bor súlya lehúzza őket. Először térdre hullott, aztán - így gondolta - egy kevés pihenőre végigfeküdt a fagyos földön. Újra felzokogott.
     - Matil! Matil!
     Felidézte magában a szeretett arcot, testét mintha melegség járta volna át, pedig csak egyre kevésbé érezte, hogy a fagy öleli magához, s mind elhalóbban ismételgette:
     - Matil! Matil! Matil!

     Nem szenvedett. Hamarosan találkoztak újra...


*** 109. *** Viemann László: Emlékek

Szénnel fűtött mozdony szennyezi a levegőt,
Húz vagont, emléke mégis zaklat tűrhetőn,
Tán állatnak kényelem, télen embertelen,
Megigért állam terv nem hoz semmit ez ellen.
Persze ülőhelyet nem szolgálnak barmoknak,
Sem kényelmet tíz év után polgárnak szabtak.
Ilyen meghiúsított gondolata ömlik,
Visz haza s fiatalság élményével játszik.
Akkor nem zúgolódva, de mai kényelmet
Megszokva, korombeli jelen kap érdemet.
Szerencse, a készséges udvariasság még
Az időn segítség fiatal korúnkban élt.
Bizony, vagonok lépcsőit nem időseknek
Szabták, segítő, erős kar agg szükségletek.


*** 110. *** Nadel: Emlék

Legyen, akkor emlékezem!
De mennyire bántatón,
Látva boldogul a jelen,
És mihaszna rút buktatón,
Söpör végig képeket,
Melyek a kezemben cafatul,
Foltot hagynak untalan,
És szívből vernek vadul.

Amint megjelenik gyökere,
És tépem lombostul nagyon,
Tudom akkor ott vele,
Elcsendesült pillanaton,
Pihent a csúf érkező tavasz,
Éreztem fájdalma, lüktet
Mint fortyogó vér az érben,
Agyban gondolatot ültet.

Elhalt levegő hasít belém,
Megszűnt a varjak károgása,
Ő sírva térdelt le elém,
Ez volt éltének feláldozása,
Ez volt egyszerre a világ,
Ami konokul akasztott köré,
Kudarcba fúlt bosszúságot,
Temetve lombozata mögé.

Íme, versben emlékeztem!
De hallgasson a szó,
Az összetört képkeretben,
Már úgyis átlátszó,
Nedvesen, deresen, a lehelet,
Karcolva valamit rajzol,
Minden elalszik körülötte,
Az emléke válaszol.


*** 111. *** Nadel: A világ dúl…

A világ dúl, én nyugalmát akarom neki.
Kis barna szemeim, csillogva figyeli,
A reggeli kiflimet markolja tenyerem
Bőrből varrt labdám, talpammal terelem.
A világ dúl, én nyugalmát akarom neki.

Magamat bújtatom, én csak figyelem őt.
Kezeiben fogja a krétát, a hegyezőt
Ameddig így vagyok, ő nem vehet észre
Arra is gondolok, mikor felnézve az égre.
Magamat bújtatom, én csak figyelem őt.

Kezemben kalapács, nyelet ad öklömbe.
Délután szegfűvel, állok a temetőbe
Elzúg az idő, csak a levegő változik
Egy vörös néz, de nem rólam álmodik.
Kezemben kalapács, nyelet ad öklömbe.

A laktanya kapuja, rőt sorompót ölel
Puskámmal vállamon, valaki terel
Bezár a világom, forrong a csend
Fogytán a levélpapír, mind versbe ment.
A laktanya kapuja, rőt sorompót ölel.

Az emberek elhiszik, amit csak mondanak.
Cirkuszt, kenyeret, élőket, holtakat
Magasztalt erény, lúdtollat seper tovább
Csak a vihara mossa, a Duna martalékát.
Az emberek elhiszik, amit csak mondanak.

Papírokkal kezemben, Budapesten járok.
Mikor felnézek, egy csillagot vizsgálok
Fénye szememnek, mint tündérgyermekeim
Felettem repülnek, kiflis gyerek éveim.
Papírokkal kezemben, Budapesten járok.

A világot én, megmenteni már nem tudom.
Szerelmetes rímeim páromnak dalolom
Megöntözi a szívem, majd az otthon melege
Anyám egy képen, és az ő kicsi gyermeke.
A világot én, megmenteni már nem tudom.


*** 112. *** Nadel: Akkor és most

Fanyar íze volt a nyárnak
A Balaton hullámzott fel
Labdák terhe a fűszálnak
Pokrócok színei, megemel
Akkor és most.

Boldog arcok a vitorláson
A szélben zászló lebben
Vattacukor a kiránduláson
Donald rágó, a zsebben
Akkor és most.

Hangos énekszóval főztünk
A békák lapultak közel
Játék, Amerikából jöttünk
És a ki mit dugott el
Akkor és most.

Hazafelé robogott a vonat
Büfé kocsi, mint állomás
A franciadrazsé áhítat
És a visszaútra gondolás
Akkor és most.

Budafoknál már látszott
A Törley s egy Moszkvics
Mind ugyanúgy állt ott
Akár a százéves kavics
Akkor és most.

Ugye te is átélted egyszer
Valamely ősi hangulatot
Néha fényképről emlékszel
Őrizve még a pillanatot
Akkor és most.


*** 113. *** Bálint Attila: Mond hány ismeretlen költő, lépte nyoma...
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 114. *** Könyves Tóth Enikő: Égi jel Édesanyámnak
 
Ma már nem lázadok,
olvadt lávaként zuhan a mélybe
sorsom megkövült titka.
Lelkem kérges szikláit gyémánttá csiszolja
a tenger süvöltő szele.
Végtelenjében eltűnnek szörnyei az éjnek,
bűnök, ha gyermekemet nem jól szerettem.
 
Itt vagy Anyám - a feltámadásban -,
emlékeink relikviái csillannak
éjfekete csillagokban.
Érezted kezem melegét,
karodban tartottál,
dúdoltál édes altatódalt,
adtál szerelmet, áldást, boldogságot,
ez itt a Földön volt...
 
Álom maradt a vágy,
- tudod, az üveggömb, -
nem kaphattam meg soha,
hulló pelyhein át nem láthattam
angyalarcodat.
Marad az alázat, az isteni akarat,
mi elválaszt-összezár
könnyben és örömben.
Apám hamis, akár a hiú vágy,
jeltelen.
Apokalipszissé nő a fájdalom,
hiányotok.
Tiétek vagyok, halljátok?
 
Távol a hegyek tavaszi zöldjében
lelkem fele hallja az Agnus Deit - s vár... -
hangtalan ezüstfénnyel...
Köszönöm, hogy küldted őket, Anyám!


*** 115. *** Könyves Tóth Enikő: Emlékezz...
 
Fogtad a kezem,
s nem tudtam milyen ez a nap.
Talán templomcsendű vasárnap,
vagy éppen sötétfényű szombat est?
Arcunkra pergette az eső gyöngyeit,
csak álltunk sorsunk gördülő kövein
e mozdulatlan némaságban
az ősz sárga aranyán,
elomló vágyainkkal
a percek hosszú csendjében,
mint kinek kábult elméjén fény világlik,
a fasorok gyűrött lombjain
megpilledt a gondolat.
 
[...]
 
Elviszlek - szóltál halkan -
ahol magunk teremtünk árnyakat,
 
hazát, házat, álmot, világot,
kábult éjszakákat,
gyűrött hajnalokat,
fényben fürdő Napot.
 

*** 116. *** Könyves Tóth Enikő: Írások a falon
 
Szigorú törvénye a rendnek az élet. Keresztem útjait keresve vittem roncsolt szívem darabjait, sorsomban összedőlt életek halmazán, halott léptekkel, félve, hogy leránt a mély. Felettem, az égen hullámsugarú Nap árnya a lombkoronán, melyhez kéz fel nem érhet, de a kövek melege életet lehel a hitnek.
Lelkemben áldás, hogy élő és holt szeretteimhez szól a lélek, s az apró résben már ott pihen.
Templommá vált testem az átszellemült fényben, csak álltam görnyedten, imámat rebegtem, és velük együtt árnytalanul befogadott az Isten.
Hiába jön a pusztulás réme, újjászülettem e súlyos fényben, felemelt a lélek.


*** 117. *** Kató Zsanett: Leleplezve

Levegő, melyben éltető alkotó pezsdíti vérem,
Őriz az örök Hold, a fogyhatatlan ezüstérem.
Csillámporos éjszakában, csendesen, nyugodtan,
Várja az ébredést türelmesen, unottan.

Irigylem a csillaglovagokkal körülvett várát,
Ahonnan nézheti az alvó lelkek féltett álmát.
Nem fürkészném mind, csupán egy, ami érdekel,
De csak Ő látja, hogy hiába, mert soha nem érlek el.

Szolgálatod alatt én mindig alva menetelek,
de éledek az álmaimban, mikor Te elszenderedsz.
Egy izzó, fényes korong vagy, vándorolsz az égen,
Mikor nyugszol megihletsz, majd hagysz élni a sötétben.


*** 118. *** Kató Zsanett: Lettél, voltam

Ahogy a születő élet nem kérte létezését,
mégis óvja teste minden szívverését,
akaratlan lépdel lába, mindig csak előre,
tébolyodva vár a még megújuló erőre.

Lobban a szenvedély, őt sem hívták a földre,
de tekintete megtalált és bevésődött örökre.
Bár érteném, mitől más, honnan ez a csillogás?!
Fojtott pillantásomból kiölném a birtoklást.

Hosszú télben, füstös hajnalokon ingázok,
a fagyos vidék képeire gondolatban vigyázok.
Múlik minden, átalakul, én sem vagyok állandó,
a tündöklő égi porból nem lett más, csak állott hó.

Egyszín szürke lepel alatt, szűrt fényből táplálkozunk,
Kételyek közt az életen csak egyszerűen átutazunk.
Én érte élek, Te kigúnyolsz, Ő azon csodálkozik,
hogy bár képlékeny világ van, bennem stabilan lakozik.


*** 119. *** Kató Zsanett: A zempléni éjszaka

A zempléni éjszaka a nyár illatával volt tele.
Tekintetem merengve kísérte a lágy fodrot a vízen,
miközben melegen érintett meg a harc szele,
és elmémet sorsdöntő párbajra hívta ki szívem.

Azóta a kecsegtető zöld levelek újból megjelentek,
nem sejtve, hogy egykori őseik susogva fontolgatták:
Lesz-e elég akaratom, hogy eszemnek megfeleljek,
vagy szívdobbanásra a gondolat feladja álláspontját?

Már tudom, hogy egyenként volt cseppje,
s létem tengerének így alkotó eleme,
minden rám találó pillantásod.

És, hogy a csoda után mégis ember maradtam,
majd könnyen bizonyítom egy akaratban,
melyben az emberséget Te is megtalálod.


*** 120. *** Szabó Edit Irma: Ledér idő

Porcelán-sápadt arcom fürkészed,
szemed parazsa izzik.
emlékképet kutat agyad,
tekinteted szépít.
Steril fal választ el,
az ablak fehér négyzet,
csak ujjainkat érintjük
az ablaküveghez.
Frézia csokrod sárga színe éltet
a korlátozó bezártság-szigeten,
virágterápiád gyógyít, de
a ledér időt hasztalan keresem.
Dús hullámú hajadon
bukfencet vet a fény,
déligyümölcs-ízű csókban
fonlak magam köré.


*** 121. *** Szabó Edit Irma: Örökbe zárt ékszer

Kevésszer lehettem érzelmi jóllakott,
átéltem szeretethiány állapotot.
Csak rád programoztak genetikus kódok,
zsigerek diktáltak hipnotikus álmot.

Rám kapcsoltak immár lassú fokozatot,
emlék-feltámasztó tapadókorongok.
Múltba merülésem többször megörökölt,
egy testben két lélek, bennem ötvöződött.

Állig-nagykabátod begombolt érintés,
kihűlő kereszttűz, zsebben maradt érzés.
Közöny-pillantásom akadálytúlélés,
gyújtóláng-tekintet, pillanatfeltöltés.

Farsangi maskarád fagyvirágos álarc,
jégbordás ösvényen félbe maradt válasz.
Beburkolt reggelek keresztezik utad,
dermedt csendszilánkok dérszívet rajzolnak.

Tűzeső éveink hamuba szürkültek,
feltörő gejzírek hasadékba tűntek.
Szeretet ívében fülbemászó dallam
szállnak a szelekkel moll-hangjaink lágyan.

Karod ölelése vétkező körvonal,
tátongó mélységbe égi jellel zuhan.
Csípőmben bolyongó, lassuló körforgás,
minden ujjad hegyén megbújt kottavarázs.

Kíméletlen valóm kétértelmű kényszer,
létköz-állapotom örökbe zárt ékszer.
Hajnali fény egén vágyteli szenvedély
egymásban derengő menedéket remél.


*** 122. *** Juhászné Bérces Anikó: Nyergestető

Székelykapu az út mellett
Csalogat, rajt át kell menned,
Lombsátor a fejünk felett, 
A magasba lépcső vezet.

Út végén vár a hegytető, 
Csodálatos Nyergestető. 
Katonai hős temető,
Kopjafákból díszes erdő.
      
Örök díszőrségben állnak,
Látogatót mindig várnak,
Akik jönnek, s tiszteletből
Hoznak újabb kopjafákat.

Kettős kereszt, büszke huszár,
Meg faragott fatulipán
Idézi a fájó múltat,
Vesztett szabadságharcunkat.

Kétszáz székely honvéd hada
Magát soha meg nem adta.
E helyt volt a végső csata,
S a föld őket befogadta.

Ne könnyezd ki hazáért halt,
Hirdeti fennen egy tábla,
Szabadságért küzdöttek ők,
Önként mentek a halálba.

Derék utód, ha erre jársz,
Álmukat pár percre vigyázd.
Mondj el értük egy halk imát,
Tekintsd meg a sok kopjafát!


*** 123. *** Juhászné Bérces Anikó: Nélkületek…

Édesanyám megidézlek,
mára várlak, gyere kérlek,
Aput is hozzad magaddal,
láthatatlan varázslattal,
egy szerető ölelésre,
szent karácsony estéjére.

Lelkem mélyén itt legbelül
őrzöm felejthetetlenül,
régmúlt karácsony emlékét,     
meleg otthon békességét.

A gyertyaláng hangulata
szívem most is simogatja,
gyermekkori üveggömböm
karácsonykor még rám köszön.

De nem virít a jégvirág, -
elolvadt az álomvilág,     
kályhacsőben szél nem fütyül,
kályhánk heve régen kihűlt.                               

Csillagszóró száz szikrája
öröm táncát sziporkázva
tova tűnt, - úgy mint az élet,
egy perc alatt semmivé lett.

Amióta Ti nem vagytok
a lelkemre jégcsap fagyott,
és ha enged szorítása,
nyelem könnyem, - más ne lássa.


*** 124. *** Juhászné Bérces Anikó: Az én fenyőm
                    
Szép Zalának sok erdeje,                        
kristálytiszta lehelete
üdítette e vidéket,
melyről nektek most mesélek.

Valamikor réges-régen,
lombos  erdő rejtekében
télen nyüzsgő élet zajlott,
erről nem mindenki hallott.

Szüleivel egyik évben
kicsi lány élt itt szerényen,
bronzos copfja, mint a selyem,
vállán táncolt elevenen.

Négy hónapig tartó csoda,
gyermekkora aranykora.
Járt osztatlan iskolába,
rögtön lett néhány barátja.

Betűvetést itt tanulta,
s miután a leckét tudta,                     
drága szüleinek hála
nagy volt az ő szabadsága.

Várta könyvtár, kirándulás,
meg színjátszó előadás,               
de szívét az erdő húzta,
indult felfedezőútra.

Lelke madarakkal szárnyalt,
s csalt ajkára pár vidám dalt.
Akármerre nézett, lépett,
átölelte a természet.

Mélyen aludt már az erdő,
havat szitált rá a felhő.
Zúzmarás ág földig hajolt,
Itt-ott harkály kopogtatott.

Patak vize nem csordogált,        
fagy varázsolt rá jég csodát.
Ezüstfényű csillogása                 
csalogatott csúszkálásra.      

Kis fenyőfa nagy ház mellett
ácsorgott és úgy didergett,
magját a szél terelgette,
fenyőerdőből elcsente.

Magányos volt és oly árva,
sehol egyetlenegy társa.
A kicsi lány megsajnálta,
szalmát hozott minden ágra.

Betakarta, becézgette,
lyukas lavórral lefedte.
Naponta meglátogatta,
az ágait cirógatta.

Tél elillant, jött a tavasz,
a kis fenyő maga maradt.
Sok nyár és tél telt azóta,
s nem szól már katonanóta.

December van, jeges szél fúj,
Szívemből feltör a régmúlt,
és szemeim ködfátylán át
látom fenyőm, mint rég, –  árván.


*** 125. *** Juhászné Bérces Anikó: Együtt örökre
     
Mit most elmesélek
Szomorú történet,
Valós, pedig hinnéd,
Ilyen nem történhet.

Büszke csíki székely, 
Meg Juli a párja,
Hat gyermeket nevelt
Szerény boldogságba’.

Megélni segített
Hargita erdeje,
Gondon átevezett
Két ember szerelme.

Elteltek az évek,
Lelassult az élet,
Pihentek az ágyban,
Mindig kéz a kézben.

Magas, szikár ember
Hatalmas tenyere,
Elveszett már benne
A Nagymama keze.

„Itt fáj, s ott fáj, ódalt”
Ekképp panaszkodott,
Szemében a tűz már
 Egy kicsit megkopott.

„Mind kibírjuk” – mondta,
Ezzel megnyugtatott,
Pedig a fájdalom
Egyre kopogtatott.

„Ne panaszkodj Juli”,
 Szólt halkan a Tata,
S huncutkás szemében
Megcsillant mosolya.

Bús őszi reggelen,
A kínt már nem bírta,
És az öreg kaszás
Nagymamát elhívta.

Kereste a Tata,
Hova lett a párja,
Kivitték szegényt már
A hideg szobába.

Elnémult Nagytata
Nem volt már több szava,
Ballagott roskadtan
Hátra, az udvarba.

Búcsúzott a földtől,
Mi kenyeret adott,
Meg a földi léttől,
S estére már halott.

Párja után ment ő,
Óh Uram, Teremtő,
Létezik szerelem,
Sírba elkísérő!

Így pihennek szépen,
Most is kéz a kézben.
Hallottál már ilyet,
Ugye, csak mesében.


*** 126. *** Fürth Éva: Margit híd
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 127. *** Fürth Éva: Trolin
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 128. *** Kaulics Gellért: Elindultam

Elindultam szép hazám,
Megvédlek a bajtól,
Hisz ez ország oly parány,
De fényesebb a naptól,
Ne fogd a népet szaván,
Ne vond meg magadtól,
A magányt,
Lepődjenek meg szavadtól,
Oldd meg a talányt,
Ne remélj sokat a tavasztól,
Ne mondj soha talán-t.


*** 129. *** Vojtonovszki Eszter: Emlékek
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 130. *** Czégény Nagy Erzsébet: - stigma -

lábam szék a várakozástól amikor döngve csapódik
a vaskapu gyomromba felkúszik valami félelem-szőtt
tüskés gombóc végighasítva a nyelőcsövemet fojtogatva
torkom de tudom bátor vagyok hisz itt ülök salétromszagú
magányomban kezemmel csillapítom szék-lábam reszketését
kitátja vigyorgó száját a konyhaajtó s betámolyog rajta apám
mellbevágó cefre-szagával ami felúszik az agyamig de
szememben nyílt utálat nélkül nézem ahogyan hintázó léptei
a konyhaasztalt megkerülik hol van anyád kérdi de én nem
árulom el még akkor sem amikor pöröly-karja hadonászik az
orrom előtt szemem késként vág húsába s megfogadom egyszer
megölöm ordítása végigfut anyám szelíd kezével meszelt fehér
falain ragacsos vér-sikolyként s eldöntöm mégsem ölöm meg
még akkor sem ha nem veszi le kezét a torkomról


*** 131. *** Burján Gál Enikő: Utazók Két élet között

A köztes lét

A kalóz intett. Ugyanúgy ahogy annak a szeme, akit szeretek.
Csak bámultam a tájat, egyre sűrűsödő szótlansággal. Megpróbálkoztam a versírással, de semmi nem megy olyan jól nekem, mint amikor még éltünk.

Az ajtók is jól csukódnak, kár hogy annyian nyitogatják, beletanulhatnának már ebbe a szakmába a kilincsek.

Átjáró hely lett a lelkem, mint ez a miniatűr, sárga levegőjű, jószívűen poros kis vonat. Amely emlékeket hoz, emlékeket visz át az alagúton.

Megpróbálkoztam a versírással, de semmi nem megy olyan keményen, mint amikor még volt testünk.

Az alagút

Még mindig a tájat nézem, pedig ez a táj már rég nem létezik körülöttem. A fák lassan összenőnek a szememmel. Észreveszem, hogy én sem létezem már a tájban, amit szemlélek.

Létből nemlétbe utazunk a szimmetrikus éjszakában.

Az alagút, mint egy vámos, megvizsgálja az életemet.
Az apróbb, lényegtelenebb emlékeket magába temeti.
A fontosakat, a fájdalmas részeket a kellemes élményekkel elvegyülve pedig átengedi a túlvilágba.

A növények természet szellemei még nem tudják, hogy az alagút: Maga a halál.


Elvégzi mindannyiunkban a tisztítást, és nekünk nincs más dolgunk, mint a tájat nézni.

Őszülő fák táncolják bele magukat az ablakkeretbe, és ugyanolyan éteri gyorsasággal ki is pördülnek a fülke ablakából.

Az emlékek

Perspektíva: vörös őszi talaj, faágak tánca, majd a lehulló levelek tánca, játszótér, kocsmai duma és gyerekzsivaj simul el egy agyvelő különös színpadán… eszembe jut valami emlék a múltunkból: („mindig játszótéri oktató, sohasem gyilkos…”)

Szembogaram utólag újra is gyártja az emlékeket. A gondolatokat, amiken életünkben annyit veszekedtünk.
A testtelen bútorok, nézd, most itt lebegnek a szemem előtt.  Úsznak körülöttem az emlékek az alagútban. Köd van. Szeretem. („vándor az úton vihar az úton”) Megint itt egy emlék, és arcon legyint a jókedvű szele. Már nem élek. Nem tudok változtatni a múltamon. Halványan derengek magam felett. Könnyed búgással szelíden legyint rám a szél.
Olyankor nem látni a gyermekkorom hideg csontig hatoló hegyeit.

Az alagút, mint valami vámos, tovább vizsgál. A tanító jellegű emlékeket tovább engedi a túlvilágba, az apróbbakat majd magába temeti és átengedi az elmúlásnak.

Az alagút szortíroz.

A fehérségben ahova érkeztünk szembogaram újragyártja a pusztát is, ahol egyszer elváltunk. Vagy találkoztunk? Ott voltunk ketten egyek az éggel.

Találkoztunk egyszer egy sivatagban.

Házak úsznak el. Különös titkok laknak bennük: emberek. Úgy lebbennek el az ablakom előtt, mint valami felhők, akik nem akarnak többé létezni.

Az alagút elhozza az éjszakát, és olyan furcsán és megnyugtatóan adja át a lelkeknek az öregedő sötétséget, mint egy sír nélküli koporsó.

Elalszom a ragyogó éjfél tövén. Talán elhamvasztották már testemet.

A kalauz intett. Már egy másik kalauz egy másik vonaton. Itt fogunk újra találkozni a Valóságban?

A remény

Csak bámulom a nem létező tájat.
Bámulom újra a levegőt, ezt a mozdulatlant, ezt a másikat.

A vonat indul, és egyre gyorsabban tágulnak a fák, egyre messzebbről fordulnak szemembe a hegyek, egyre láthatatlanabb az a kocsma ahol valamikor találkoztunk.

Sötétség ülepszik a levegőre. Hegyek hökkennek látómezőmbe megint, de itt már egy másik földrész hegyei derengenek.

Kattog a vonat. Kezd kihűlni. Egyre kevesebben szuszognak benne. A kilincshez nem nyúlnak kezek, és az ajtók lassan elfelejtenek kinyílni.

De a fák természet szellemei egyre dühösebben száguldanak a mozduló vonat ellen, dacolva a nemléttel. Sohasem ér a vonat a sínek végére. És sohasem fordul meg. Nemlétből létbe utazunk a szimmetrikus éjszakában.

Az alagút elhozza az ismerős éjfélt, és olyan furcsán és megnyugtatóan adja át a szemeknek az öregedő sötétséget, mint egy sír nélküli koporsó.
Az ismerős éjfél zenéje

„Valaki édes örömre született
És van, aki végtelen éjszakára született”
A végtelen éjszaka te vagy.
Simítsd el magad hamvaid fölött!
Csak Isten örök!

Az éjszaka végén
A Központi tudatban
Ragyogó éjfél vár:
Nem leszel tudatlan!

(Üzeni neked a sámáni madár
Az alagút szélén
Hogy vár a végső határ)

Az alagút mélyén
A központi tudatban
Kipróbált a Valóság
Nem leszel tudatlan

…Talán elhamvasztották már testemet…

Vártalak, halál.

A fák egyre gyorsabban tágulnak, de a vonat anyagtalanul száguld, és végtelenek maradnak a sínek. Te talán már megfogantál egy anyaméhben?

Az érkezés

A vonat ajtó még utoljára kinyílik a kezemtől, hogy kitegyen engem egy ismeretlen világba, ahol a kalauz már nem int többet.
Az alagút létrehozta az éjszakát. Szimmetrikusan lélegzem valakiben. Szoros és ideges az anyaméh.
A mostani életünkben mikor fogunk újra találkozni?
Gyom- től Gyergyóig…
Bevégeztetett!


*** 132. *** Burján Gál Enikő: A semmilyen ember

Átlátok rajtad, és ide mindig átjöhetsz.
De sosem mondhatod azt, hogy vagy Valaki, addig, amíg még nem tapasztaltad meg, milyen igazán nagy senkinek lenned a világban.

Most szeretnék beszélni nektek egy emberről. Valakiről, akit még nem vettetek észre, pedig nap, mint nap ott ül mellettetek. Nap, mint nap ott mentek el mellette az utcán. Éjjel ott alszik, ahol a cipőiteket felejtitek miután, bele töröltétek. Ott alszik a láthatatlan megaláztatásban.

Ő az az ember, aki a legjobban tud semmit sem érteni.
Na de nem csodálom, hogy nem láttátok, mert már olyan pici, hogy két porszem között is elfér.
Sokan közületek már nem is gondolnátok embernek. Ha egy kicsit jó lenne vagy rossz, vagy mosolygós, vagy buta… vagy valamilyen… Akkor talán embernek tartanátok. De ő hűen és kitartóan: semmilyen.
Ő a semmilyen ember.

A viselkedése: semmilyen. A véleménye: semmilyen. A ruhája is semmilyen volt évtizedeken át. Nem érezte meg egyéniségét. Nem tudott valamilyen lenni. Nagyon sokáig.
Amíg méretben akkora volt, mint mások, minden erejét arra fordította, hogy olyan legyen, mint a többiek. Szép akart lenni. Vidám. Szomorú. Boldog. Olyan akart lenni, amilyennek ti akartátok látni, emberek. Ti, akik elítélitek őt. Ti, akik mind megaláztátok. Ti, akik magasról lenéztétek őt minden pillanatban. Akik könnyedén és mosolyogva átnéztek rajta. És ti, akik könnyedén átléptetek rajta. (Miután bele töröltétek a cipőtök orrát.) Ti, akik mind kifejlesztettetek személyiséget magatoknak, akik mind valamilyenek vagytok. Ti semmibe vettétek őt mind a semmilyenségéért.
Pedig ő tőletek vált ilyen semmilyenné.

Minden erejével segíteni próbált az embereken, akik szépek, csúnyák, vidámak, szomorúak és boldogok. Bevásárolt nekik és oda adta minden pénzét, megcsinálta a házi feladataikat, megkínálta őket cigarettával, elment miattuk mindenhova ahova csak elküldték, abszolút mindent megtett azért, hogy boldognak lássa őket. Meg persze azért, hogy másokkal együtt lehessen. Hogy mellettük ő is embernek érezhesse végre magát. Először Embernek.

Az emberek pedig cserébe tudomásul vették a létezését.
Elfogadtátok vajon őt? Vagy csak megtűrtétek magatok mellett, és ő ezt is megköszönte nektek. Megaláztátok őt és megszégyenítettétek, utána pedig azt mondtátok: „vigyázz magadra”, mintha ezzel eltöröltétek volna az ocsmányságokat, amiket vele műveltetek. Akkor se haragudott rátok, amikor mind kigúnyoltátok. Pedig ezzel mind megsemmisítettétek őt. És ő ettől egyre semmilyenebbé vált köztetek. Átlátszó volt.
 
De ha véletlenül kérdeztetek tőle valamit, csak zavarba jött, és hallgatott. Nem tudott válaszolni. Annyira boldog volt attól, hogy végre szóltatok hozzá, hogy ő ezzel is beérte.

Ha csak egyszerűen beszéltetek vele, színes üveggolyóként gördültek el füle mellett a szavak.

Talán mosolygott olyankor legbelül.

Ő volt az a valaki, aki köztetek a legjobban tudott semmit nem érteni.
És ha ezért legyintettek rá, ő lett az, aki a legjobban tudott szorongani.

A beszédre már két évesen képes volt, de mondani valamit… azt a tevékenységet régóta elfelejtette.

Évtizedek óta kudarcot vallottak a mondatai. Ezért már nem nagyon szólalt meg.
Elzárta a mondanivalóját agya egyik átlátszó fiókjába, és lemondott arról, hogy megfogalmazza őket. Pedig nagyon voltak gondolatai.

És a hallgatásai egyre hangosabban lettek számára. Sokszor a fülébe üvöltöttek.
   
Pedig voltak még gondolatai.
Elővett néha egyet agya egyik elzárt fiókjából, és bátran megosztotta egyik arra járó embernek látszó lénnyel.

De senki előtt nem nyitotta ki a naplóját. Saját maga is elfelejtette az ébredő gondolatait, amik a régi füzete mélyén lapultak.

„Vagy én vagyok ember, és ők körülöttem mind szörnyetegek, vagy ők az emberek, és én vagyok valami idegen bolygóról érkezett különös lény.
Ahogy így nézem magamat az autóbusz ajtajában…
Megfogó látvány vagyok magamnak.
Ha kívülről nézem a testemet, mintha egy idegen lennék.
Egy nem ide való.
Nem huszadik huszonegyedik századi nem Romániában élő és nem húszéves lány.

Mintha egy régi lélek jött volna vissza, hogy mondjon valamit az embereknek.
Egy régi, öreg, rég halott indián. És egy még régebb óta halott hindu. Egy személyben idejött, hogy mondjon valamit az embereknek és önmagamnak.

Idejöttem elétek a huszonegyedik századba, hogy mondjak valamit, amit még nem tudok. Hogy mondjak valamit, ami rég bennem van, de amit még nem tanultam meg.
El kell, hogy jussak lelkem legmélyére, hogy elő jöjjön az, amit elmondani születtem.

De akkor félre a huszadik századi zenével, a divattal, az olcsó filmekkel, mind félre, mert el kell jutni az igazságig. És törzsi zenét hallgatni, amiben benne van a lélek extázisa, és ezoterikus zenét, amiben benne van az űr.

És DOORSOT, Jim Morrisont, Jimmy Hendrixet, Hobot hallgatni. Elő a ’60-as évek zenéjével. Mert el kell jutni oda, ahol még senki se járt, és csak én találhatom meg. El kell jutni oda, ami már nem hely és nem idő, ami csak érzelem értelem és igazság. Ez a valami mélyen bennem van, és csak én juthatok el oda. És ha megtaláltam, el kell mondanom mindenkinek és magamnak is, mert ha tükörbe nézek, csak azt látom, hogy ezt el kell, hogy mondjam.

Mert addig látom azt az öreg rég meghalt valakit magamban, azt az őserdei indiánt és mögötte a még régebb meghalt hindut, hogy néznek felém önmagamból, akik voltam, előző életeimben, és tudom, hogy ketten két időben egy személyek voltak, és tudom, hogy mind a kettő én vagyok.

El kell, hogy mondjanak ők, a korábbi életeim velem valamit magamnak és a világnak, amit már érzek, de még nem tudok.
Most jöttem rá hogy ezért van az, hogy tudomást sem veszek a mai zenéről, a divatról, idegesít minden, ami túl modern, anyagi, idegesít minden, ami a pénzről, gazdagságról és a szépségről szól. Idegesít, mert mind hazug, és én az igazságot keresem. És ez nem „ízlés” kérdése, hanem életfelfogás. Azok közül a hazug dolgok közül legjobban a modern zene idegesít, mert az kifele visz, és én befele vágyom. Olyan zenét keresek, ami visszavisz önmagamba”

A többi gondolatait, amiket nem írt le naplójában, megosztotta néhány arra járó embernek látszó lénnyel.
Az emberek pedig ismét tudomásul vették a létezését.
Kerek, képmutató szemekkel néztek rá. Zavarba jött, ezért egyre ügyetlenebbül próbálta megfogalmazni a mondanivalóját.

Pedig már lángoltak a gondolatai. A külvilágnak már egyre furcsábbnak tűnt a semmilyen ember.

Úgy kéne elaludni, hogy gondolatainkat kivegyük az agyunk átlátszó fiókjaiból és helyezzük egy kerámiaedénybe éjjelre, hogy pihenjenek, és agyunkat közben hűvös szél verdesse. Éjjel a párnája fölött járt egy belső, névtelen szél. A névtelen szél a homlokunkon levő lila pontból indul, körbejárja a kiüresedett kerek edényt, amit agynak nevezünk, kitisztítja belőle a világot, és végül leülepszik a belső szembogarunkon. A Harmadik Szemünkön.
Láthatatlanul, de érezhetően tisztít. A névtelen szél elhozta elméjébe a gondolat nélküli világot. A semmilyen ember tudatát a buddhizmus névtelen, titkos szele tisztította meg.

 „Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
- Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.

Egyikük a Rossz.

Másikuk a Jó.

Most szeretnék beszélni nektek egy emberről. Egy emberről, akit még nem vettetek észre, mert eddig semmilyen volt. Pedig nap, mint nap ott mentetek el mellette az úton. Fényes és divatos cipőitekkel eltapostátok őt és hagytátok, hogy éjjel a ledobott lábbelitek mellett aludjon. Átgázoltatok rajta és átnéztetek fölötte, pedig ő attól is boldog volt, ha szóltatok hozzá. Annyira átlátszó volt, hogy mind belé tiportatok, akik valaha találkoztatok vele. Láttátok félénk erőtlenségét, és habozás nélkül átgázoltatok rajta. Észre sem vettétek. Ő meg sem mukkant már. Megszokta tőletek azt, hogy mind kisemmizitek.

„- Tudod, hogy miért használnak ki téged az emberek, és miért aláznak meg? Mert engeded. Ne feledd: MERT ENGEDED!”

Szeretnék beszélni nektek most egy emberről, aki mostanig nem vettetek tudomásul.
 
Ő volt a semmilyen ember. Sem ilyen, sem olyan. Sem szép, sem csúnya, sem öreg, sem fiatal, sem nő, sem férfi.
Ha egy kicsit jó lett volna, vagy rossz, vagy mosolygós, vagy buta… vagy ügyes, vagy ügyetlen… akkor lehetett volna embernek nevezni. De ő megelégedett annyival, hogy létezik. Nem volt jó vagy rossz kedve. Nem tudott, nevetni és hosszú évekig nem tudott sírni sem.
 
Vannak emberek, akiknek a hallgatása jelent valamit.

Semmilyen fülébe sokszor beleüvöltött a csend. Úgy érezte, neki a hallgatása is semmilyen, mint a beszéde vagy az élete. Úgy érezte, egyre kisseb és kisebb lesz, mígnem pontosan akkorává nem vált, mint a porszem ott a divatos cipőtök orrán, amivel eltapostátok őt.  És akkor látta, milyen nehéz dolguk van a porszemeknek. Pillanatról pillanatra el kell viselniük akkora terheket, mint egy ember súlya. És időnként arra jár egy seprű vagy porszívó, aki elküldi őket valamilyen másik kietlen helyre. De a porszemek nem szűnnek meg akkor sem, ha lesöprik őket. Csak lehetetlenül sodródnak tovább a tehetetlenségben. Eltapossák őket, és a porszemek nem halnak meg. Kukába szórják őket, de a porszemek nem szűnnek meg. Tudjátok, milyen szívósnak kell lennie annak, aki vállalja porszemségét?

„Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
- Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz:
A düh, irigység, féltékenység, sajnálat, szánalom, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego.
Másikuk: a Jó”.

Meg kell menteni a porszemeket, hogy a szélben megrészegülve boldogan száguldjanak. Semmilyen fülébe sokszor beleüvöltött a csend. És akkor attól az óriási csendtől egyszer csak elkezdett változni. A semmilyen ember ekkorra már annyira átlátszóvá vált, hogy már minden élőlény átlátott rajta. Látták őt a tündérek, a démonok, a dévák és természet szellemek… És látták őt az angyalok is. Mivel tudta, milyen porszemnek lenni, elkezdte megmenteni a porszemeket. Ki kell vinni őket az utcára, és rátenni a szélre, hogy a napfényben boldogan lebegjenek. Semmilyen tenyerében állandóan ott csillogott egy-egy megmentett porszem. És a szél olyan jótékonyan elszállította őket, hogy senkit nem zavartak.

És egyszer valamelyik porszem ott a messzeségben most gondolt rá. Életében először valaki gondolt rá.  Ezzel megtisztította, és felemelte őt az Isten.

És lettek olyan emberek is, akiknek a fülébe üvöltött már az ő semmilyensége. Megszánták őt. Életében először figyeltek fel rá. Próbálták már őt megérteni. És a semmilyen ember kezdett lassan valamilyenné válni. A semmilyen ember kifejlődni készült. 21 éves korában már megszűnni indultak a szorongásai.

Ismeretlen volt neki ez az érzés. Léteznek a földön olyan emberek, akiknek számít az ő létezése? Hihetetlen. Jöttek olyan emberek a földre, akik levetették képmutató álarcukat és igaz, látó szemmel nézték a semmilyen embert.

„Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.
- Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz.
Másikuk a Jó:
Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit”.

A semmilyen ember ettől kezdett el igazán ragyogni. Annyira érdekes volt, hogy létezik még olyan valaki a Föld nevű furcsa bolygón, aki megpróbálja megérteni őt, hogy már pusztán ettől is jobban értette önmagát. Egész életében összegyűlt szennyeit bátran mondta már az emberek szemébe. Életében először érzett dühöt, fájdalmat és örömet. A múltját és a megaláztatásokat könnyedén levetkezte már, mint a semmilyen ruháit, és összegyűrve egy kupacban a társadalom képmutató arcába dobta. Mert először gyűlölet érkezett. Aztán öröm mosta át a lelkét, mert kimondhatta a fájdalmait, amiket évtizedeken át nem tudott megfogalmazni önmagának sem. Ilyenkor úgy érezte, mintha ezüst esőben mosakodna. Először a tiszta igazság jön, utána a szeretet, ami megbocsát. Boldogságot érzett, azért, mert egyszerre látta a múltat és a jövőt a jelenben. Fehér energia mosta át a lelkét Sokszor megszólalt már benne a lelke legmélye, hogy visszarángassa a depresszióból.

„Erős vagy, mert bántanak, és te soha nem akarsz senkit sem bántani. Nem az a gyenge, akit megaláznak, hanem mindig az a gyenge, aki megaláz. Miért bántanak téged az emberek? Mert attól erősebbnek érzik magukat. Hamis erősség. Te vagy köztük az erős, aki kibírtad őket. Beléd beszélték, ha rosszul bánnak veled az a te hibád. Ez nem valóság. Ez hipnózis. Hamis hipnózis.  Te nem vagy semmiért hibás. Mondogasd magadnak ezt a mantrát, mert gyógyító Te nem vagy hibás.”

Aki valaha semmilyen ember volt, abból mára színes egyéniség lett. Színes ruhákkal, színes ékszerekkel, színes életével zúdítja az emberek szemébe az igazságot, amiről senki nem mer beszélni. Tükröt mutat az embereknek
De ő már rég nem érezte magát embernek. Levetkezte semmilyen személyiségét. Egyéni lett. Átlátszó lényében összegyűjtötte a napfényt, és szivárványszínekben hatványozódva szórja az emberek szemébe. Mert ő már nem tart az emberektől. Kimondja a valóságot, ami a mai világban már tabu. Kincs ragyog benne, a tisztánlátás kincse. Életkedv, és fehér erő hatja át a tetteit. Ajándék. A nap fénye arannyá vált benne. Van, aki örül neki. Mások pedig félnek tőle. Kinek mit rejt a lelke mélye.
Vigyázzatok!

Átlátok rajtad, és ide mindig átjöhetsz.
De addig nem lehet belőled Valaki, amíg nem voltál igazán egy nulla, egy nagy senki, egy miniatűr porszem ebben a kegyetlenül gonosz, törtető világban.

„Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Egyikük a rossz, másikuk a jó.

Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:
- És melyik farkas győz?

Az öreg indián mosolyogva válaszolt:
- Az, amelyiket eteted.”


*** 133. *** M. Simon Katalin: Mi örökre megmarad

Ezerszer lehullhat a fák levele,
Válthatja medrét ezerszer a vándor folyó,
De örök, mi bennünk forrást fakasztott: 
A dombok konok duzzogása,
A sziklás oldal,
Mely visszhangozza gyermekéveink,
Iskolánk, hol botladozva indult
Emberré válásunk,
Templomunk, mely reményt oltott belénk.

Régi majálisok, hol buja zöld alatt
Élő nótára dobbant a láb,
És hangszóró nélkül is értettük a jó szót,
Ha emeltük a barátság poharát.

Újulhat a lomb a régi dombokon,
De örök, mi bennünk forrást fakaszt,
A folyó is vághat magának új utat,
Ám útjában mit kőbe vés a víz,
Időtlen örökségünk marad.


*** 134. *** M. Simon Katalin: Gyermekkorunk templomdombja…

Gyermekkorunk templomdombját
Nem képzelet szülte,
Áll ma is, s a templom rajt’
Tornyosul az égre!

Áll az öreg iskolánk,
A labdarózsás házunk,
Falunk, melyben felnőttünk,
Őrzi ifjúságunk.

Ott a folyó kanyarog,
A csorgó vize tiszta…
Ott születtek álmaink
Oda vágyunk vissza!


*** 135. *** M. Simon Katalin: Találkozás a múlttal
 
Kadarkát ittunk…
Míg lelkünk élvezte az üde bor csábítását,
Mesék peregtek, mint színes kavicsok,
Melyek lenn a mélyben vártak
Egy nyári délutánt,
Hogy fényes arccal koccanjanak 
Simogató tenyerünkben.
 
Alkonyba hajlott a nap tüze,
Asztalunkon a pohár már üresen állt,
S mi szavaink leplében egymást kutatva
Hagytuk, hogy a jelen
Homokká zúzza emlékeinket.


*** 136. *** Hódosi László: Emlékeim parazsát

Pillézik a perc előttem,
évek visszhangja verődik.
Most eszmélek-már felnőttem,
nyomomba az ősz szegődik.

Oly messzinek tűnik a múltam,
könyörögve kérném vissza.
Talán már száz is elmúltam,
véremet az idő kiissza.

Izzítom emlékeim parazsát,
felvillannak előttem a fények.
Hasztalan kutatnám anyagát,
a visszagyűlt szendvedésnek.

Fogam csigorgatva bár,
a lázatdás bennem elül.
Minden hiába már,
sorsom úgyis beteljesül.


*** 137. *** Hódosi László: Emlékszemcsék

Emlékszemcséket morzsolok,
szitál az idő csillámpora.
Azt hittem óriás vagyok,
bár mint egy hangya, akkora.

Lángjával az idő éget,
belém nyilall, felsajog.
sohasem ér ez már véget,
ellopnak a csillagok.

Szívzörejem messzehallik,
az égbe kiált, csikorog.
Könnyű testem felvonaglik,
saját magamra vicsorog.

Száguldásom köddé válik,
üszkösödik már az emlék.
Lélegzetem felparázslik,
betakar egy sötét árnyék.

Emlékszemcséket morzsolok,
fogvacogva, némán.
dobhártyámban itt dobog,
kettészakadt vénám.


*** 138. *** Hódosi László: Időeső

Halálra született a pillanat,
Forró lávaként égetett.
Elillant egy röpke perc alatt,
talán nem is létezett.

Elmúlt az ég kékje.
Szárnyra kapott, elrepült.
Az idő verítéke,
szemhéjamra nehezült.

Izzik a múlt, jelen idő.
Fénycsíkos a hajnal tőle.
Elásztat az időeső,
vérbe, húsba, csontvelőbe.


*** 139. *** VoErC: A csönddel üzenem

Angyalszárnyon száll az idő,
Emlékeimben a múlt jön elő.
Rég volt, mikor fiatal voltam,
Az öregkorra nem gondoltam.

Nevettem vidáman, boldogan,
Éltem, mint mások oly sokan.
Tanultam, gyermekeim neveltem,
Ami rossz volt, könnyen feledtem.

De jött az idő, nehéz lett az Élet,
Fiatalsággal elmúltak az évek.
Gyermekeim már rég felnőttek,
Életem lassan letelik, felhős lett.

Jöttek a problémák, gondok,
Senkit nem érdekelt, amit mondok.
Egyedül maradtam, némán, csendben,
Lassan elhal a remény, meghal a lelkem.

Csönddel üzenem utoljára Néktek,
Gondoljátok meg jól, hogyan éltek!
Minden léptetek gondosan óvjátok,
Ne legyen majd magányos órátok.

Gondoljatok az eljövő öregségre,
Mert a fiatalságnak egyszer vége.
Az öreg már csak a magánynak kell,
Bánhatod, ami elmúlt, ezerszer.


*** 140. *** VoErC: Lidérces álom
 
Síri csendben kúsznak előre az árnyak,
Kinyúlnak, hiszik, hogy Téged várlak.
Zavarom, kergetem gondolatomból Őket,
Tudják meg végre, szabadulok Tőled.

Meneküljenek a fénytől, emléktől,
Mert szabadulnék Én is a létedtől.
De mégis jönnek, kúsznak nesztelenül,
Szívem, lelkem gyötörve kegyetlenül.

Hát maradj veszteg, lidérces álom,
Vedd észre, Ő már nem az én párom.
Bandukolok kószán, képek között,
Tudom, hogy az emléke fáj, de örök.

Rendezem magamban az összevisszaságot,
Próbálom megérteni ezt a világot.
Lidérces álmaim begyűröm egy fiókba,
Nem akarok emlékezni, csak a jóra.

Tovább lépek, rossz emlékeim feledem,
Mert szeretném, ha boldog lenne életem.
Lidérces álmom tűnj el te most csendben,
Legyen álomban, s életben újra minden rendben.


*** 141. *** VoErC: Álom maradsz

Ablakomnál suttog az alkonyat,
Gyermekem köszön, szép álmokat.
A lámpa fénye a szobámba tapad,
Az idő most is futva, rohanva halad.

Odakinn a légben, feltűnik egy csillag,
Emlékeimben előkúszik egy illat.
A szél fütyülve rezgeti a távolt,
Elhalt a szó, mely folyton engem vádolt.

Szívemen titkon átkúszik a mámor,
De nyilait már rég elrakta Ámor.
Szenvedély, kegyetlenség, jóság,
Már nem tudom mi is a valóság.

Csókod nem perzseli ajkamra a szót,
Testem nem érzi ma éjjel sem a jót.
Álom maradsz, ez az igaz valóság,
Mert a Te szíved nem találta a jóság.

Álom maradsz, csak egy múló emlék,
Jobb, mintha újra társad lennék.
Lelkemben újra béke, nyugalom honol,
Mert ébredéskor Te már nem vagy sehol.


*** 142. *** VoErC: Egy őszinte szerelem emlékére

Ülök a csendben, hallom a hangodat,
Tükörbe nézek, de nem látom arcomat.
Durva szavak, csak ennyi, ami maradt,
Egy keserű emlék, pár múló pillanat.

Szememből lehullik egy-egy apró könnycsepp,
Tudom, hogy nélküled minden sokkal könnyebb!
De belül, szívemet széttépte a bánat,
Még sincs egy jajszó, mely elhagyja a számat.

Te elmentél, nekem senki sem maradt,
Hagytad, hogy átmarják szívemet a durva szavak.
Itt hagytál más nőért, fájó szívvel, árván,
Nem érdekelt, milyen kín az, ami vár rám.

Te nem láttad mit is éltem át,
Lelkem egyetlen szerelmes szóra várt.
Hogy kiemelj ebből a sötét veremből,
Mondhassam, Te vagy a megmentőm.

Szerettem volna azt érezni, hogy szeretsz,
Kezemmel fogni újra a két kezed.
Reménykedve néztem szét a szobámban,
Arcodat keresve az esti homályban.

De érzem, tudom nincs több remény,
Többé, Te már nem vagy az enyém.
Hiányod széttörte fájó szívemet, lelkemet,
Most már tudom, őszintén hiába szerettelek:

ELVESZTETTELEK!


*** 143. *** VoErC: Ha újra kezdhetném…
 
Ha sikerülne, az időben visszamennék,
Gyermekkoromba, mi ma már csak emlék.
Újra kezdeném megélni az egészet,
Megragadni, el nem engedni minden szépet.

Még azelőttre, mikor nem volt gondom,
Mikor szárnyaimat épp hogy kibontom.
Amikor nagymamám szívből mosolyog rám,
Büszkén mondja, Ő az Én kis unokám.

Hallani újra szavát, ha valamit elrontottam,
Tudni jót akar, szeretettel, megfontoltan.
Aki egyetlen unokáját a jóra nevelte,
Hisz a csepp lányt más úgyse szerette.

Apámnak, anyámnak nehéz volt az élet,
Fölöslegesnek tartották a gyermeki létet.
Idejük az alkohol naponta elrabolta,
Ugyan már, a gyerekre neki legyen gondja?

Kedves öcsémet, ki utánam született,
Ború, szomorúság, kegyetlenség övezett.
Ki tőlem haló porában a Gábor nevet kapta,
Sosem tudhatta meg, milyen Isten meleg napja.

Nagymamám, nagypapám, ki szívből szeretett,
Ők mutatták meg, mi az igazi szeretet.
Ők adták nekem az EMBERI létem,
Nélkülük életem s éveim nem reméltem.

Boldogságot, gyermekkort nekem Ők adtak,
Tiszta, igaz utat nekem Ők mutattak.
Szeretetre, jóra nevelgették lelkem,
Őszinte emberré ők formáltak Engem.

Hálával gondolok minden nap reájuk,
Legyen nyugodt, békés most az álmuk.
Isten áldása legyen velük fenn az égben,
Végső nyugalmuk leljék meg az öröklétben!


*** 144. *** Hamberger Sarolta: Mellékhatások Örkény István nyomán…
Az utolsó vonat

  Csikorgó hidegben nagyon szedte a lábát. Ügyetlenül botorkált a sínek között, közben azt figyelte, hogy rá ne lépjen a csúszós sínre. Agyának rejtett zugaiban elevenen élt a fájdalom és a megszégyenülés vegyes érzése, amikor évekkel ezelőtt lefejelte a síneket. Sínek közé nézett és már látta a vonat barátságos piros szemeit. De lehet, hogy sárga volt. Nem inkább piros. Kivel vitatkozom?
   A fák fázósan felsóhajtottak mellette, és aggódva figyelték távolodó lépteit. Látta a közeledő vonatot, a kihalt állomást, mégsem csökkent a távolság. A hó láthatatlan ereje mintha lefelé húzta volna.
El kell érnem, el kell érnem - motyogta félhangosan, de azért hátrafordult, hallja-e valaki, hogy magában beszél.
  Végre odaért. Magányosan, csendesen állt a vonat, de a közelében senki sem volt. A hótól gondosan megtisztogatta a lábát és egy kicsit tétovázva felszállt.
  A levegő benn is fagyos volt. Olyan érzése volt, mintha egy kísértet vonat lett volna.
Én csak hazamegyek. Engem nem visznek. Én nem parancsra cselekszem.
- Háááááát persze. - suttogta egy hang az egyik kupéban.
A vagon talaján vékony hóréteg csillogott. Belül az ablakok üvegét vastagon hó borította
Honnan jöhetett ez a vonat? És mi ez a hang?
Ahogy elgondolkozott a lehetőségeken, éles kiáltás hasított a levegőbe. Óvatosan lehúzta az ablakot. Észrevette, hogy jobb kezével idegesen dobog az üvegen.
- Tessenek leszállni! - hallotta az ellenkezést nem tűrő hangokat. Látta, hogy a vonat első kupéjából egymásután szállnak le az emberek. Eltűnődött. Hirtelen egy hangra lett figyelmes a háta mögül.
- A katonákat nem szállítják le.
- Ki az? - kérdezte egy kicsit megrettenve.
- Itt vagyok. Nem lát?
És tényleg, most vette csak észre a hang tulajdonosát. Nem is értette, hogy nem vette észre a feltűnő piros kabátjában. Fázósan a sarokban gubbasztott.
   Meglepetésében most tudott csak reagálni a hallottakra.
- Nem vagyok katona.
- Nem baj, ha akar, el tud bújni. - felelte a kis hang gazdája.
- Miért kellene nekem elbújni?
- Mindegy. Váradon úgyis átfésülik újra a vonatot.
- Hogy hívják?- kérdezte a fiú.
- KATICÁNAK.
- Hová utazik?
- Még nem tudom. Elvesztettem a családom, senkim sincsen.
- Segíthetek valamiben? Megkérdezhetem, mennyi idős?
- 1962-ben születtem.
- Igen? Barátai, ismerősei hol vannak?
- Télen mindig elvesztem őket. Nem tud segíteni.
- Engem ISTVÁNNAK hívnak. Hol lakik?
De már meg is bánta az ifjú a kérdést, mert a leány nagyon elpirult.
- Mindig máshol.
Kínos csend következett, amit a tolóajtó csikorgó, éles hangja tört meg.
- Jegyeket kérem kezelésre!
Egy kis kutakodás után István fázósan nyújtotta át a jegyét.
Hirtelen olyan fülsértő kiabálás csapta meg a fülét, hogy majdnem leesett az ülésről. A kalauz szeme rángatózott, és nem lehetett tudni, merre néz.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy maga is itt szállt fel?
- De igen. Miért?
- Mert itt igazából meg sem állt a vonat. Csak meghibásodás miatt vesztegelt. Ha meg megbüntetem magát, még maga van megsértődve.
István úgy látta jónak, hogy nem vitatkozik. A leány nagyon – nagyon picikére húzta össze magát a félelemtől. Az ellenőr elment.
- Megúsztam.
  Néma csendben utaztak tovább. A hófehér fák versenyt futottak a vonattal. Természetesen, mindig a vonat győzött. Nem volt ideje megvigasztalni a veszteseket.
Hirtelen fékezett a vonat.
- Gyere velem! Segítek megtalálni a szüleidet. - mondta a fiú.
- Nem, jobb ha itt maradok. Itt nagyobb biztonságban vagyok. - felelte kis vékony hangján.
  Az ifjú, ahogy leszállt, még egyszer hátranézett. A KATICA fázósan húzta össze szárnyait, és eltűnt a kupé rejtett zugában.


*** 145. *** Hamberger Zoltán: Úton

-    János! Kérem, menjen lassabban!
-    De miért, kedves?
-    Mert nézni akarom a tájat.
-    Minek? Hisz nincs ott semmi érdekes.
-    Amikor az előbb átmentünk a hídon, akkor is láttam egy szomorú dolgot.
-    Ugyan mi volt az, kedves?
-    Nem tudom, de olyan szomorú volt, ott állt a folyóparton.
-    Egyedül?
-    Igen, magányosan.
-    János, hány fok van kinn?
-    Talán mínusz tíz, drágám. De nekünk jó, mert benn ülünk a meleg autóban.
-    De neki milyen rossz lehet. Ilyen hidegben! Meg se tud mozdulni!
-    Mégis hogy nézett ki?
-    Hát alul zöld volt, fölül meg egy karika volt rajta.
-    Segítsünk neki János!
-    Ugyan drágám, mi lenne velünk, ha minden csatorna tolózárát megvigasztalnánk? Elhitetnénk vele, hogy nincs is rossz dolga!
-    De ez olyan szomorú, hogy ilyen sorsok vannak!


*** 146. *** Mysty Kata: Maszk

Minden gondolat lelki szál,
Öltsd, öltögesd, mintha varrnád...
Minden gondolat lelki szál,
tűbe fűzve, ide-oda illesztgetve,
szellemingben felöltözve,
új maszkot ölt arcodra tán…


*** 147. *** Mysty Kata: Üveggolyó

Kicsi üveggolyó, amit adhatok,
Ezt mindig magadnál tarthatod.
Legyen ez az életed mása,
Útjaid, céljaid biztató varázsa!
Ha kezedbe veszed és nézegeted,
Lásd benne azt, mit a jövő üzen.
Gördítse fonalát sorsod labirintusán,
Fénye éke kísérjen vágyaid vonatán!
Szeresd benne önmagad, mert
embervoltod egyszeri csoda!
Aztán, ha egyszer majd eljön a vég,
Kezeid közt simogasd kicsit még...


*** 148. *** Mysty Kata: Kész a gulyás

Kész a gulyás, illata száll,
Ízes magyar,  régi fogás...
Színe talán, bíbor palást,
csípős falat, húsa malac.
Kész a gulyás; családra vár...
bográcsban áll, vendéget lát.
Jöjj közelebb, drága barát!
-  Túrós batyu,  almás pite:
-  étvágyat hoz, vedd magadhoz!
Tokaji bor  kedvet fokoz,
Édes emlék: magyar ikon...


*** 149. *** Mysty Kata: Aranytollad
 
A vers képsora:  íze, színe,
hangulata a dalnak;
meghitt pillanata,
élettel teli, tettre is
késztető igazi szava!
 
Kritika az éle... meg
is „botoz”...Üsse kő, ha
ha a tetszés oda! Kézben
van egy „békepipa”!
 
Tiszta forrás a szó,
megbocsájtásra indító!
Ha megérzed mit jelez,
katarzissal felérő lehet!
 
Zenéljen szíved velünk!
Partitúrád küldd el nekünk!
Hűséges hallgatóid
leszünk.Tudod, mi
mindent megeszünk...
 
Aranytollad koptasd tovább...
hegye szívekbe talál,
ne bánd! Beírja magát
barátid könyvébe...
morzsáit éhezők
könnyébe!
 
Életünket
pillanatok szülik újjá...
döntenek sorsunkról...
Pillanatok válnak
költeménnyé...
A vers
a lélek visszhangja
pillanattól pillanatig...  
 

*** 150. *** Kávai Anna: A Duda

    Ott feküdt a kert sarkában: betegen és tehetetlenül. Valamikor fehér bundája piszkosszürkévé és kopottá vált hosszú élete során, amíg minket szolgált, mert igenis szolgált: Őrizte a házat. Ezt a feladatát annyira komolyan vette, hogy egy alkalommal, a nálunk még soha nem járt rokonunkról, lehasította a nadrágot. Egyébként szelíd kutya volt a Duda, csak a postást fogadta mindig mérges csaholással, amikor az betette a levelet a postaládába. Valószínű tolvajnak vélte.
     Nyugtalanul jártam ki-be a lakásba, és egyre rémültebben tekintgettem Duda felé .A kutya csendes lett, ijesztően csendes, már a halk nyöszörgést is abbahagyta.
     Összerezzentem tata kiáltására: Vége a Dudának!
     Kiszaladtam hozzá a kertbe, és leguggoltam elé. Hűséges barna szeme üvegesen nézett rám, de azt nem tudom, látott-e még engem. Utolsó erejét összeszedve, nagyra nyitotta a száját, mintha sóhajtott volna, aztán egy kattanással összezárta az álkapcsát, és többé nem mozdult.
     Gergő, Sárika ott álltak körülötte: tágra nyílt, értetlen gyermekszemekkel. Nem tudták elfogadni az elmúlás tényét; ez ki is tűnt Gergő félénk kérdéséből:
     – Ugye mama, nem halt meg?!
     Nem tudtam neki válaszolni, mert gombóc volt a torkomban.
     Egész nap éreztem a hiányát. Fájt a nagy csend. Tekintetem folyton őt kereste az elárvult udvarban. Nem tudtam másra gondolni, csak Rá.
     Még jól emlékeztem első találkozásunkra, ott a mamánál. Egy alkalommal, ahogy benyitottamat az ajtón, egy aranyos kis szőrgombóc baktatott felém. A hófehér szőrpamacsból, csak fekete gombszeme ragyogott ki sötéten. Nem lehetett kibírni, hogy föl ne kapjam, és jól meg ne szorongassam, azt a puhaszőrű kövér kis dudát. Ekkor ragadt rá a Duda név. Még tisztességesen ugatni sem tudott, csak kaffogott rám, azon a cérnavékony hangján.
     Mama halála után, Istenem, hogy tiltakoztam, pattogtam:
     – Márpedig ide, ebbe a kis udvarba, kutyát nem hozunk! Hogyisne, hogy tönkre tegye a virágaimat, és piszkoljon!!! – kiabáltam magamból kikelve.
     Meghallotta ezt Pista szomszéd, és átszólt:
     – Adjátok Dudát nekünk! Jó pockos kutya lesz belőle.
     Sajnos két hét múlva, a szomszédban is kitelt a Duda becsülete: zavarászta  a kiskacsákat meg a csibéket. A szomszédasszony megüzente: Vigyük a kutyát ahova akarjuk, neki nem kell.
     Egy reggel Dudát ott találtam a garázs ajtajához kötve. Haragudtam rá; felé sem akartam nézni, de azért délben mégiscsak egy pléhtányérban elé tettem az ételmaradékot.
     Másnap már melléguggolva simogattam és duruzsoltam:
     – Szegénykém senkinek sem kellettél?
     Hűséges barna szemét le-lehunyta, és hálásan nézett rám. Itt kezdődött barátságunk.
     Vacsora közben, mindezt végig gondolva, hirtelen visszazökkentem a jelenbe. Ijedten kaptam el tekintetem, a rózsabokor melletti friss földhányásról. Máskor így vacsoraidőben ott szokott kuksolni a legfelső lépcsőn, és bozontos szemöldöke alul minket figyelt. Jelenlétemben soha nem merészkedett föl a teraszra, pedig sóvár tekintetéről látszott, hogy mennyire szeretne. Viszont, ha tata egyedül vacsorázott, olyankor ott állt mellette farkcsóválva, és leste a neki vetett falatokat. Jól tudta, hogy kinél mit engedhet meg magának.  Különben is okos kutya volt; megértette hogy: „gyere ide!”, „hozd ide!”, „ülj!”, „feküdj!” stb.
      Egyszer Gergő megkérdezte:
      – Mama, a mi kutyán csak magyarul ért?
      – Na, próbáljuk ki – mondtam, és rászóltam a kutyára: „szedi” nem ült le, „lezsi” nem feküdt le.
Gergő megállapította: Nem ért szerbül; majd bölcsen még hozzátette: A mi Dudánk magyar kutya.
     Rábólintottam:
     – Bizony az.
     Míg nem volt Dudánk, én a kutyák gazdáit félcédulás bolondoknak tartottam, akik kedvenceik viselkedésérő és értelméről hihetetlen történeteket mesélgetnek. Mióta kutyánk lett, véleményem erről igen megváltozott.
      Minden okossága mellett, azért voltak nekünk hadakozásink is Dudával.
      Minden tavasszal megálmodtam magamnak egy szép virágsarkot az udvarunkban: Elszórtam az estike magot, később palántáltam: szegfűt, őszirózsát, majd ezután jött a gyomlálás, kapálás, de az eredmény nem sok lett, mert amint beköszöntött a nyár, Duda mély gödröket kapart magának a virágaim között, és abban heverészett, körülötte pedig ott találtam a bűnjeleket: letört szárú virágokat és kikapart tulipánhagymákat. Ilyenkor kibányásztam Dudát a virágok közül, és nagy pörölés közben, úgy vágtam ki a kertből, csak úgy nyekkent; ő meg szegény lehorgasztott fejjel elkullogott a  szemem elől. Bűntudata azonban nem tartott soká, mert legközelebb ha melege volt újra gödröt ásott.
     Miért is bántottam? Kegyetlenségem, most így utólag bántott.
     Nem esett jól a vacsora.
     Tudtam hűséges ragaszkodása, még soká hiányozni fog.
     Istenem, milyen boldog farkcsóválással szokott bennünket reggelente várni a kapuban,  amikor hoztuk az unokákat. Örömében körülugrálta őket, a pici Sárikát is, mintha tudta volna, hogy most már ő is a családhoz tartozik.
     Dudához kapcsolódik bennem egy emlékkép, amikor semmi sem történt, és memóriám ezt a semmit – talán csak hangulatot –, boldogságként őrzi: Fehéren izzott a nap. A nyári délután forró csendje ülte meg az udvart: A kert poros volt  és kókadt; a szomszédék nyírfáján levél sem rezdült, mellettem pedig egy kistányérral letakarva, kovászos uborka savanyodott. Duda a garázs árnyékában hevert; szundikálását megszakítva, időnként rám nyitotta barna szemét, és amikor látta, még mindig ott ülök, boldog nyugalommal újra lehunyta.
     Azelőtt soha nem tudtam, hogy egy szundikáló kutya látványa ilyen békés nyugalmat tud maga körül árasztani.
     Vacsora után még elüldögéltem egy ideig; közben teljesen beesteledett és én elmosolyodtam a sötétben: eszembe jutott, hogy kutyaoltáskor mennyire megsértődtem azon, amiért a fajta megnevezésénél ezt írták be „korcs”.
     Volt azért egy nagy ijedelmem is – szövöm tovább a gondolatot –, amit később csak így emlegetett a család: „amikor Gergőt megharapta Duda.” Dehogyis harapta meg, csak kikapta kezéből a császárszalonnát, miközben fölkarcolta a kisgyerek ujját. Gergő nagy élvezettel etette máskor is a kutyát. A Dudának szánt császárszalonnával kitotyogott, de közben megérezte a jó füstölt szalonna illatot és már nem is akarta oda dobni azt a kutyának. Szólt is nekem: „Mama, Gegó is kéj szajonnát!” Én visszaléptem, hogy szeljek a kisgyereknek is, miközben megtörtént a baj. Lett nagy riadalom: a vér látványától ordított a gyerek, sírtam én, közben remegő kézzel az oltási papírt keresgéltem.
      Az orvoshoz rohanás közben már csak én sírtam, Gergő meg könyörgött: „Mama, ne mennunk ojvoshozs, majd megdóduj!”
     Az egészségházban pillanatok alatt bekötötték az ujjacskát, engem meg kicsit megmosolyogva így vigasztaltak: Oltva volt a kutya; a horzsolás kicsi. Ne sírjon már!
     Ez a kutya, életünk egy sötét korszakának is része és elszenvedője lett.
     Soha nem felejtem el azt a napot: 1999. március 24-én történt. Néztük este a televíziót és egyszer csak megjelent a képernyő alján ez a szalaghír: „ A NATO megkezdte Szerbia Bombázását.” Elakadt a lélegzetünk, csak bámultunk egymásra döbbenten. Mi?!
     Idő sem maradt a fölocsúdásra, máris ott dübörgött fejünk fölött a bombázórepülő, semmihez sem hasonlítható félelmetes zaja. Fejünket a sötét égboltra szegeztük, és nagyon féltünk. Közben megszólat a sziréna is, aminek vijjogó hangja Dudát is fölidegesítette. Amíg csak szólt a sziréna, addig a kutya, magasba tartott orral egyfolytában vonyított. A hetvenhét nap – addig tartott a bombázás – nem volt elég, sem nekünk, sem Dudának, hogy megszokjuk azt az idegborzoló vijjogást.
     Hálásan nézek a sötétbeborult rózsafa irányába, és megállapítom: milyen jó is, hogy volt nekünk Dudánk.


*** 151. *** Kávai Anna: A sötét árny eloldalgott

     Megcsörrent a telefon. Már megint ki az? Nem hagyják az embert nyugton – gondoltam, amíg a telefonért nyúltam, de Katica, nagynéném segélykérő hangját meghalva, rögtön türelmes és kedves lettem. Furcsa, torz hangon beszélt: „Kérlek, gyere!  Rosszul vagyok!”
      – Máris megyek! Csak öt percig legyél türelemmel! – szóltam megnyugtatóan.
     Pillanatok alatt összekaptam magam; végigrohantam azon a rövid hársfa soron, ami Katica néném házáig vezetett. Útközben, azt, hogy még alig sárgulnak a levelek, és hogy vidám fénynyalábok tűznek át a lombokon, szinte alig érzékeltem.
     Mire nagynéném házához értem, a nagy sietségtől, már csak kapkodtam a levegőt. Ahogy a szobába léptem, rögtön láttam, hogy pici kis madárarca nem a régi: viaszsárga és verejtékes. Sovány kis teste elveszett a puffadó párnák között; kék eres, csontos keze, mint hervadó virágszirom ott reszketett a takarón; csak amint fölé hajoltam, ismert meg. Erősen zihált. Nagy kék szemét rám függesztve suttogta:
     – Rossul vagyok! Érzem, itt a vég. Legyél mellettem! A kezedet fogva akarok elmenni…
     – Jaj, ne mondj ilyeneket! – mondom rémüldözve.
     Gondterhelten néztem kedves arcát. – Nem, nem engedem, hogy meghaljon! – gondoltam keserűen. – Szeretem Katicát. Olyannak szeretem, mint amilyen: kicsit gyermeteg, bohókás, de mindig őszinte. Egyik percben sír, jajgat, ha baj van, de a másikban már nevet, énekel, mert bizony sokat énekel, még most is így a nyolcvanhoz közeledve. (Lehangolóak tudnak lenni a mindig mogorva öregek. Nehéz őket szeretni.)
     A halál közelségétől szokatlan gondolatok ébredtek bennem: Piti kis ügyeinket fontosnak hisszük, nyüzsgünk, tülekedünk, és az életünk során összegyűjtögetett tárgyak, ilyenkor, mind elveszítik jelentőségüket. Ezek a gondolatok, akkor suhantak át agyamon, miközben zilált haját kisimítgattam arcából.
     Bátorítón szóltam:
     – Nem, dehogy van itt a vég! Rögtön hívom az orvost.
     Kezével türelmetlenül leintett:
     – Ne! Inkább fogd a kezem és imádkozzunk!
     Elkezdtem a Miatyánkot, amit velem mormolt. Ezután elcsendesedett. Rövid időre még el is bóbiskolt. Hogy az ima segített–e, vagy különben is jobban lett, azt nem tudom, de szemét kinyitva, már a megszokott hangján kezdett mesélni: „Álmomban otthon jártam; apa szólt hozzám, hogy induljunk a Gábor–kertbe szénát takarni.” Érdekes, hogy az „otthon”, mindig a szülőfalut, Alsólakost jelentette számára, pedig életének a kisebbik felében élt itt, ebben a muravidéki kisfaluban. A messzi Ausztráliáról, ahol több mint ötven évet töltött, szinte alig mesélt. Többször, szándékosan irányítottam úgy a mese fonalát, hogy halljak már valamit arról az egzotikus földrészről is. Nem sok eredménnyel, ami most mégis sikerült.
     – Katicám tudod, hogy nekem is Alsólakosban van elásva a köldököm, és nagyon szeretek róla beszélni, de azért mondjál már valamit Ausztráliáról is. Milyen volt ott élni? – kérdeztem érdeklődőn.
     Tekintete kicsit a távolba révedt és elkezdte: „Tudod, ott minden más: a fák, a virágok, az állatok, de ami a legrosszabb, más a szó is. Amíg nem értettem angolul, addig embernek sem éreztem magam. Ott sokkal könnyebben éltünk, mint idehaza. Józsi, jól keresett a vasgyárban, de mégsem voltam boldog. Látod haza is jöttünk meghalni. Sógorod, szegény már a temetőben van; nem sokára én is mellé kerülök”
     Ekkor említette azt a furcsa állatot is, amiről így mesélt: „Egyszer egy óriási gyíkféle állat – lehetett vagy másfél méter hosszú–, bemászott az udvarunkba. Olyan ronda tarajos állatot még soha életemben nem láttam. Nagyon megijedtem tőle, és sikoltozva elkezdtem szaladni a házunk felé. Később megtudtam a szomszédoktól, hogy ez egy védett állat, és senkit nem bánt.”
     Az Ausztráliában élő asszonyokról nagyon megvetően beszélt: „Azok az asszonyok semmire valók. Nem is tudom megérteni, miért tűrik meg őket a férjeik: Nem tudnak, sem sütni, sem főzni, folyton csak a készételeket zabálják. Amikor meglátták a szép szalagos fánkomat, tátva maradt a szájuk a csodálkozástól.”
     Egy rövid időre abbahagyta a mesélést, és rám nézve, így szólt:
     – Kérnék egy pohár vizet! Látod, annyit beszéltem, hogy még a szám is kiszáradt. – Kortyolt a vízből, majd boldog megnyugvással, hogy végre van ráfigyelő hallgatósága, így folytatta: „Voltak a környékünkön bácskai magyar asszonyok is, akiket még ki is nevettek, az miatt, hogy lekvárt főztek és savanyúságot tettek el; nem télire, mert ott nincs is tél. Azt mondtál nekik: Miért dolgoztok fölöslegesen? Az ilyen munkára ott van a konzervgyár.”
     Legszívesebben a gyermek- és lánykorát mesélte: némelyik történetet már többszöris hallottam.
     A kicsit már feledékenyé váló Katica néném, csak egy valamit nem tudott soha elfelejteni, azt amikor legjobb barátnője, Rozika elszerette tőle az udvarlóját, Ferit. Ezt most a nagy riadalom után is újra elmesélte: „Hárman indultunk haza a bálból, és amikor Rozikáik háza elé értünk, Feri felém fordulva azt kérdezte: Katica haza mersz-e egyedül menni? Nem messze van a házatok. Én majd szemmel tartalak. Mi még beszélgetünk egy kicsit Rozikával.” Biztosan nagyon fájhatott neki, annak idején az, az árulás, ha még ötven év multával is,ilyen nagy drámai átéléssel teszi mindig hozzá: „Akkor ott a sötét utcában úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe.”
     Katica néném közben teljesen rendbe jött. A sötét árny eloldalgott…
     Természetes vidám hangján tovább mesélt: „Tudod kinézésre , ami igaz, az igaz, elég hitvány voltam, de „dalozni”(Muravidékiesen), senki nem tudott úgy a faluban, ahogy én. Sógorod is ezért vet el feleségül.” Kicsit megköszörüli a torkát és rám kérdez:
     – Tudod- mi volt a Koki nótája? – Én mosolyogva rábólintottam, de közben alig bírtam vissza gyömöszölni a kibuggyanni készülő nevetést. Válaszomat sem várva már is belekezdett „Udvaromba babám, van egy vadalmafa…” Vele énekeltem, és gondolatban megcsóváltam a fejem. Hát ilyen nincs! Egy ilyen rosszullét után legtöbben: fájdalmas ábrázattal, halkan nyöszörögnének – mert így illik–, de ő nem. Katica néném, még mindig szép hangján teli torokkal énekelt az ágyban. Iménti rosszullétének nyoma sincs, ami kérdéséből is kitűnt:
    – Mond kicsim, van-e még itthon abból a hajfestékből, amivel a múltkor befestetted a hajam. Kinőtt már! Úgy-e befested? – kér rábeszélőn.
     Én rábólintok:
     – Holnap jövök és befestem
     Csodálkozó tekintetemet látva, még hozzá tesz magyarázkodva:
     – Ha meghalnék, mert a halál az itt ólálkodik a közelemben, érzem, nem szeretném, ha rendetlenül néznék ki akkor…
     Agyam önkéntelenül idéz „Asszony hiúság a neved” Viszont mindennek ellenére valahol mégis megértem.


*** 152. ***  Juhászné Bérces Anikó: Mama
 
Régi fénykép, rajta mama,
Édesanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Ágán kilenc rügy kipattant,
S egy szót zengett édes dalban,  
Sírta, búgta lépte nyomán,            
Mint a sípok az orgonán,
Gőgicsélve és mutálva,                
Bajra gyógyírt tőle várva,
Anyanyelvünk legszebb szavát,
„Édesanyám, Édesanyám.”
Szemeimet, ha lecsukom,
Mamám testközelben tudom.
Kezében bot, segítségnek,
Templomba menő léptének.
Nyolc évtized tömény gondja
Termetét már összenyomta.
Ballag talpig feketében,
Vastag imakönyv kezében.
Vállkendője átöleli,
Puha bolyha melengeti,
Hosszú rojtja balról-jobbra
Ring vele, mint a sok szoknya.
Rózsafüzér a zsebében,  
Igazgyöngyként ragyog régen.
Morzsolgatta, s hő imája           
Drágakőfényt csiszolt rája.
Ha a munka pihenni tért,
Fohászkodott mindenkiért,
Minden napért hálát adott,
Kérte a derűs holnapot.
Mormolgatta órákon át,
Az én drága jó nagyanyám.                                                            
Álom lett az ima vége,
Áldott legyen szép emléke.      
 
 
*** 153. *** Kamarás Klára: Rántott hal, szálka nélkül

      Akkoriban, amikor én iskolás lettem, a Rákóczi úton laktunk egy kis albérleti szobában. Jól emlékszem, hogy egy sötét folyosón keresztül jutottunk ki az utcára, ahol hatalmas gesztenyefák árnyéka borult a járda fölé. Közvetlenül az Engel-fürdő mellett volt a ház. Szemben, kicsit átlós irányban, a Hal-téren kellett átvágni, ha fel akartunk jutni a Munkácsy Mihály utcára s onnan tovább a Széchenyi tér forgatagán át az iskola felé.
     
      A Hal-tér! Néha még mostanában is álmodom vele. Egyik oldalon egy kocsma, a másikon, egészen a sarokban egy kis kifőzde volt. Onnan hozta anyám éthordóban az ebédet. Néha magával vitt, hogy ne legyek egyedül a lakásban, ami számomra még idegen volt. Ilyenkor felolvasta nekem az ajtóra függesztett étlapot, hogy segítsek választani.
Engem különösen az olyan ételnevek izgattak, amikről nem tudtam, mi lehet.
–Milyen az a sült keszeg?
– Eh, csupa szálka.
– Serpenyős burgonyát kérek!
– Ugyan! Az csak közönséges krumplipaprikás!
– Kelbimbó főzelék…
– Az nem jó – torkolt le anyám.
Végül mindig ő választott, mégis szívesen mentem vele.   A kifőzde közelében halcsarnok volt, mellette a falon hatalmas plakát, gyönyörű színes képpel. Boldogan ficánkoló hal csúfolta a síró tehenet:
      „– Mondja marha, mért oly bús?
        – Olcsóbb a ponty, mint a hús!”

      Talán ez járt a fejemben, amikor lázas betegen feküdtem kis szobánkban az ágyon. Napok óta semmi étel nem maradt meg bennem. Anyám kétségbeesve faggatott:
– Mit ennél pipikém?
– Halat… Rántott halat… – rebegtem elhaló hangon, azzal falnak fordultam és elaludtam.
      Nem tudom mennyi idő telt el. Arra ébredtem, hogy fenséges illatok jönnek valahonnan.
Anyám dugta be a fejét az ajtón:
– Sütöm már a halat! Rántott hal, amit megkívántál… Mindjárt készen lesz.
Mire kidörgöltem szememből az álmot, már hozta is egy kis tányérkán a rózsásra sült szeleteket.
– Ne félj kincsem, nincs ebben szálka! – én pedig ettem, ettem, élvezettel. Megbetegedésem óta először igazán jó étvággyal.
      Szinte még most is érzem a sült hal pompás illatát, pedig akkor este meghallottam, amint anyám a főbérlőnek meséli:
– Hogyan adhattam volna neki halat, hiszen nyelni is alig tud? Még megakadna a torkán a szálka! Vettem egy padlizsánt, felszeltem és azt rántottam ki. Úgyse evett még halat.

      Hal, vagy padlizsán? Ugyan már! Most is szeretem mind a kettőt. Ha padlizsán van ebédre, mindig megemlegetem azt az elsőt, a szálkamentes halat…


*** 154. *** Kamarás Klára: Mendemondák a letenyei villanyosítás történetéből

Valamikor azt mondták „Sötét Zala”, de hogy hol van az a sötétség, azt senki nem tudta. Talán bizony Göcsejben? Na de, hol kezdődik Göcsej? Ilyen kérdés után a szomszéd falura szokás mutogatni.
Itt–ott még ma is hallani hasonlókat, pedig már 40 évvel ezelőtt se volt semmi alapja, magam is tanúsíthatom.
 
Fiatalon, a nyári szabadság alatt a kis Trabantunkkal bejártuk az országot, és amit más vidéken láttunk, annak alapján össze tudtuk hasonlítani, hol mekkorát változott a világ. Az ország délkeleti felén a nagyobb falvaknak is csak a főutcája volt rendezett, a többi utcában egy kis eső után tengelyig süllyedtünk a sárba. Zalában akkortájt már aszfaltoztak és a legeldugottabb kis mellékutcák is – ha többre nem tellett – portalanított burkolatot kaptak, járda pedig a legkisebb faluban is volt… legalább az egyik oldalon.
Lassan kopnak le az állandó jelzők, amiknek talán 60-70 éve volt valami alapja.
Megtapasztaltam ezt, mikor egyszer tévedésből a pécsi buszra szálltam és észre térve szóltam a kalauznak, hogy le szeretnék szállni.
Gúnyosan elhúzta a száját:
– Sötét Zala!
– Képzelje! Pécsi vagyok…

Térjünk csak vissza a 40-es évek végére. Ha egy járási székhelyen se vasút, se villany, se gáz nincs, akkor biztos, hogy ott valami gáz van! Illetve volt. Mi lehetett ennek az oka? Bizony távoliak a gyökerek.
Cselédvidék volt valamikor az a község, (ma már kis város) amiről írok. Biztos, hogy a kiszolgáltatottság, a szegénység nyomai sokáig megmaradtak, befolyásolták az emberek gondolkodását több generáción keresztül is.
45-ben arccal a vasút felé – mondták. Itt eddig se volt, eztán se lett vasút.
Gázt kaphatott volna a falu a háború után, ha megássák az árkokat a csöveknek, meg ellátják élelemmel a bázakerettyei olajbányászokat. Így tett a környék összes községe. De Letenyén?
– Minek az ide? Van itt elég erdő! Ha bejön a gáz, kinek adjuk el a fát?– Évtizedekkel később drágán megfizették az utódok, amit az előző generáció elszalasztott.

Minthogy mondandómat a zalai sötétséggel kezdtem, a világosságról is kell, hogy néhány mondatot ejtsek.
Villany még ötven körül is csak a nagyközség központjában volt. Ide az áramot a gatter adta, amikor adta. Ha nem dolgozott, megszűnt a világítás, maradt, mint a többi házban, a petróleum, meg a gyertya.

Megjött a felhívás: A villanyt be kell vezetni minden házba.
Nagy lett erre a felzúdulás, mert hát mibe fog az kerülni! Sem érv, sem vita nem használt.
Elérkezett a nagy nap, amikor már nem volt helye a vitának, dönteni kellett.
Összehívták a nyilvános tanácsülést.
Bizonyítja ezt a jegyzőkönyv, amiben akkurátusan dokumentáltak minden szót, ami a nevezetes eseményen elhangzott.
Egymás után szólaltak fel az emberek. A villany bevezetése senkinek nem tetszett. Minden ellenérvet felhoztak, ami csak szóba került az előző hetekben a gazdák között, és szájról-szájra járt a településen.
– Sokba fog kerülni!
– Aztán havonta jönnek a számlával! Nem lopjuk mi a pénzt!
– Micsoda pazarlás! Mennyit fizettünk a petróleumlámpákért! Most az is potyába menjen?
– Rontja a villany a szemet!
– Nekünk kell majd vezetgetni az öregeket, ha megvakulnak a nagy fényességtől! Kinek van arra ideje?
– A mérő tönkreteszi a ház falát.
– Kigyulladhat tőle a tető…
– Ki fizeti meg a sok kárt, amit csinálnak?
 Egyre forróbb lett a hangulat. 
A tanácselnök a bajszát csipkedte, ami nála az idegesség jele volt.
– Ki tudja az embereket megnyugtatni? Mit szólnak a megyeiek, ha nem sikerül megszavaztatni a villany bevezetését… Még azt hiszik, én szabotáltam el…

Ekkor az elnökségben ülő Süle főhadnagy jelentkezett hozzászólásra:
– Tisztelt Tanácsülés! Nekem az a véleményem, hogy a villany jó. Az a javaslatom, hogy be kell vezetni a villanyt Letenyén. Szavazzunk!
A tanácsülés egyhangúan megszavazta a villany bevezetését.

Hogyan is történt ez a szavazás? Pontatlan talán a jegyzőkönyv? Nem.  Amit mondtak, azt pontosan leírták, minden igaz az utolsó betűig, de a jegyzőkönyvből mégsem kapunk teljes képet.
Szerencsére vannak még olyanok, akik a szemtanuktól származó értesüléseket őrzik. Szerintük így történt:

Az elnökségben ülő Süle főhadnagy, a helyi ÁVH parancsnoka hozzászólásra jelentkezett:
Kinyitotta a pisztolytáskáját.
Elővette a pisztolyát és lecsapta maga elé az asztalra.
A teremben megállt a levegő…
– Tisztelt Tanácsülés – megköszörülte a torkát –Emberek! Nekem az a véleményem, hogy a villany jó! Azt javaslom, hogy Letenyén is be kell vezetni a villanyt. Szavazzunk!
A tanácsülés egyhangúan megszavazta a villany bevezetését.
Ha hinni lehet a szájhagyománynak, így lett világosság Letenyén.


*** 155. *** Kaskötő István: Húsvéti emlékezés

Már rég meguntuk a hógolyózást meg a csúszkálást. Minden, ami oly szép és izgalmas volt december idején, a szűzhó-taposás, meg keresztvetés az árok oldalában, lassacskán mind unottá vált. A didergés maradt csupán és áhítoztunk a mezítlábas hancúrozás után.
A tavaszvárás télvíz idején már tervekbe csomósodott s mire enyhén-melegen kisütött a nap, hogy véget vessen a lustaságnak, már a húsvéti nagytakarításról beszélt mindenki. Nem tudom ki rendezte olyan okosan a világ rendjét, de a krisztusi feltámadás egybe esett az általános megújhodással. Akkor, réges-régen, -- a nekem egész világot jelentő kovácsházi határ, új életre készülődött. Az oltott mész meg a budai-föld tiszta szaga szállt a levegőben és a napon kiterített dunyhák, párnák, faluszerte lelkes tisztálkodásról tanúskodtak. Még a rám bízott apró tennivalók is elviselhetők lettek, mert már tudtam hányat kell még aludni - locsolkodásig. Havasi úr már kirakta a pultra a szagos-vizes üvegeket, tizenöt fillér volt a tojás, húsz a nyuszi. Mármint az üveg formája szerint. A csavaros kupakot ügyesen lehetett szabályozni, hogy ne pocsékoljon az ember drága illatot az olyan lányra, akit csak illendőségből ment meglocsolni.
Meg kell valljam, hogy a nagypénteki böjt, a feltámadást ünneplő istentisztelet csak olyan mellékes előzménye volt az igazi ünnepnek, - a húsvét-hétfői locsolkodásnak. Magamtól keltem kora hajnalban, - ami nagy szó volt. Mondás nélkül pucoltam a cipőmet, nagy igyekezettel próbáltam eltüntetni a szürke kopást a klapniról.
Már napok óta készen volt az útitervem. Időben, korán letudni a „kötelezőket”, hogy el ne felejtsem: nagymama, ángyomék meg Bába néni, a muszáj-házak, hogy nyolc meg kilenc óra között jusson el az ember a fontos udvarokba, ahol igazi trakta volt, ahol legszebb volt a hímes tojás, no meg a lány.
Minden ment a tervek szerint a nagy napon. A vállra vetett tarisznyában gyűltek a szebbnél-szebb tojások, az utcasarkon ment a cserebere, miközben a mazsolás kalács, a főtt tojás meg a sonka, kolbász kezdte megülni a túlfeszített gyomrokat.
Zöld erdőben jártam,
Kék ibolyát láttam,
El akart hervadni,
Szabad- e locsolni?
Milyen kár, hogy elmúlt egy jó, szép szokás, az összetartozás tavaszi ceremóniája.

Volt egyszer egy halálos ellenségem, Thurzó Pista. A nyári cséplés óta utáltuk egymást. Görönggyel dobtam meg, ha a házunk előtt elment s ő úgyszintén engem. Úgy járta az a haragosok között. Hányszor kirakta a lábát a padból, hogy elbuktasson, én meg azt híreszteltem róla, hogy boltból vett kenyéren van az uzsonnája, ami tudvalévően nagy szégyen volt.
Úgy történt, hogy Húsvét hétfőjén, vagy tízen verődtünk össze a templomkertnél tapasztalatcserére. Máig sem tudom, hogy történt, de kibékültünk. Azt hiszem, abból adódott, hogy én nem tudtam lenyelni a tojássárgáját, ő meg nagyon szerette. Négyet is be tudott venni egyszerre a szájába. Hámoztuk és ettük a kevésbé díszeseket, s aztán, ha már egy-tojáson él az ember, haragot nehéz tartani. Thurzó Pista csak úgy mellékesen odavetette:
- Nálunk voltál-e locsolni? -
- Hát persze,- mondtam. Bözsi, a húga igen takaros, szép lány volt, Thurzó néni meg híresen finom kalácsot sütött.
Meg volt a béke. Nagy kő esett le a szívemről, boldognak, egészen könnyűnek éreztem magam. Tíz évesen békét kötöttem ellenségemmel, megbocsájtva, szeretve... tavasz idején, mikor Krisztus feltámadását pogány szokással ünnepeltük.
Milyen kár, hogy szerte a világban, magyarok, írek, arabok, zsidók meg ki tudja még mennyi fajta, új-keletű vagy százados haragot tartva... nem gondol baráti látogatásra...Élünk és halunk haraggal a szívünkben.
Kár.


*** 156. *** D. Nagy Nóra: Emlékek

Költözéskor a fiókban hagytam őket, látod
ez lett belőlük.  Hiába zártam kulcsra, kiszivárogtak
a résen, felmosni már senki sem vette a fáradságot.
Szemeimből is így távozott a felhőtlen öröm,
sokszor kértelek, ne töröld le az arcomról,
legalább a könnyek emlékeztessenek. A tények
behűtve, szárazon jók, mint a fehérbor, mondtad,
a régi függöny csipkéi  amúgy is gyorsan szívják be
magukba a frissen festett falakat. 


*** 157. *** D. Nagy Nóra: Magány-fúga

Tegnap este, ahogy mellettem hullámzott lélegzeted
és szemed mélyén már megjelent az álom, láttam
a jövőt, mondhatnánk, veled álmodtam át az időt, ami
múltat, emlékeket, jelent és reményeket, mint köztes anyag
egybetart. Ahogy a csempét a fuga, amit ha nem a penész,
hát a tekintet emészt el, kipereg magától, vagy egy gyerek
kíváncsi ujja kaparja ki a helyéről. Pótolni kell őket, hogy
meglegyen az ellenpontozó négy szólam. De legalább kettő.
Jövőt és emléket komponálni egyedül szinte lehetetlen.


*** 158. *** D. Nagy Nóra: Egyablakos ügyintézés

Hiába hunyorítottam, toltam közel az arcomat,
csak a te monoton pillantásodat tükrözte vissza
a felület. Mint egy lenyomat, levél erezete a papíron, emlékszem,
óvodában csináltunk hasonlót, meggyűrted a képet.
Csak egy kéréssel fordultam feléd, magamba
vissza már nem találtam. Előtted megszűntem létezni.
Talán ezt is akartad. Talán én akartalak. A fény lett
mindkettőnk társa, hol neked, hol nekem
kedvez, egy irányba fut, elfogulatlanul, csak mi törjük meg.
Szemek keresztvonalában dől el, gondolom,
legközelebb majd meglátjuk merre hajlik a tekintet.


*** 159. *** Seprenyi István: Rohan, rohan

Emlékem ölelni van.
Szabad akaratából rohan.
Kérdezi: - mi van, hogyan?
Karol-int, és a nyom kilőtt iram.


*** 160. *** Seprenyi István: Kapuk párja

Majd a sejtosztódás határánál közlekedjünk át.
Leplezzük fényeink falára sétáink idejét.
Nagykapu fiai alakzatára ívelő vetítésben.
Vontatni oda vagy onnan már tértelen halmazállapot.
Jelentős energiát nem tárol ott semmi.
Hiszen az egység birtoka a látásokon túl maradt.
Mérések adataiból tanácstalan viszonyítás származik.


*** 161. *** Seprenyi István: Tómagasság

Ez tómagasság
Siető autókat követ szemem
Hallgatózok óra mellettem
Időben találnak rám
Gyújtócsillagom szerelem
Gyúrt rétestésztát
Megkeverte újságjait
Lapozott tépett cikkeket
Sült, illatozott körbe-hátra
Készülődött ágyba, benyomásra


*** 162. *** Seprenyi István: Láttalak őz

Láttalak őz a vonatból
Izmaid felépítettek
Hoztam áldozatot
Fénylő szemeidnek
Vágtatok populációkon
Zaklatott lények mellett
Egy eltévedt láng is az
Amiben visszhangod csengett
Állatok vagyunk mi is
Csak beszélünk kicsit
Akiben minden a talány
Tudja különbözünk


*** 163. *** Matos Maja: Szaros

Ha becsukom a szemem, most is hallom a hangot. Az ő hangját, ami kaparós, érdes mégis simogató melegséggel mondja: Gyere Szaros!
Látom, amint megfogja kezem és indulunk lefelé a sötét, nyirkos, dohszagú pincébe.
Magasak a téglából rakott, deszkával megerősített lépcsők az én négy éves, rövid lábaimnak. Mégis valami nagyon jó érzés és izgalom kerít hatalmába, mint mindig, ha erre a titkos útra indulunk. Erős kezéből árad a biztonság, szemét ha rámveti, cinkos mosoly fénylik, törött szárú szemüvege mögül.
- Gyere, Szaros!- Ez én vagyok.
Így szólított mindig, mióta eszemet tudom, vagy mióta megszülettem, az ő rég várt és első unokájaként.
Szinte megmagyarázhatatlanul erős kötelék kötött össze minket.
Vele nem féltem semmitől. Vele bárhová elmentem és gyakran szembeszálltam még szüleim nevelési elveivel is.
Mi cinkosok voltunk és cimborák. Nekünk nem parancsolt senki, ha együtt voltunk. Még nagyanyám sem, pedig a házban úgy történt minden, ahogy ő akarta.
Most is, amint osonunk le a pincébe, hirtelen valahonnan a fejünk fölül felharsan a kérdés:
- Hol vagytok? Te vén bolond,  csak nem a pincébe viszed azt a kislányt? Elég ha te iszol, nem kell azt a gyereket is rászoktatni a pincébe járásra!
Pedig én rászoktam. Nem csak  pincébe szeretek járni, hanem szeretem és tudom élvezni ma is a gyertyafényében tüzesen csillogó mély vörösbor illatát, ízét. Kiváltképp baráti társaságban, nyári estéken a diófánk alatt. Számomra a testes vörösbor az igazi! Szóba sem jöhet az édes lötty, ahogy nagyapa nevezte.
Szóval, megyünk, lopakodunk le a dohos, homályos pincébe, ahol vastag gerendákon sorakoznak a nyirkos homok felett a piros abroncsos hordók.
A valaha hófehérre meszelt falakról tenyérnyi foltokban leváló vakolat, inkább térképre hasonlít. Rajta fejem felett a falba vert kampósszög tartja a lopót. Ez a legfontosabb tárgy ebben a környezetben, melynél a forma és funkció a legtökéletesebb egységbe olvadva szolgálja őt. Mély lélegzettel megtöltve tüdejét, szájához emelte. Halk csobbanó zenével felszaladt a bor, és megtöltötte a lopó hasát a sötét csillogó nedűvel. Félrehúzott mutató ujja alól spriccelve tört elő a bor az alátartott poharainkba.
Külön szertartás volt a koccintás kettőnk között:
- Na, Szaros! Egészségünkre! Aztán meg ne mondd öreganyádnak!
Nem mondtam volna én a világ kincséért sem! Nem is kellett, hisz ő már úgyis tudta. Hallottam amint kopogó papuccsal elsurrant a kitárt pinceajtó elől.
Évek múltával jöttem rá:- Ez egy játék része volt közöttük. Évődő, incselkedő, naponta ismétlődő játék!
Nem sajnálta ő a bort nagyapától! Csak úgy tettek, mintha ő viselné a kalapot.
Jóleső izgalommal, lassan kortyolgatva kellett meginnom azt a fél deci vörösbort, mely után mindig ugyanaz volt a kérdés:
- Hogy ízlett?  és jött a megszokott válasz:
- Savanyú, de nem bánom!
Ezen most is,  mint mindig nagyot kacagott, felkapott az öreg és vitt a lépcsők során át a külvilágba.
Tűnődve ülök asztalomnál, mikor halk kaparászás nesze üti meg fülem.
- Ki az?
- Márkó!
Nevetve felkapom unokámat és megindulok vele a pince felé.
- Gyere kis Szaros, megnézzük, mi van a pincében!


*** 164. *** Matos Maja: Szakajtó az ágy alatt

Szeretem az őszt. A betakarítás, gyűjtés, tartalékolás idejét. Szeretem a langymeleg nappalokat, a színes faleveleket, az érett gyümölcs illatát, a szüret hangulatát, a must, erjedő pezsgését, az újbor fanyar, nyers ízét, a dió roppanását.
Minap a piacon a színes gyümölcs és zöldség-hegyek között sétálva, lassan szívtam be az ősz ezer illatát.
Mélázva járok a sorok között, mikor meglátok az egyik asztalon egy halom libatojást.
Hirtelen, mint villám, hasít belém az emlék.
Elmosolyodom, és Rá gondolok ismét. Nagyapámra. Hiszem, hogy ő is lát és mosolyog most is kis bajusza alól huncutul.

Történetem idején, én még csak négy éves voltam. Úgy emlékszem, tél vége lehetett vagy kora tavasz, ami mellékes is a történet szempontjából. Csupán annyi a fontos, hogy a kislibák még nem keltek ki. Hogy is kelhettek volna, hiszen nagyanyám még nem ültette el a ludat.
Mióta nagyapáéknál vagyok, lehet úgy 3-4 hete, szinte egybemosódtak a napok. Vég nélküli móka, kacagás töltötte be a házat. Mint fékevesztett csikók, nyargalásztunk a hosszú parasztház összenyitott szobáiban. Ő, a ló, én a lovas. Még zablája is volt. Nagyanyám szoknyakötőjét átvetve két válla alatt, már készen is állt a fogat.
Apró kezeimmel jobbra-, balra rángattam a kantárt, sikongva kormányoztam az öreget.
Szürke haja szemébe lógott, inge izzadtan tapadt hátára, szemüvege lecsúszva billegett orra hegyén.
Belépő nagyanyám legyintve csak ennyit jegyzett meg: Te vénségedre bolondot csinálsz magadból!
Csak jobban szemügyre véve, látta meg, rajta az aggasztó jeleket.
- Izzadt vagy! Csupa vörös az arcod! Alig kapsz levegőt! Most már elég! Még megüt a guta!
- Azt hiszi az a guta, hogy megütheti az én imádott nagyapámat?
- Csak próbálja meg! Majd megharapom én a kezét, vagy belerúgok a lábába! Megvédem én a papát!
Mindenesetre leültünk megpihenni, de amint nagyanyám eltűnt, az óriási hagymás zsíros kenyér befalása után leosontunk a pincébe egy pohárka bort inni. Persze ez tilos volt mindkettőnknek, de mi imádtunk tilos dolgokat művelni!
Talán félórányi pihenés után piszkálódni kezdtünk, majd beszaladtunk az első szobába, bújócskázni. Az első szoba, ahová csak aludni jártunk-, nagyanyám birodalma volt.
Ha becsukom a szemem, érzem a levendula illatát, amit a ruhák közé rakott, hogy ne rágja meg a moly, a gyapjú vállkendőjét, nagyapa esküvői öltönyét és, hogy jó szagú legyen a polcokon sorakozó tiszta ágynemű.
Látom a számomra akkor még fényűzőnek tűnő berendezést. Az egymás melletti két tornyos ágyat, az üveges kis szekrényt, melyben a csipkével letakart polcokon porcelán és üveg edények, poharak titokzatos halmaza sorakozott.
Ebben őrizte nagyanyám a csodás illatú és híres diólikőrt. Zöld dióból, fűszerekből, cukorból és pálinkából állt a titkos recept, amely alapján összeállította, napon érlelte, leszűrte, majd jól ledugaszolta. Eldugta, mert a diólikőr igen illékony valami! Ha nem dugjuk el, pillanatok alatt eltűnik! Pedig arra nagy szükség lehet gyomorrontás esetén.
A tornyos ágyak magasra vetve őrizték a sok párnát, dunnát és legalul a zörgő-zizegő szalmazsákot. El nem tudom gondolni, miért így hívták, hiszen kukoricacsuhéval volt megtömve, nem szalmával! No de a titok, már titok marad. No és a padló! Széles vastag deszkákból állt, melyek a sok sikálástól felgörbült széleikkel örökös botladozásra késztettek minket.
Ebben a szobában kezdődött a bújócska, váltogatva a szerepeket, hol kerestem, hol bújtam.
Éppen én voltam a kereső mikor a korai sötétség belopakodott és még titokzatosabbá tette a szobát. Mostanra végigbújtunk minden létező helyet, a ruhásszekrénytől a kályhasutig s én magabiztos fölénnyel gyorsan leltem rá Papára, bárhova bújt.
Most hirtelen valami bizonytalanság, valami félelem kezdett elhatalmasodni bennem.
Hiába mentem az ismert helyekre, itt sem volt, ott sem volt. Kiáltozni kezdtem a nevét, de csend, csak a szívem dobogása erősödött és riadt félelemmé állt össze.
- Hol vagy? Papa!
Tétován forogtam körbe az ismerős bútorok és elnyúló árnyékok között, de nem találtam sehol az oly kedves öreg arcot.
- Az nem lehet, hogy itt hagyott!
Félelmemben összekuporodtam a földön, amikor valami gyanús neszt hallottam az ágyak alól.
- Csak nem? Az tilos terület volt, ugyanis ott őrizte nagyanyám a szemes libatojásokat. Gyékény szakajtóba, lágy korpa közé téve, óvó szeretettel gyűjtögette, hogy majd tavaszra sárga pelyhes kislibák bújjanak ki belőlük.
Örömömben, hogy megtaláltam, ész nélkül vágódtam be az ágy alá, mit sem törődve szakajtóval, tojással Csak elkapva nyakát, összeölelkezve hemperegtünk a kiömlő korpában, összetört libatojásokban.
Még szigorú nagyanyám haragja is elpárolgott, meglátva a két, tojásos-korpás gazembert. Térdét csapkodva, potyogó könnyekkel nevetett, csak nevetett.


*** 165. *** Matos Maja: A terítő

Pici, horgolt csipkekendő,
Múltam képét hozza elő.

Gyere Kicsim,
gombolyítsunk fonalat!
Sámlin ülök,
és nagyanyám, mint a villám,
szaladgál,
Kezeimről vékony szálat
motollál.
Sürög-forog, teker- csavar,
máris kész a gombolyag.
Fiók mélyről előkerül
-láncszem, pálca, levegő-
meg-megvillan az a tű.
Tágult szemmel csak lesem,
mit varázsol énnekem.
Keze alól, csipke-csoda
kunkorodik kecsesen.

Könnyem hull rá, csendesen.


*** 166. *** Matos Maja: Csipetke 

Szemünk itta azt a képet,
melyen anyánk tésztát tépett.
Naponta a krumplileves
illatba vonta a delet,
akkor anyánk keze közé
vette azt a lisztes bögrét,
mint a hóba, belemártva
ujjaitól nem sajnálta.
Aztán egy pár mozdulattal,
apró tészta darabokkal
megtelt a kis gyúródeszka,
s a szalvéta betakarta.
Nyelven érzett tészta íze
kezünket a bűnbe vitte
és az a csepp kis csipetke
szánkba gömbölyült sietve.
Anyánk cinkos hallgatása
megtelt csendes mosolyával.


*** 167. *** Matos Maja: Gyermekkorom

Gyermekkorom felrémlő árnya
az a kék kockás párna,
melyen forgolódtak félős álmaim,
mikor reccsenés futott a padló szálain.
Futó csíkot fest a ház falára,
szépen lassan körbejárva,
túl az ablak piszkos üvegén,
a dróton hintáló lámpafény.
Nagyanyám meztelen lábnyomán,
mintha még most is hallanám,
fásult csillagok peregtek,
megadva magukat a percnek.
A derekán ringó szoknya,
bánata gyöngyeit felitatta.
Csöndillatot ontó falon,
most is ott a tenyérnyomom.


*** 168. *** Matos Maja: Emlékek kútja

Sűrű gazba burkolózva,
Áll a vén kút megroggyanva.
Emlékek szállnak a szélben,
Átszűrődő tenger - fényben.
Poros tanya nagy udvara,
Inni kér a szomjas csorda.
Hápog, gágog, béget és bőg,
Éltető kútvíz hömpölyög.
Cserepes föld szomját oltja,
Tengernyi sok vizét hordja
Csikós, gulyás, két vödréből,
Loccsan a víz lépésétől.
Nem szomjas már ember, állat,
Vödör surran, fel- lejárat.
Nap melegtől menekülve,
Kút árnyékban elfeküdve
Pihen, delel ember, állat.
Ma itt csak a méhek szállnak.
Dalát erre csak szél fújja,
Ez már az emlékek kútja.


*** 169. *** Czégény Nagy Erzsébet: - monológ -

most csak beszélgetek veled,
mert nem vagy itt, gondolataimmal
öntözöm virágaimat, melyek mélyen
ívódnak a földbe, ha megjössz
kihajtanak, mint vágyaim s kávéillat
tölti be a szobát, kint sarjad minden élet,
a remények újraélednek, ahogyan
lelkemből is fényre törnek a kétségek
és kérdések, belefúlnak a nappalok
monoton perceibe, fahéjillatú-tea 
gőzölög a csészében, melyben ajkad
ívét hagytad, nyelvemen méz-forró
emlék sejlik fel, éjszakánként
bőröd szantálfa-illatával takarózom


*** 170. *** Mayer Zsó: Szív és Haza

Móricz Zsigmond egy merész igazságot fogalmazott meg:
„az ember élete első tíz esztendejében szerzi meg a legfontosabb, egész további sorsára kiható élményeit.”

Ha az első tíz évemre visszagondolok, talán még ma is, élénken a negyedik életévemtől élnek bennem emlékek, események. Villanásnyi, elmosódott képek rajzolódnak ki, melyre néha egy rokon elbeszélése döbbent rá. Négy éves lehettem. Ha visszapörgetem az éveket gondolatban - egy este nagybátyám szokatlan viselkedésére figyeltem fel.
Késő ősz volt, Gyurka izgatottan járt le-fel a szobában, nagyanyám nem értette - az addig nyugodt természetű fia miért ilyen nyugtalan? Hirtelen megváltozott, leült, lassan beszélgetni kezdett jelentéktelen dolgokról, történetekről. Hallgattuk, majd vacsoráztunk, aztán mindenki nyugovóra tért. Reggel arra lettem figyelmes, hogy nagyanyám arcán könnyek folytak le, némán sírt. Nem értettem, hogy az addig derűs nagymamámat ki bánthatta, mi baja lehet?
Kérdezgettem, de mindhiába, néha megsimogatott. Nagyapámmal számomra furcsa dolgokról beszélgettek. Szemeik időnként fátyolosak lettek.
Átjött a szomszéd, kesernyés hangulat uralkodott a szobában, én közben babámmal játszottam. Megérkezett édesapám otthonról, ugyanis szüleimmel a szomszéd faluban laktunk. Engem nagybátyám korábban hozott ide a nagyszüleimhez. Utólag visszagondolva, azért tehette, hogy elterelje szülei figyelmét. Édesapám elmondta nagyszüleimnek, Gyurka üzenetét hozta:
- Nagybátyám motorbiciklijét egy határszéli faluban hagyta, menjen el érte, hozza haza.
Ekkor vált bizonyossá számukra, fiúk disszidált két barátjával.
Nem értették mi vezérelte fiukat, politikával nem foglalkozott, miért hagyta itt őket, rokonait, engem, akit annyira szeretett?
Mindhiába, a történelem viharos szele megérintette 1956-ban, bármennyire szerette otthonát, szüleit, rokonait, - emiatt történhetett - gondolták.
Legényember lévén, barátaival elhatározták szerencsét próbálnak. Kalandvágy vezérelte őket, mely mindennél és mindenkinél erősebb volt. Valójában ez motiválta, mint később kiderült.
Sokáig nem jött hír felőle, mígnem egyszer, egy levél érkezett. Nagyanyám keze reszketett mikor felbontotta. Bocsánatot kérve írta, hogy Ausztriába került lágerbe, majd onnan Belgiumba indultak egy jó idő elteltével. A körülményekről nem számolt be, csak annyit írt, jól van, munkát kapott, lakása is biztosított és barátaival együtt vannak.
Nagyszüleim kicsit megkönnyebbültek, de a levegőben ott lengett Gyurka fiúk hiánya.
Én továbbra sem értettem, hogy szeretett nagybátyám, akivel annyit játszottam, mesélt nekem, miért nem jön haza?
Gyakran voltam nagyanyáméknál, hozzájuk szoktam, a házukban születtem, három éves koromig náluk laktunk, míg fel nem épült saját házunk a szomszéd faluban. Talán így
sikerült enyhíteni nagyszüleim fájó sebeit fiúk távolléte miatt, amolyan gyerek módjára incselkedtem, játszogattam velük. Kisiskolás lettem, de a szünidőket szinte mindig náluk töltöttem, ragaszkodásom határtalan lett, és ugyanezt éreztem részükről is. Írni, olvasni tudtam már, s így egy alkalommal én is írtam levelet Gyurkának. Borítékba tettem, nagyapám feladta a postán. Gyorsan kaptunk választ, nagybátyám csodálkozott, hogy már tudok írni és bizony bevallotta: - sírt, amikor azt kérdeztem tőle a levélben, miért nem jössz haza, mert nekünk nagyon hiányzol, és el sem búcsúztál, mikor elmentél.
A nagymama is folyton emleget és gyakran szomorú, biztos azért, mert őket is itt hagytad.
Nem akartam én felelősségre vonni, dehogy, gyermeki szívem diktálta érzéseimet, de főleg a hiánya… Egy pár hét elteltével csomagot küldött. Lázasan kezdtem bontogatni nagymama segítségével. Gyönyörű hajas baba tekintett rám kék szemekkel, még sírni is tudott és a ruhája selyemből volt. Nagymama hasított bőrkabátot kapott, nagypapa téli csizmát és sok-sok
naranccsal, csokoládéval tömte meg a csomagot Gyurka.
A rokonoknak is jutott egy kis apróság. Boldog voltam nagyon, természetesen nagyszüleim is örültek az ajándéknak, de nagymama azt mondta, hogy ő annak örülne a legjobban, ha Gyurka is köztünk élne.
A levelek jöttek-mentek, csomagot is gyakran küldött, de a hiányát éreztük. Tizennégy éves lehettem, mikor először hazalátogatott. Mindenki nagyon várta, én már napokkal előtte aludni sem tudtam. Nagyanyám sütött, főzött. Egyszer csak egy szép autó kanyarodott be a ház udvarába. A találkozás örömteli pillanatait éltük meg, nagymamám sírt egyfolytában, de Gyurka is. A nagy öröm után sokáig beszélgettünk, alig hitt a szemének, hogy nagylány lett belőlem. Négy hétig tartózkodott itthon, én mindennap mentem vele, ahova ő ment, mivel így akarta. Feszengtem szép új kocsijában, és nagyon felnőttnek éreztem magamat mellette, de ő ugyanolyan kislányként bánt velem, mint amikor elment. Meglátogattuk a rokonokat, körülnézett a faluban, ahol folyton ismerősbe, barátba botlott. Kirándultunk a Balaton parton.
Nagyon csodálkozott, hogy mennyit változott minden: a szülőfaluja, az ország, az ismerős emberek.
Egy alkalommal vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle: - mondd el őszintén, miért mentél el?
- Kisszívem, olyan furcsa dolgok keringtek a levegőben, de úgysem értenéd, legfőképp kalandvágy hajtott engem és a barátaimat. Jó körülmények között élek, van szép lakásom,
tisztességes munkám, már csak egy feleségre vágyom, de még nem találtam meg az igazit - válaszolta.
- Ha itthon maradsz a nagymama nem sírt volna annyit, sokszor volt szomorú miattad, és itthon is boldogultál volna, - hadakoztam vele.
Nem sértődött meg, de arca elkomorult és csak annyit mondott halkan, - igazad van, sokszor voltak lelki gyötrelmeim… Gyorsan elszállt a röpke négy hét, elbúcsúztunk tőle. Visszaindult választott hazájába, hívta kötelessége. Kapcsolatunk bensőséges lett, továbbra is gyakran váltottunk levelet, csomagot küldött, sok szép ajándékkal halmozott el.
Kétévenként hazalátogatott, sokszor hívott látogatóba magához Brüsszelbe, de ez valahogy mindig meghiúsult részemről. Nagyapám és unokatestvérem ellátogattak hozzá. Ők is, és a fényképek is arról tanúskodtak, hogy egzisztenciát teremtett magának, jól és becsületesen él.
Egy alkalommal, itthonlétekor megismerkedett egy lánnyal, a barátság szerelemmé alakult.
Ekkor határozta el, hogy hazatelepül. Húszévi távollét után hazatért. Ekkor már nagyanyám nem élt, pedig most lett volna igazán boldog, ha mindezt megélheti. Szívem most is belesajog, ha nagymama örömteli arcát láthatnám.
Összeházasodtak a szeretett lánnyal, született egy szép kislányuk, és ami a legfontosabb, boldogok. Nagybátyámmal való kapcsolatom nem csupán rokoni, hanem amolyan egymást féltő, óvó, igazi baráti kapcsolat.
Néha megkérdezem tőle - nem vágyódsz vissza? Oda …?
- Nem, a gyökereim itt vannak - válaszol kurtán, csendesen.
Én ilyenkor megnyugszom és bizakodom, hogy ez a barátság életünk végéig szól.
Szívet és Hazát cserélni sohasem tudnék. Boldoggá tett, hogy Ő sem tudott.


*** 171. *** Mayer Zsó: Anyák napjára

Csodálatos dolog, hogy amikor a természet megújul, az év legszebb hónapjának első vasárnapján az Édesanyánkat köszöntjük.

A szívem megdobban, amikor ezt a szót leírom vagy hallom: Édesanyám!
Régi idők eltűnt boldogsága jut eszembe, mintha még egyszer visszamosolyogna rám a távol ködéből. Kedves emlékek újulnak föl a lelkemben derűs tavaszi napokról, két ölelő karról, az Édesanyámról. Ki nem érzi értelmét e szónak, kinek nem szökik könny a szemébe, ha arra gondol, ki élete első pillanatától Őt szeretni meg nem szűnt, aki mindig könnyezett, ha gyermeke szenvedett.
Kinek nem érinti meg a lelkét az első igazi boldogság, az Édesanyja iránti szeretet. Oly édes visszaemlékezni arra az időre, amikor csak öröm és derű ragyogott körül bennünket, amikor szomorú keserv és gond még nem talált reánk, hisz’ Édesanyánk védelmezett bennünket.
Ő megtanított bennünket beszélni, megtanított nevetni, szeretni. Tejét adta, midőn kicsik voltunk, kenyerét, mikor nagyobbak lettünk, s mindeközben életét ránk áldozta.
Ki is volt Ő valójában? Az ÉDESANYÁNK!
Akiből mindannyiunknak csak egyetlen egy van a világon. Az én egyetlenemet keresem, hol van most? Lát-e, hall-e engem? Vágyódom utána, de sehol nem találom.
Elválaszt bennünket Ég és Föld.


*** 172. *** Mayer Zsó: Emlékeim

 Emlékeim fiókban rejtem,
olykor előhívom csendes
magányomban. Leporolom,
féltett kincseim így tisztán látom.
 
Múltból eleven képek,
pörögve útra kelnek előttem.
Gyökereim mélyre nyúlnak,
messzire ágaznak.
 
Pókhálós ablakon lágy tekintete
Anyámnak,
Farönknél erőtől duzzadó teste
Apámnak.
 
Tölgyfa asztal kockás terítője,
rajta csorbult bögrében,
frissen fejt habzó tej,
mely életet lehelt beteg testembe.
 
Simogatom szeretett
gyökereimet, melyek törzse,
mint a nyárfa, szálfa egyenes,
néhol göcsörtöst eresztett.
 
Dús lombja hűs árnyat ad
eleven gondolataimnak.
Csipkés szélű, fakó fotóimat,
szívemben őrzöm múltammal.


*** 173. *** Mayer Zsó: Lobogó emlékeim
 
Ódon falakról mész pereg,
Foltjai rég’ múltról mesélnek,
Gerendája a mennyezetnek
Dohos és repedt.
Réseiből a fa meleget lehel.
 
Sarokban nyikorgó karosszék,
Melyen anyám ült, s regélt:
Gonosz mostoháról,
Hétfejű sárkányról,
Óh, csak érezhetném,
Még egyszer e mesék ízét!
 
Kopott ablak üvegén
Leselkedik be a napfény,
Aranyra festi ágyamat,
Nyitott ajtaját a szobának.
 
Asztal terítőjén sápadt
Virágok, fakóra mosottak,
Régen láttak tányért, poharat,
Melyből édes volt a falat, s ital.
 
Málló szőnyeg rojtjai között
Hancúroznak apró örömök,
Kályha hamvadó parazsánál
Látom, életre kelő lobogását
Emlékeimnek, s a múlt ragyogását.
 

*** 174. *** Szabó Gitta: Áldás

     Mikor találkoztam barátom szüleivel, igen megilletődött voltam. Félénk teremtés lévén nehezen nyíltam meg embereknek. De, ha már így alakult, és olyan komoly dolognak tűnt ez a találkozó, hát jól nevelt kislányként, illedelmesen köszöntem, bemutatkoztam. A szülők is bemutatkoztak, és azt mondták, tegezzem őket nyugodtan. Már nem nagyon emlékszem arra, mi minden történt akkor, miről beszélgettünk, és én is szóltam-e, vagy csak értelmesen hallgattam, a lényeg az, valahogy véget ért ez a „randevú” is.    
     Az élet folyt tovább, a barátomból vőlegény lett. A szülőkkel, egyre többet találkoztam.  Egyik látogatásomkor, leendő apósom leültetett a konyhaasztalhoz, és azt mondta:
- Vigyázz a fiammal, mert szereti szórni a pénzt!
Igen kínosan éreztem magam, de megköszöntem a figyelmeztetést és megígértem, hogy majd vigyázok. Egy másik alkalommal párom volt az, aki figyelmeztetett:
- Apu nem szereti ha sziával köszönnek neki!
     Érdekes, és furcsa helyzet volt ez! Most mit kezdjek ezzel a két figyelmeztetéssel? Hogyan tudjak így önmagam lenni? Fejemben zakatoltak ezek az óva intések, de amit párom mondott jobban izgatott, hiszen, ha nem szereti a sziát, akkor mégis, hogyan tegezzem? Hogyan lehet úgy tegezni valakit, miközben csókolommal köszönök neki? Számomra összeférhetetlen volt a két dolog. Nem tudtam egymás mellé tenni a kettőt, így egyre nagyobb kényelmetlenséget okoztak nekem. Időközben meg volt az esküvő is. Nagy viták után végül is férjem szüleihez költöztünk. A feszültség még erősebbé vált. Lelkem háborgott, nem tudtam mit tegyek. Majd ahogy annak lennie kellett, a gólya is meglátogatott bennünket.
     Szépen kerekedtünk, én és a picurka. Apósék óvtak még a széltől is. Ám hiába minden, bennem nem szűnt a feszültség, de legalább volt okom, amire ráfogjam a nyűgömet, és továbbra sem tudtam, hogyan szólítsam őket. Igyekeztem a lakásban úgy járni, kelni, hogy minél ritkábban kelljen, összefussak velük. Férjem keveset volt otthon, így segíteni sem tudott oldani a kényelmetlenségem, még ha akaratlanul is tette, hiszen neki nem voltak ilyen problémái, gátlásai a szüleivel kapcsolatban.
     Elérkezett az idő. A gyermek meg akart születni. Férjem ekkor sem volt a közelemben - igaz két héttel előbb kívánkozott a világra a picúr -, így anyósom nyugtatott engem, összeszedtük az előre elkészített holmit, amit vinni kellett a korházba. Mire végeztünk a szomszéd bácsi előállt az autójával, és így együtt anyós, após, a bácsi és Mi indultunk az ismeretlen felé. Másnapra meg is érkezett a kicsi lányunk! Nagy volt az öröm. A család bővült egy édes, dundus, hajas babával. Mindenki nagyon, nagyon boldog volt!
     Pár nap múltál férjem, az újdonsült apuka hazavitt bennünket a szülei házába, ahol már izgatottan vártak ránk. Széles mosollyal, büszkén köszöntünk a nagymaminak és nagypapinak. Ettől fogva az apósból papi, az anyósból mami lettek. Nem volt többé gond azzal, hogyan szólítsam őket.
Ez az ÁLDÁS, ez a kicsi lány, nagy tettet hajtott végre azzal, hogy a világra jött! Duplán is ÁLDÁS volt énnekem!


*** 175. *** Szabó Gitta: Apám
(Pista bátyja temetésén)

Ott ültünk, egymás mellett,
A félhomály lepte kis teremben,
Körülöttünk rokonok serege,
S gyászoló vendégek.

Középen, a ravatalozó asztalon,
Pihent egy csöppnyi koporsó,
Nagybátyám hamvait vigyázón.
Várta az utazást, a végső úton.

A kis szobában súlyos csend honolt,
Melyet megtörtek, halk szipogások,
Fel-felszakadó sóhajok,
Keserves, nyöszörgő sírások.

Tudom, nagyon szeretted Őt,
Ki, most végleg elköszön,
Halála téged is meggyötört,
Szemed sarkából a könny előtört.

Én csak néztelek, bánatos szemeimmel,
Hogy fáradt kezeddel, törlöd könnyeidet,
Akkor éreztem valami közöset veled,
S nyúltam, hogy foghassam kezed.

Te elfogadtad, megszorítottad,
S így kéz a kézben maradt,
Nem húztad el, ott hagytad,
Míg a pap beszélt, mozdulatlan.

Végre foghattam a kezed,
Mely egykoron, anyámat ölelte,
S talán simogatta gyermeki fejem,
Melynek emlékét a múlt eltemette.

Boldog vagyok, mert érezhetlek,
Kezed, s lelked érinthetem,
Pár percig gyermek lehetek,
Kár, hogy ezért valakinek, halnia kellett.


*** 176. *** Szabó Gitta: Haza vágyom!

Sárga szőnyeget terített lábam elé az ősz,
Eszembe juttatta, az utazáshoz, ím, itt az idő.
Drága hazám csodás hegye színpompával vár,
Hív és csábít, s széltől zengnek óriás kövei,
 Mitől felélednek létem gyermekkori emlékei.

Emlékeim szállnak a gondolat pilleszárnyán,
Majd megpihennek a fodros, tarka lombkoronán.
Pihegnek egy kicsit, mint fáradt, költöző madár,
Aztán tovaröppennek. Röppennék én is,
Akár ha volna szárnyam, mely elrepít.

Míg lelkem sebes madara száll, suhan feléd,
Vánszorgó testem vágyja az idő végső röptét,
Várja a jelek, események egybeolvadását,
Amikor végre elindulhatok hozzád Édesanyám,
Hogy megöleljem, megcsókoljam öreg fejfád.


*** 177. *** Szabó Gitta: Száll a hinta

Száll a hinta,
A nagy vashinta,
Unokanővér, aki hajtja.
Kicsi fiú, másfél éves
Nevét hallja,
Kacag és szalad,
S a hinta csak száll,
Meg nem áll.
Anya, apa sikít, kiállt:
- Állítsd meg a hintát!

A hinta a magasban,
A gyermek alatta.
Puffanás hallik,
A kis fiú földre esik,
Homlokán vére folyik.
Csend, majd zokogás!
Kétségbe esett jajgatás!
- Orvoshoz vele nyomban!

Az orvos vígasztal:
- Eszméletét nem vesztette,
Agyrázkódása sem lehet,
Csontja még puha,
Csak felszakadt a húsa.
Meggyógyul, nem lesz baja!

Feje búbján fehér masni,
Nincs miért tovább zokogni.
Örül a három nagyobb,
Kiknek szeme sírástól csillog.
Kicsi fiú csacsog, mesél,
Doktor bácsitól Ő, biz nem fél!
Elmúlt a nyár, megjött az ősz,
A nagyhinta a sufniba költözött.
Örök emléknek mi megmaradt,
Csak a forradás a haja alatt.


*** 178. *** Szabó Gitta: Testvéreimhez

Midőn megleltem mit egykoron elvesztettem,
Sóvárgó lelkem vállamra telepedett,
Mely a súlytól előre esett, meggörnyedt.
Felszakadt ezer és egy seb,
Mi a mélyben szunnyadt,
S én nem is gondoltam,
Hogy egyszer feltör, kirobban,
Ontja szemet maró füstjét,
Mely erős, akár a tömjén,
Mitől könnyem csordul.
De megesett, és pont velem,
Mikor már emlékeimet régiségként dobtam el,
És, ha zokogva is, de nélkülük éltem,
Akkor rám talált múltam része, az eltemetett,
S követelte magának az életet,
És én engedtem,
S mint tüzes vastól szenvedtem.
Vérző lelkemnek már nem elég a tudat,
Hogy élni tudja, a feltámadt múltat,
Sajogni kezdett és félteni, félteni azt,
Melyért már nem tudott küzdeni.
Jobb volna tán az ép észre hallgatni,
Hogy ne fájjon annyira szeretni,
Mert mi múlt, része lett jelenemnek,
Mégis, továbbra is, nélküle kell, létezzek.


*** 179. *** Szabó Gitta: Volt egy kutyánk

     Sosem felejtem azt a napot, amikor a zsemleszínű, játékos, kedves kis kutyát örökbe fogadtuk. Annak idején a tv-ben láttuk meg, több más elhagyott társával együtt. Keverék volt. Tacskó és még valami más, de nem tudtuk milyen. Aranyos volt, édes, és csodaszép. A gyerekeket, akik akkoriban tizennégy és kilenc évesek voltak, azonnal megszerette. Főleg a kislányt.  Szomorú dolog juttatott bennünket ehhez a lépéshez, méghozzá a nagymama halála. Szerettük volna, ha a gyerekek mellett van egy kis lény, aki igazán szereti őket és ragaszkodik hozzájuk. A hazaérkezés nem volt egyszerű. Vagyis inkább a fogadtatás. Mert bizony a nagypapa nem örült neki. Zokon vette, megsértődött, szinte sírva fordított hátat nekünk. Ő nem akarta, hogy kutya kerüljön a házhoz. Napokig sírtunk, mert akkora volt a feszültség miatta, és mert egyáltalán nem volt biztos, hogy nálunk maradhat.  Majd lecsillapodtak a kedélyek, a papa látta, rendesen takarítunk a kutya után, nincsen semmi probléma, így megnyugodott. Morzsi szobakutya lett, hiszen a papa nem akarta a kertbe.

Hát nem ellenkeztünk.
     Emlékszem, nem egyszer megtörtént, hogy munkából hazaérve, a kutyuska lábnyomait a konyhában a padon fedeztük fel. Volt olyan eset is, hogy a kisszoba ablakában hasalt, és onnét szedtük ki őkelmét. Egyszer aztán egy ismerős javasolta, mielőtt elmegyünk otthonról, pakoljuk fel a padra a székeket, és köszönjünk el a kutyustól. Így is tettünk. Morzsi megnyugodott, tudta nem hagyjuk el, és már örömmel, farkcsóválva fogadott minket.

Sok kellemes emlék fűződik hozzá.
     Egyszer nyaralni mentünk Kiskunhalasra. Én voltam a kutyapesztra, amíg a család úszni ment. Ám, egy alkalommal közösen mentünk pancsolni és a kutya magára maradt. A drága szentem, valahogy meglógott, és egyenesen bevette magát a gyerekmedencébe, ott hűtötte magát. Nagy sikongatásra lettünk figyelmesek, akkor láttuk, hogy a mi kincsünk okozza a felfordulást. Máskor meg sétáltatás közben megszökött a kis gazditól, és szegény gyerek úgy ment iskolába, hogy elveszett a kutyája. Úgy töltötte a napját aggódva, hogy vajon mi lehet az ő kedves barátjával. A keresés során, egyszer csak megláttam amint hátsófelét vígan riszálva szalad a másik irányba. Utána mentem, becserkésztem. Mert ő nem tudta, amit én, hogy abból az irányból amerre szaladt, csak egy felé vezet az út.

És én ott vártam.
     Hogy miért mesélem el ezeket? Mert ez a drága kutyuska, a gyermekeim szeretett állatkája, már három éve nincsen köztünk. Azon a nyáron borzasztó meleg volt. Sokszor a negyven fokot is elérte a higany a hőmérőben. Egy hétvégi napon Morzsi kutyánk az oldalára feküdt. Nem láttuk, csak már azt, hogy rángatózik. Nem tudtuk mit kezdjünk vele. Megijedtünk, de végül is sikerült felállítsuk. Azt hittük esetleg csak csúszik a kis lába kövön. De nem! Miután felállt láttuk, hogy bizony más baj van, és rémisztő volt még nézni is. Csak keringett, ment neki mindennek. A gyerekek szíve, ó, jaj! Úgy sajnáltam őket! Végül kihívtuk az orvost, aki adott neki injekciót, és azt mondta: - Epilepsziás roham és lehet, agydaganat okozza. Ha újra előfordul, biztosan az a baja.
 Jó egy hónap is eltelt, a következő rohamig. Már el is felejtettük az előző esetet. Éppen moziba készültünk. Morzsit, indulás előtt még kivittük pisilni az udvarra. Hirtelen megint rájött a roham. Ment amerre a feje vitte, húzta. Belement a drótba, neki a kerti csapnak. Esett, kelt, lihegett, lógott a nyelve. Végtelen aggódás és fájdalom telepedett mindenkire.
Morzsi már tizenegyedik éve élt velünk, ami azt jelentette tizenhárom éves körül volt. Végül odalyukadtunk ki, hogy hívjuk az orvost, és valószínűleg el kell altatni szegényt. Az ifjúság szemeiben is ott égett a fádalom, arcukra is kiült. Fájt látni a sápadt arcukat. Elküldtük őket a moziba, ne lássák, mi történik szegény kutyával. Tudtam, és most, hogy írom, most is érzem, a lányom, a kis gazdi biztosan összeomlott volna. Hát elküldtük őket.

Sírva mentek el.
     Megjött az orvos. Sajnálta a kutyuskánkat, minket is, hisz e sok év alatt hozzávittük mindig beoltatni, vagy ha beteg volt.
Nem kellett mondjon semmit. Tudtuk mi a baja. Adott neki injekciót, amitől elkábult. Megnyugodott. Az, az okos kis feje csak úgy ernyedten, magatehetetlenül feküdt a tenyerünkben. Végül megbeszéltük az orvossal, nem akarjuk tovább kínozni, altassuk el. Megértette, és helyes döntésnek tartotta. Azt mondta, Ő elviszi. A rendelőben elaltatja, és az elszállításról is gondoskodik.
Felemelte. A mi kedves kis kutyánk, mint egy rongybaba lógott erős karjaiból lefelé.
Óvatosan betette az autóba. Egy plédre fektette, és félre állt. Hagyta, hogy elköszönjünk tőle, majd elment. Ennyi volt. Mire a gyerekek megjöttek, már nem volt kutya. De legalább nem látták abban az állapotban.
     Azóta sokszor belém hasít a fájdalom, hogy vajon hogyan történt, hová vitték, és hogy fáj, hogy nem voltam vele, nem vigyáztam rá! Most is potyog a könnyem. Sokszor látom, mikor jövök hazafelé az utcában, amerre sétáltatni szoktuk, fehér szellemét, ahogy kísér engem. Tudom, hogy velem van, érzem!
Itt legbelül.


*** 180. *** Gulyás Miklós: Az emlékezet templomai
Kálnoky László emlékére

Hová lettek a családi ereklyék
agytekervények csúszós labirintusából;
vagy csak a jelen csecsebecséi
vakítanak el maszlag-álruhástól?!

Magával sodorta az élet
az ostoba-szent hagyatékot,
széjjelszórta a feledés ködében,
kipucolta a korhadt templomot.

De az ösztön és tisztesség
nem hagyja magát becsapni,
halványan derengő ereklyék-
értetek szoktunk zokogni!

Nem hiányoztok- mégis fájtok!
Mint szürreális álom kínoznak
villanó képek: nem talált tárgyak,
titkos fotók, tyúkól, kisnyulak,

egy cigarettásdoboz-ahonnan
kiloptam néhány szálat,
édesanyám sálja rókaprémből,
apám örökké muris sapkája,

bicikliutak Fitos kutyámmal-
elvágódtam, mikor fácánokat látott,
a padláson őrzött százéves növény,
ami a víztől mindig kivirágzott,
  
magnószalag papám hangjával,
mamám vázájának pikáns jelenete,
polcon talált felvilágosító könyv,
a trombita állvány kottafüzete-

Tell Vilmos ma is kedvencem...
…Az emlékezet családi templomai
elveszett ereklyéiket siratják;…
szellemképüket az utódok őrzik.


*** 181. *** Asha Frendon: Égre írt szó

A név, amely a falakra van írva,
gyűlölet.
A szó, amely az egekre van írva,
szeretet.

    Olvasom, hallgatom, ízlelem, ragozom…

A kincs, amely az emberre van bízva,
értelem.
A vágy, amely a szívekre van bízva,
érzelem.

    Olvasom, hallgatom, ízlelem, ragozom…

A tánc, amely egy körforgás,
életünk.
Az idő, mely illékony ábránd,
végzetünk.

    Olvasom, hallgatom, ízlelem, ragozom…

Az út, amely döntésünk tárgya:
Önzés? Szeretet?


*** 182. *** Asha Frendon: Szárnyalás

Csillagok hullása,    békák vartyogása.
Könnyű kis pillangó,    szomorú temető.
Nyitott könyv, olvasom,    csukott száj, hallgatom.
Messzire lát a szem    szárnyalva magasban.
Messzire lát a szív    érezve magamban.
Sorsok és életek    megannyi szövevény.
Végesnek tűnő lét,    végtelen mindenség.
Feszülő érdekek,    feszengő emberek.
    Kikapom, beadom,
    eladom, feladom…
Érzelmek érzelme,    izzó szenvedélyek.
Játékok játéka,    pille könnyedségek.
Bábuknak mozgása,    ólom nehézségek.
    Szíveknek körtánca, ívelő spirálja
    felemel,
    picinyke világunk megtelik
    végtelen élettel.


*** 183. *** Asha Frendon: Keresem

Kényelem, kényelem, kényelem,
félelem, félelem, félelem,
mohóság.

Játékok, játékok, játékok,
hullámok, hullámok, hullámok,
türelem.

Emlékek, emlékek, emlékek,
valóság, valóság, valóság,
igazság.

Gondolat, gondolat, gondolat,
értelem, értelem, értelem,
bölcsesség.

Keresem…

Érzelem, érzelem, érzelem,
végtelen, végtelen, végtelen,
átélem.


*** 184. *** Asha Frendon: Dalok és színek

Csendül a dallam, életre hív.
Száguld az idő, magával visz.

Fekete fátyol, fehér lepel,
szívemben mámor s halott lepel.
Dalok játéka, s szívem siralma
összeér…

Vágyódom, elmegyek.
    Maradnék, szenvedek…
Mit tegyek?

Tűzpiros pipacsok lengnek a szellőben,
figyelem.
Várnak a rétek és tágas mezőknek
melege.

Bíbor és narancsszín élénken, vidáman
integet.
Szememnek üde folt, lelkemnek gyógyító
egyveleg.


*** 185. *** Czégény Nagy Erzsébet: - múltbanéző -

apróka tested forrón hevert a kiságyban,
éjszakánként összegömbölyödve kucorogtam
melletted, az éjszaka összes könnye kicsorgott
szememből s mindenemet odaadtam volna
egyetlen kacagásodért, kicserepesedett piciny
ajkadba cseppenként adagoltam az éltető nedűt,
megrekedt szobában a keserűség s féltem
elveszítelek, a rettegés ott ült hátamon s
mérhetetlen súlyától összerogytak az
éjszakák s nappalok, de erősek voltunk
kisfiam, két vállra fektettünk minden
betegséget s nehézséget, sorsunk
minden buktatóin továbbléptünk,
legyen áldott minden pillanatod,
mert egy anya nem tud lélegezni
szeretet nélkül s jöhetnek újabb
viharvert napok és éjjelek,
mindig őrzöm magamban
gyermeki szemedet
s karod szorítását.


*** 186. *** Zentai Eta: Fuss Zolika, fuss

Házunk ablakait az engedetlen vadszőlő félig befutotta. A réseken, az indák között átszökő nap fénye, már az ébredéskor hívogatott. Csak egy pillanat kérdése volt, átlépni az otthon szerető, vigyázó közegéből, a közvetlen, felügyelet nélküli, teljes szabadságba.

Így történt ezen a nyári vasárnap reggelen is. Nyargaltam sarkamban elmaradhatatlan kísérőmmel, az öcsémmel, a játszótérre. A szülői tiltás hangja még időben gyengéden hátba vert, a parkot nem hagyhatjuk el. Gyermekkorom csodálatos helyszíne a Rottenbiller kert volt. A kora reggeli órákban teljesen a magaménak éreztem, mert a kerítésen belül voltam, és ilyenkor még üres volt a park.
A homokozónál lerúgtuk cipőinket, és meztelen talpunk egyszerre érezte, a homok langyos, selymes felső rétegét, és a mélyebb réteg még borzongató hűvösségét. Ültünk kör alakú, gömbölyű peremén, élveztük a csendet, és az előttünk álló, gyönyörű napot. Nyurga, hosszú lábú, nyolc éves kislány voltam ekkor, öt éves öcsém tőlem várta, hogy a szemlélődés percei után, előálljak valami izgalmas ötlettel, javaslattal.

Egyszerre vettük észre a betolakodót, aki a Nagy kapu felől érkezett. Csak futó, aggodalmas pillantást vetett ránk, és elsietett a terasz felé. A széles kőlépcső két oldalán, törpenövésű fák álltak, lecsüngő ágaik bokáig értek, sokszor megbújtunk játék közben a sűrű gallyak között. A zöld sátor most is menedéket adott. A kislány sietősen széthajtotta a lombokat, és eltűnt a szemünk elől. Előszőr bosszankodtam a korai látogató miatt, de mikor megláttam ki az, visszatért az illúzió, egyedül vagyunk. Aki most érkezett nemsok vizet zavart, hol itt, hol ott bukkant fel, nem állt szóba senkivel, mintha a kert megelevenedett, maszatos tündére volna. Káprázat csupán, mert ahogy észrevettük már el is tűnt, egy apró manó, aki csak a virágokkal társalog, kicsiny lidérc, fénylő szemekkel, egy hatéves  kislány, úgy hívtuk kóbor Marcsa. Mindig úton volt, mint akinek halaszthatatlan dolga van, nem ér rá megállni, beszélgetni,  játszani, ruhája, keze, arca, ugyanolyan piszkos volt reggel, mint mikor este kiosont a kertből.
Mit eszik egész nap? Nem hiányzik senkinek?  - töprengtem néha.
Mivel megjelenése és eltűnése majdnem egyidőben zajlott, úgy tűnt mintha meg se történt volna. Belefeküdtünk az egyre melegebb homokba, és nem volt kedvünk mozdulni se.

Öcsém hamar megunta a tétlenséget, és mint valami harci riadót a fülembe süvöltötte
- Csiga. – de már futott is, tudta tapasztalatból, hogy rövid lábai miatt hátrányban van. A Csiga egy domb volt, keskeny, kis út vitt fel a tetejére csigavonalban. Elég meredeken ágaskodott, beültetve fákkal, bokrokkal. Aki felért, csupán egy tenyérnyi helyet talált. Öcsém után iramodtam, utól is értem, de megelőzni nem tudtam, mert cikk-cakkban futott. Lefelé már lassan jöttünk, szemünket a földre szegezve, repeszeket kerestünk. Mivel is játszhattak volna a szegény, háborús gyerekek?  Otthon egész gyűjteményünk volt, minél nagyobbak voltak, annál értékesebbek. Ma nem jártunk sikerrel.

- Nagy kapu.-  most én adtam ki a jelszót, és gazella ugrásokkal keserítve öcsémet, messze lehagytam őt. Ez a kapu a csöndes Előd utcára nézett. A szülői intelmeknek megfelelően leültünk a kapu tövében, szemünket a szemközti ház ablakára függesztettük, ahonnan egy karosszékben ülő, szomorú kislány nézegetett kifelé. Olyan volt, mint egy kép, amit reggel kiakasztanak az ablakba, és este beveszik.  A mozdulatlanságot csak egy nő törte meg időnként, aki odajött a kislányhoz megsimogatta, és barátságosan kiintegetett nekünk az ablakon. Egyszer megkérdeztük Édest, a kislány miért nem jön soha a kertbe?
 - Nagyon beteg, nem tudja mozgatni se a kezét, se a lábát. Béna!
Mikor legközelebb meglátogattuk, még szomorúbbnak láttam.  Csak ültem, és néztem őt hosszú ideig. Mióta megtudtam, hogy beteg, nehezen szakadtam el tőle, de soha nem jutott eszembe, hogy szóljak hozzá, a köztünk feszülő úttest, és egy gyerek számára felfoghatatlan betegség elválasztott minket. Most is szótlanul ültem, de öcsém türelmetlenül mocorgott mellettem, unatkozott. Bökdösni kezdett, hogy menjünk már. Visszabökdöstem, elkezdett nevetni, én is nevettem, közben felpillantottam az ablakra. A kislány is nevetett, édesen, hangosan.  Zolika is észrevette, mintha összebeszéltünk volna, elkezdtünk bohóckodni, oda-oda sandítva az ablakban figyelő, egyszemélyes publikumra. Hosszú percekig csináltuk a műsort, a kislány végig önfeledten nevetett. Mikor elfáradtunk, felhevülve intettünk búcsút, és olyan elégedettséget éreztünk, ami hasonló volt a boldogsághoz.
- Kis kapu, Nagy kör? – öcsém hevesen tiltakozott. A kertnek ehhez a részéhez, ijesztő élményünk kapcsolódott, amit a mai napig sem tudtunk elfelejteni. A háború után, egy hűvös, barátságtalan, őszi napon elhatároztuk, hogy virágokkal lepjük meg Édest. November eleje,  Halottak napja lehetett, a Nagy kör utcához közel eső részén katonasírok  voltak. A hirtelen, kényszerből eltemetett emberek hantjain mindig volt virág. Lelkesen összeszedtünk egy-egy csokorra valót, és boldogan rohantunk haza. Édes, aki még egy szál gaznak is örült, most megdöbbent arccal nézte csokrainkat.
- Hol szereztétek?  - 
Bevallottuk őszintén, hogy a sírokról. Ránk szólt, hogy azonnal vigyük vissza!
Ellenkeztem, magyarázkodtam, sok virág van még a sírokon. Különös, szomorú tekintettel nézett rám.
- Legalább neked lehetne eszed.  - aztán csöndes hangon, amitől a hátam is borsódzni kezdett, hozzátette  -  Ha nem viszitek vissza, a halott éjjel érte jön.
Ezzel a megdöbbentő érveléssel már nem mertem vitatkozni.  Visszafordultunk a hideg, erősen sötétedő kertbe, ahol a köd már kitartóan szitált. Az ég barátságtalan, szürke rongyai a földig értek, a kert néma és üres volt. Nem tudtam eldönteni mi a borzalmasabb, ez a kihalt, ember nélküli park, vagy ha a sirok között mozgást észlelek. Tudtam ez a büntetés azért, amit tettünk, de közben attól rettegtem, hogy egyéb büntetés is vár ránk, ha odaérünk. Nyilvánvaló félelmem öcsémre is átragadt. Minél közelebb értünk, annál lassabban lépkedtünk, majd a legközelebbi sírtól egy méterre megálltunk, és messziről, kapkodva rádobáltuk a virágokat. Aztán futás. Rémülettől zakatoló szívvel estünk be az ajtón.
Azóta sokszor eszembe jutott anyaként, nagymamaként, ez az erősen vitatható, de abban a pillanatban eredményes módszer. E félelmetes emlék miatt, a Nagy Kör nemkívánatos hely maradt. Talán azért sem szerettük, mert túl nyílt volt, nem voltak titokzatos, izgalmas zúgai, itt minden szem előtt zajlott.
-  Ha nem a Nagy kör, akkor menjünk...
- Menjünk!  - villant rám öcsém szeme, és futni kezdett.
Gyönyörű gyermekkor, mindenhova futva, rohanva indultunk, akkor is, ha vágyainkat kergettük, és akkor is ha, beteljesült vágyaink elől futottunk lélekszakadva.

A Teraszra három út vezetett. Egy dekoratív, kőlépcsős középen, és két oldalt keskeny, homokos. A közelebbi, homokos utat választottuk. A tágas, téglalap alakú Teraszt padok szegélyezték, itt azok üldögéltek, akiket zavart a gyereklárma, vagy a szerelmesek. Mi átnyargaltunk rajta, meg a másik földúton is, és máris ott voltunk, annál a szűk, kis ösvénynél, ami a rejtekhelyünkre vezetett. Aki nem ismerte, annak fel se tűnt, hogy itt egy lábnyomnyi utacska fúrja magát a sűrűbe. Mi is csak úgy jutottunk be, hogy meg kellett küzdenünk a szúrós bokrokkal. Pár méter után az ösvény kiöblösödött, egy kerek, kopasz, kis platóvá, amit növényzet szorongatott három oldalról.  Az ösvény felőli oldal egyforma magas volt a Terasszal, a másik oldal tompaszöge megegyezett a Terasz lejtésével, a harmadikat nehéz és veszélyes volt megközelíteni, mert hirtelen szakadt a mélybe, és egy tágas. sziklabarlangot rejtett a meredély alján.
Háború alatt az asszonyok megtisztították a belsejét, beköltöztek a gyerekekkel és az öregekkel.  Mi is itt vészeltük át a bombázásokat.
Búvóhelyünk ezen az üreges sziklán nyugodott.  Talán a növényzet is azért volt ilyen összekapaszkodó, agresszív, mert megmaradásuk a vékony, soványka földön a túlélésről szólt. A negyedik oldalt akár kilátónak is nevezhetném, de valójában lelátó volt.  Itt nem voltak bokrok, ha leültünk, lábunkat belógathattuk a mélység fölé, ami alattunk tátongott.  Egymás mellé letelepedve, pontosan a szódáskocsis házának, sivár, földes udvarára láttunk, ahol hétvégén mikor nem dolgozott, érdekes dolgok történtek. A szódás, hogy oldja az egész heti feszültséget, ami abból eredt, hogy hat napon keresztül csak szódavízzel volt dolga, pedig ő a bort szerette, ilyenkor mélyen a pohár fenekére nézett, és nevelni kezdte, hét közben elhanyagolt, két kamasz fiát.
Nadrágjából kihúzta a szíjat, nem titkolva, hogy azzal akarja elkalapálni őket. A nadrág azonban szíj nélkül, állandóan félúton volt dereka és bokája között. Egyik kezével fogta a szökni késülő ruhadarabot, a másikkal fenyegetőleg lóbálta a csatos végű szíjat, így botladozott a nyíltan röhögő kamaszok után.
Halkan kuncogtunk a páholyban, nehogy felhívjuk magunkra a lentiek figyelmét.

Hirtelen rossz érzésem támadt, félig hátrafordultam, és megláttam egy furcsa külsejű férfit, aki pár lépésnyire állt a hátunk mögött, és engem nézett. Az idegennek nagy, malaclopó, zöldesszürke köpeny borította a vállát, ami lábszárközépig ért, rálógva a poros, fekete csizmákra.  A fején a vadászokéhoz hasonló kalap.
Nem köszönt, nem szólt hozzánk, se barátságosan, se barátságtalanul. Zavarba ejtően néma volt. Zolika még nem vette észre, lekötötték az udvar eseményei. Nem emlékszem a szeme
színére és az arcára sem, csak arra, hogy mozdulatlanul állt, és szótlanul nézett. A korát sem tudtam megítélni, mai eszemmel azt mondanám kortalan volt, se öreg, se fiatal. A hosszúkás, érzelemmentes arc, a rám tapadó szemek, a magas, sovány alak, aki ki tudja hogyan jött át az ösvényen, mert nem jeleztek a máskor hangos bokrok, kezdett megijeszteni.
Zolika is megsejtett valamit, ültében hátrafordult, és a jövevényre nézett.  Nem szólt, nem kérdezett róla, de nem is fordult vissza az udvar felé. Csoportképünk a ragyogó napsütésben akár idilli is lehetett volna, ha valami megsejtett félelem nem reszketett volna a levegőben.
Ezt a hipnotikus mozdulatlanságot a férfi törte meg. Egyik kezével fellebbentette, félrehúzta a köpenyt, láthatóvá váltak a feszes nadrágba bújtatott combok, és azzal a mozdulattal egyidőben a csípőjéhez nyúlt. Azt nem láttam mit fogott meg, csak egy keskeny, hosszú, ékben végződő zsebet vettem észre. Nem tudom gyermeki agyam honnan bányászta elő, de meg voltam győződve arról, hogy egy tőrt rejteget, és annak a nyelét markolja.  A lábaimat lassan felhúztam a meredély széléről, szemem sarkából láttam, öcsém hűségesen utánozni kezd. Teljes bizonyossággal éreztem, az idegen rossz ember, bántani akar. A hirtelen jött felismerés páni félelemmel párosult, és kétségbeesett akcióra sarkallt.
Kilőttem, mint a rúgó, négykézláb futottam, egy sarokba szorított kis állat vakmerőségével. Csak mikor kikerültem a csizmákat, akkor egyenesedtem fel, és kezdtem rohanni, azt süvöltve öcsémnek:
- Fuss Zolika, fuss!
Tudtam az életemért futok, nem törődtem a tüskékkel, nem védtem magam a kezeimmel,  egész testemmel törtem előre. Éreztem arcomon, kezeimen a bokrok erőszakos marasztalását, mintha azt segítenék, aki a nyomomban van.  Helyismeretem megkönnyítette menekülésemet, a kert szinte lábam elé terítette a jólismert utakat.  Közben szégyenkező lelkifurdalással gondoltam öcsémre, akit ott hagytam. Mikor nyílt terepre értem, erőt vettem magamon, és lassítás nélkül sandítottam át a vállam fölött.  Esztelen boldogság, megkönnyebbülés fogott el, mert megláttam mögöttem Zolika szőke fejét. Most már igazán szárnyakat kaptam, ha a lakás ajtaja nincs nyitva, talán összetöröm magam, úgy vitt előre a lendület.
Sok mindent átéltem a háború alatt, vijjogó szirénáktól hangos éjszakákat, bombázásokat, idegen katonákat az ágyainkban, de a felnőttek iránti töretlen, bizalmamat nem azok az évek vették el, hanem ez a gyönyörűnek igérkező, ártatlan, nyári délelőtt, mikor egy ismeretlen ember váratlanul, ok nélkül, bántani akart. 


*** 187. *** Zentai Eta: Hagyaték

Hol vannak az ereklyék?
Kérdi majd sötét nyájam összebújva,
Kiket négy égtáj felől
Terel össze a gyász.
Szivárgó könnyeik prizmáján át
Nézik, ahogy fürge hamvaim
Az eget ostromolják,
Szivárványos páráin a víznek.
A didergő nap erőtlen, sápadt,
Nem ránt magához,
Nem csókol a fénybe,
Röpke utazás után
Visszacsurgat a mélybe,
Hol sötét gyökerek közt
Szomjasan lapul az élet,
Hogy újra benyeljen.
Tétova cipők ideges tánca
Elárvult felnőtt gyerekek
Kérdik, hol van az otthon?
A régi asztal kínálta ízek
Eltűntek együtt a kézzel,
Himlős arcával bámul a fal
A padló háta kopár
A vitrin hasából  kristályok
Mélytüzű fénye hiányzik.
Tudják, költői a kérdés.
Mindennapi kenyér lett,
Gyógyszer, meleg a testnek,
Hogy ne nyújtsa kezét
Határokon át a szükség,
S a lelkifurdalás kínzó
Tüzeit, ne szítsa panasz.
Csendet morzsol a röpke idő
Emlékem kitölti hiányom
Apró mosollyal megidéznek    
Köztük ülök majd,
Régmúlt szavakból
Felfénylik egykori lényem.
Hiszem és vallom,
A szeretett arcok léte örök
A tárgyakon túli világból 
A szívben, az agyban
Mint maradandó vésetet
Őrzi az emlék.


*** 188. *** Zentai Eta: Emlékszel 

Emlékszel még a régi nyárra?
A levegő forrón reszketett
Lédús, barackok sárga
Héján, ittas darázshad neszezett.
 Földre hajlott megadóan
Bágyadt virágok karcsú teste
A déli hőség szilajon
Ártatlanságuk leteperte.
Emlékszel még a régi nyárra?
Izzott a kert, izzott a testünk
Féltünk, hogy bőrünk lángra kap
Csak sóvárogva néztük egymást
Tapasztalatlan két kamasz.
Emlékszel még a régi nyárra?
Az öreg fűzfa hűvösén
Elrejtőztünk szemérmesen,
Ahol titkon ölünkbe hullott
Az édes, első szerelem.
Emlékezz még a régi nyárra!
 A múló évek megjelöltek
 Ifjúságunk kiűzetett
A múltba tűnt édeni kertje
 De minden nyáron itt kísért
A gyermekkor gyönyörű „vétke”.                 


*** 189. *** Képíró Gyula: Kurta bölcsesség

Nagyúr a kényszer
naponta százszor
feladnám hétszer
meghalnék máskor.

Elég a szóból
sok a beszédből
kevés a jóból
semmitevésből...

Sebtében máris
lassulok enyhén
megtennék bármit
utat keresvén...

Toporgok újra
meghazudtolva
önmagam hajszolva
jól nekibuzdulva...

Belátom ismét
remek egy tétel
kell az élethez
sok levegővétel!


*** 190. *** Képíró Gyula: Szarkasztikus mese

Túl az Óperencián
s az üveghegyes szállodán
ahol a kúrta farku malac úr
akár a féreg fúr vagy túr
Mesébe kottyan az ember
mint kánikulába hóember
Pedálozhat ha van kedve....
Óh!... ez lelki Tour de franc
kerékpáros nagy kaland
Királyfiak kurafik
szoknyabolond atyafik
anyámasszony katonái
szöveggyáros lári-fárik
elvesznek a részletekben
kereshetők három az egyben
elolvadnak a környezetben
fehár instant fekete ködben...
Óh de ócska repedtsarku
társkereső bájos hangu
csalogató csábitgató
vártoronyban ápolgató
hattyúlelkü diszkótündér
Várogat meg sokszor nem
jó pénzért ő elkelend
így nem lehet happy end!
Itt a vége kéne légyen
hogy futhass el véle már
teafőző szamovár
orosz télről szegénységről
klasszikusabb mese vár!


*** 191. *** Képíró Gyula: Vallomás

Visszavettem
lelassultam
halvány tejköddé
fakultam...
Negyven múltam
sorsba úsztam
egyénivé
alakultam...
Sokat szóltam
egyet fújtam
önmagammal
dúltan múltam.
Hoznék újat
áldok régit
kérek lelket
földit égit...
Gyűjtök szórok
kérek tépek
jövök megyek
visszalépek...
Ott van dolgom
ahol minden
földi pálya
elfogy innen...


*** 192. *** Képíró Gyula: Őszi elégia

Milyen lehet veled
sétálni az őszben?
Lelkünket érlelő
fázós napsütésben...

És milyen lehet veled
az avarban gázolva?
Kezed lágyan fogva
arcban elpirulva...

Óh milyen lehet veled
csöndes szótlanságban?
Forró együttlétben
de közös magányban...

Hát milyen lehet veled?
hogy ne fájjon nélküled!
S ne kelljen kérdeznem
hogy milyen lehet veled...


*** 193. *** Horváth Annamária: Egy éve ilyenkor

Egy éve ilyenkor, ragyogtak a csillagok,
és bármilyen hideg volt, szívünk nem volt fagyott.
Akkor veled sétáltam a holdfényes faludba,
nem ismertem senkit ki beállna az útba.
 
Egy éve ilyenkor,a legtöbb dolog szép volt,
közös álmot szőttünk mi csak egy célért élt,s holt.
Az a híd..nekem még az is oly sokat jelent…
pedig nem történt semmi,csak elvetted az eszem.

Egy éve ilyenkor, én olyan boldog voltam.
Rémlik? Miattad még gitárról is ellógtam…
Mindig tudtunk beszélgetni mi mással nem ment,
s órákon át telefonáltunk önfeledten.

Egy éve ilyenkor is csak téged vártalak,
azzal a különbséggel, hogy megtaláltalak.
Nem bírom tovább! Bár visszamehetnék…
mert szemeidbe biztos, hogy mást is keresnék.

Egy éve ilyenkor, nem is gondoltam mi lesz,
eszembe sem jutott,hogy te leszel a hitem.
Az álmom, a nappalom, örökké a gondom,
mint fába vésett neved, mi nekem már a foglyom.


*** 194. *** Horváth Annamária: Kézbesítetlen üzenet

Ez is vidáman indult, mint minden,
az összes emlék megmaradt szinte.
Szívemet elrabolta édesen,
sok fájó sebet hagyva kénytelen.
Mikor rá néztem a nap sütött rám,
nem tudtam milyen, ha valami fáj.
De a sok szép gyorsan szertefoszlott,
pár mondat csupán mindent elrontott.
Teltek a hónapok, s az évek is,
és így más ember lett belőlem is.
Magamba fordultam, és szenvedtem,
néha-néha azért felnevettem.
Őszinte voltam. - Szeretlek! - mondtam.
De neked így sem kellettem soha.
Láttam ahogy mással boldog voltál,
végignéztem, ahogy mást ölelsz át.
- Fel kell, hogy ébredjek! Csak egy rémálom!
- nem lehet igaz az, amit látok.
Tudod mi fáj a legjobban nekem?
Rá se jössz arra, mit teszel velem.
- Lelkedben érzésnek helye nincsen!
- ezt üzenem neked drága kincsem.
Pillantásod örökre bennem él.
Vajon hűlt szívem még meddig remél?
Már nem akarom, hogy légy az enyém,
csak, hogy emléked ne ússzon felém.
Megismertem már mást ki szerethet,
de ez nem elég, hisz még szenvedek.
Nem tudom, hogy mit szeretnék tenni,
csak, hogy véget érjen a nagy semmi.
Ha engem akarsz, miért nem ölelsz át?
Hisz már oly sok ideje várok rád.
A tehetetlenség is tud ölni,
bár talán nem mindenkinél jön ki.
Ne tedd ezt kérlek, ne csalódjak már,
értsd meg, hogy nem tudok várni tovább!
Ülök és nézem, hogy elhalványulsz,
mégsem értesz meg, hát ennyi, csak fuss!
Nem mondhatod, hogy én nem akartam,
sok-sok próba kicsit felkavart ma.
Élek, mint eddig, egyszer vége tán,
várom a fényt, mi megment mikor fáj.
Ég veled, ki miatt oly sok a bú,
- Viszlát! - így intek most nektek búcsút.


*** 195. *** Horváth Annamária: Sorsunk nem alakult úgy, mint egy tündérmesében

Pár napja véget ért, nem is volt túl hosszú,
nincs bennem se harag, se bármilyen bosszú.
Csak a szomorúság, a kitörő könnyek,
mik megállás nélkül, vágyakozva jönnek.
Hát hogy nézzek én rád úgy mint egy barátra?
Megint csak állok az út végére várva.
Most jöttem rá, mennyire nagyon szeretlek,
de hiába..hisz semmire se mehetek.
Te semmit sem mutatsz, azt mondod boldog vagy,
talán meg sem kérdezed tőlem: hát hogy vagy?
Szerintem csak azért, mert tudod a választ,
mi már túl unalmas mindenki számára.
Nem fogok hazudni, nem vagyok jól értsd meg,
nem hiszem el, hogy csak ennyi volt, hogy vége.
A sok idő mi eltelt, a boldog képek,
nem engednek el, nyomot hagytak elmémben.
Ha zenét hallgatok, ugyan oda jutok,
hozzád, kitől még menekülni sem tudok.
Hová tűntek az érzéseid? Mondd el hát!
Oly sok dalra mondtad, hogy igaz lehet rám.
Mintha számítottam volna, úgy éreztem,
de olyan nincs,hogy hirtelen máshogy szeretsz.
Vagy szeretsz még most is, vagy nem is szerettél,
sajnos sejtem a választ, hisz már elmentél.
Nem érted mért vagyok ilyen, de én igen,
újra érzem, hogy az egyedüllét milyen.
Most nem akarok mást, csak hogy ne ez legyen,
de nem fog menni, mert én máshogy szeretlek.
Nem leszel velem soha, biztosan tudom,
de egyszer majd talán rajtad is túljutok.
Ha akartad volna, nem lett volna vége,
sorsunk nem alakult úgy, mint egy tündérmesében..


*** 196. *** Horváth Annamária: Valami megszűnt

Valami megszűnt. Többet nem beszélek veled,
és tudom,hogy szívem majd még ezerszer keres..
De gondolkodtam. Van, hogy az észnek kell nyerni,
hiszen egyszer úgyis mindent hagyni kell menni.
Hiányzol, s nem az első eset,hogy átélem,
most mégis könnyen zuhannék a mélybe érted.
Üresek a napok, téged nem pótol semmi,
ha kérdezik sem mondok mást,csupán,hogy ennyi.
Az igazság az, hogy akarom…te is érezd,
ha nincs így,hazudd azt,hogy: „Nem hiányzol édes...”
Már nem harcolok, nem küzdök. Minek is tegyem?
A sok magyarázkodás úgysem segít ezen.
Hogy miért történt így, annak biztos van oka,
szívesen eltűnnék innen,de nincsen hova..


*** 197. *** Képíró Gyula: Szelíd láng

Döglődően nyűgös és bizonyos korcsoportok számára szokványosan unalmasnak ígérkező péntek estébe hajlott az idő. Az északparciumi falura pedig téli jellegtelen csend terpeszkedett hosszú sötétséggel, olyannal amely már alkonyat után szinte est nélkül kezdte el az éjszakát. Semmi érdekfeszítő, szórakoztató avagy semmi különleges esemény nem ígérkezett a  hétvége estéire a kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorán kívül. Annak viszont erős beharangozása már hetek óta tartott, dübörgött, sőt lassan már a csapból is a rekláma folyt...Csak azt nem zavarta és bosszantotta ez a dolog aki csöndben, egyedül, özvegyi kényszermagányban ücsörgött otthon. Az ilyen ember jószerével még annak is örül ha valami életszerű zörej lehet jelen körülötte, mert általa elűzheti magányát vagy lekötheti figyelmét. Az viszont nem volt a reklámokból egyértelmű, hogy akkor melyik korcsoport számára lesz kellően szórakoztató az a tehetségkutató műsor, mert az előzetesből bizony csak úgy tűnt, hogy pár generációnyi fiatalon kívül mások számára sajnos nem igazán ígér mást csupán biztos időrablást és igénytelen szellemi üresjáratot. Egyébként ebben sem volna semmi nyomasztó és aggályos, de a legtöbben ezt is úgy gondolják, hogy ez így csak a dolgok legtermészetesebb dolga és rendje. Na meg hozzáteszik azt is, hogy ez így jó és így helyes....azaz  hogy csak a fiatalok jogos igénye lehet a hétvégi szórakozás, kikapcsolódás mert ez mindig így volt és ennek mindörökre így kell lennie... Ám ezt alátámasztandó tény még az is, hogy vidéken az életvitelek gyakorlataiból az is bebizonyosodott, hogy a fiatalokon kívül szinte mindegyik-másik generációnak amúgy is szórakozás helyett sajátosan más dolga, feladata van. Így aztán a fiatalokat priorizáló sztereotípiának köszönhetően a vidéki hétvégék estéi a nagy többség számára csupán a hangos műsorok duhajkodó kommersz szórakozásainak hadjárataként fenyegették és kábították az embereket a hosszú téli estékben.
Nem valami rózsás kilátás ez első hallásra ...sőt másodikra sem...
Ezt látva önkéntelenül is háborog az ember magában és teszi fel joggal a kérdést: Kell ez nekünk? Jó ez nekünk? És jól van ez így?
De a válasz is elég lehangolóan nyomasztó...
... Kiderül hogy az ami történik az nem más mint erődemonstrációja egy újabb generáció kultúralakító szemléletének, miközben sokak számára kontinensidegen és gyökértelen világnézet meghonosítása történik ez által Transilvániában is. Egy olyan torzításról van szó amely bebocsájtást nem kérve oson be a családias otthonokba és az ott lakók minden ellenérzése ellenére kíméletlenül tombolni kezd közöttük ott Európa szívében valahol keleteurópa nyugati határánál ... Mivel tehetetlenül mégsem szemlélhető ez a dolog ezért önvédelemből néhány értelmiségi igyekezett diagnosztizálni ezt az állapotot, hogy megfogalmazható legyen a baj és a védekezés....
Megszívlelendő véleményeikből úgy tűnt, hogy a tévésőrület ellen képtelenség bármi értelmeset tenni, mert ez egy menetrendszerű és elnyomhatatlan korjelenség. És mivel ez így van, ezért talán csak abban lehet a vigaszt megtalálni, hogy a korral együtt majd ez is rövidesen elmúlik... De addig viszont sajnos több generáció szenvedi majd meg jelenlétét mint a kommunizmusnak vagy a diktatúrának...De erről ma még értelmesebb dolog nem vitába bocsátkozni. Pálcát törni efelett is a legegyszerűbb dolog.... 
A lelke mélyén azonban szinte mindenki tudta, hogy komolyan kell ezt az őrületet venni, mert ez egy korromboló jelenség és beteg szellemiség azazhogy nem is akármilyen szörnyűség, hanem olyan amely a jogos félelem ellenére sem kíméli felrúgni és megszüntetni a magyarság egyedi múltjának civilizációs értékeit, valamint a magyar kultúra építő közösségi szokásait, sőt szívtelenül és tudatosan vágja el és szigeteli el a jobb híján kultúrdoboz elé csábított magányosan ifjú lelkeket, azért hogy onnan könnyen csalogassa őket egy csillogó ám hamis álomvilágba. Ez a világ pedig a Pesttől távol élő vidéki fiatalok számára is elérhetőnek tűnő elérhetetlen világot jelenthet így annak minden megkívánható visszásságával együtt és ha már másként része egyelőre nem lehet belőle, akkor legalább a Tv-ből nézheti így ezt az agyat átlúgozó modern mesesorozatot...
Igen komolyan besötétedett már a faluban, ám annak ellenére az utca mégsem volt teljesen üres, pedig már második napja szokatlan és váratlan hideg váltotta fel az amúgy is megbolondított langyos téli időjárást. Egyébként ez az idő a maga szörnyen kiszámíthatatlan szeszélyességével és nyugtalanságot fokozó kíméletlenségével mégis alaposan visszaterrorizálta az embereket otthonaikba . Bizony mindenki érezhette immár saját bőrén, hogy itt a tél amelyben a sok nappali fénytelenség a félhideggel párosulva depressziót ígért. És még így is jobbnak tűnt a jó meleg lakásban lapulni és punnyadni, mint helyette a hideg utcákat róni csak úgy értelmetlenül...

Nyáron még ezekben az órákban a mellékutcákból gyereküvöltések jelezték, hogy ott igencsak pezseg az élet és folyik a játék nagy életkedvvel, de most a tél beálltával minden jókedv takaréklángra váltott és szinte mindenkiből egyféle életkedv-hibernációt váltott ki az idő ... Valójában az emberek túlnyomó többségéből unalmat, ugyancsak sokakból vegetáló semmittevést, másokból renyhe munkakedvet, némelyekből már-már szokványos ünnepvárást és egyesekből viszont szorongást....Olyan is volt és nem is kevés akiből bizony titkos vágyakat szült... Valami afféle nemszokványos váradalmat is mint amelyből az igazi angyalok mégiscsak a földre szállnak hogy aztán valami égiesen légies csodával sikeresen megajándékozhassák majd az elsatnyult lelkeket. Csoda és ünnepvárás is lapúlt így hát az emberi lelkek bezárt falai mögött csak erről még az unalmas és szokványos beszélgetések között is korai lett volna beszélni...
Oldalnézetből látva a makoveci tervezés gerendacsodáit idéző kihasznált ravatalozó viszont a hozzá vezető úttal együtt fényárban úszott a temetői betonerdő közepén. Az ember azt hihetné, hogy ez a hely itt telve van élettel, de ez csupán optikai csalódás és látvány, mert ott csak a halál zsibbasztó személytelensége áradt kifele az ablakokon a fénnyel együtt egyre távolabb. De azért hogy mégis köze legyen a temetőnek az élethez, nos ennek érdekében éppen akkor két sötétruhás alak igyekezett onnan kifele és gyorsan szaporázva apró lépteikkel érkeztek hosszú árnyékaikkal együtt a főút irányába.                 
Felgyorsult mozgásaik ellenére méltóságteljes lépésekkel suhantak a gyengén világító utcafények felé és mozdulataikból már a másnapi temetés modoros mozgáskultúrája köszönt vissza.                             
Érezhető módon mintha visszavonulót fújtak volna az élet frontján úgy idomult bele a két alak a halál elől menekülő emberi lélek ösztönösségébe... De vajon kik is lehetnek ők?                                                                                                                                                        A pap és a kántor. A régi szolgatársak. Barátok, riválisok de nem ellenségek.    
Szótlanul, téma híján immár némán meneteltek egymás mellett otthonaik felé.                                               
Lassan több mint kétszáz temetés és virrasztás tapasztalatával, rutinos összeszokottságával lelki tarsolyukban vonultak.
Ilyenkor már nem beszéltek. 
Kiénekelték és kibeszélték magukat. 
Mostmár szavuk sem volt még egymáshoz sem.  
Csak a szívük zakatolt, és a tudatuk menekült, mert ilyenkor hazavitték magukkal a velőtrázó őszinte fájdalmakat és a tehetetlen gyász görcseit. És mert teljes szívből, hittel és odaadó alázattal végezték a szolgálatot, ezért már pontosan tudták azt, hogy azt az érzést nem lehet soha megszokni...       
Ott és akkor csak a szavak, földi, emberi szavak fogalmazódnak meg isteni köntösbe bújtatva, de azt is érezni lehet hogy ezek által mégsem lehet az emberi veszteségeket szavakkal,...mondvacsinált dolgokkal pótolni. Sem szavakkal, sem ígéretekkel. Csak valódi és igaz hittel. Azaz Isten iránti teljes és odaadó feltétel nélküli bizalommal. Egyébként pedig csak tüneti hárítások eszközölhetőek a temetési szolgálatban a keresztyén tanítás egyes ideológiájával. Ők már azt is tudják, hogy a lelki szembesülés és a tudatos nemgondolkozás hozza majd csak el a gyászolóknak és a résztvevőknek a belenyugvó csendes alázatot. Mert hihetetlen, de bizony a virrasztáskor farkasszemet kell nézni az élőknek saját életük szögesdrótos határvonala mellől a halállal. Ott állva pedig egyszerre érezhető  fájdalom és közömbösség a halál és az élet miatt is. Akkor illetve olyankor tudatosulhat  minden élőben az, hogy „odaátról” visszanézni (merthogy sokak szerint talán nincs is honnan) már nem vigasztaló egyetlen gondolat sem, mert az élet a maga közlekedési szabálya szerint csak egy egyirányú út a halálba. Ez ellen pedig apelláta nincs, mert  nem is lehet, ugyanis nincs hogy!                
A kántor otthona előtt egy pillanatra még a két jóbarát megállt aztán paroláztak egyet tisztelettudóan egymással majd pedig útjaik szétváltak akárcsak a halálban a test és a lélek. S mint mindig úgy azon az estén is halkan köszöntek el egymástól aznapra, mert ez a nyomasztó lelki csend már összeszokott régi közös zavartságuk rituáléja volt. Ezzel pedig a lelkész egyedül maradt gondolataival a hazaúton. Nem is bánta, hogy még legalább tíz perces gyalogút maradt számára mint egy esti agyszellőztető séta  a parókiáig, mert most úgy érezte hogy szűksége is van némi meditációra. Egyébként máskor is így történt ez. Olyankor a magány mindig közelebb vitte őt égi Urához... Istenéhez. Végülis tudta, hogy hazaúton ma is lehet és kell is beszélgetnie Istenével. Igaz...elkerülhető lehetne legalább ilyenkor, de mégis sokszor szükségszerűnek érezte az ilyen esti találkozást. Hogy miért? Azért mert most is erőre volt szüksége és biztatásra, mintegy személyes lelki audenciára az égi Úrtól, hiszen híveinek elvesztésekor neki mindig keserű panasz gyötörte a szívét amit úgy gondolt, hogy az esti séta csöndjében imádság helyett megtehet...megoszthat Istenével... 

Az utcán még bolyongtak a munkából otthonaikba igyekvők, ám a lelkész gondolataiba merűlve nem zavartatta magát, sőt még az sem zavarta meg lelki fellegsétájában, hogy néhány idűlt alkoholista mérte előtte a sötétben botladozva a járdát széltől szélig. Ő tudta és tapasztalta, hogy jobb ezeket a némbereket ilyenkor szelíd elnézéssel nem észrevenni.  Ő inkább csak ment és illedelmesen köszönve határozott lépésekkel lépdelt otthona felé. 
Még a lelki elcsendesedés útján sem sokat haladt s így tehát nem is juthatott messze, amikor a kocsma előtti hídon az egyik kapu árnyékában valami komoly és hangos perpatvart vélt látni és hallani amely éppen akkor kezdett igazán kibontakozni és eldurvulni.
Márcsak ez hiányzott...- gondolta.
S bár nem akarta, de képtelenség volt nem észrevenni az alakuló csetepatét. Figyelmét és áhítatos lelkét ez a látvány és a vele járó erősödő hangzavar szinte erőszakkal rántotta vissza ebbe a bűntől eltorzuló való világba. Igazi döbbenet volt számára a hangoskodó kusza alakokat látni, azt amint egymást  szidalmazva, átkozódva  tologatják és lökdösni kezdik  az est addigi szentségében.
Ez tűrhetetlen - gondolta.
Most pedig számára akár tetszik akár nem azazhogy... akár akarja akár nem,  most oda kell mennie és kötelessége rendet teremteni a rendetlenkedők között. Érezte, hogy lelke szerint úgysem tudna szó nélkül elmenni egy ilyen látható atrocitás mellett. Egyébként pedig  papi mivoltának minden viszolygása ellenére  úgy tűnt, hogy komoly tettlegesség alakult ki amely pillanatok alatt történt és szemlátomást nemhogy múlt volna a lelkész közelgése miatt, hanem tovább hangosodva egyre sejtelmesebb kezdett lenni. Egyszerre hírtelen láthatóvá vált a kiszűrődő fények között, hogy a kapu előtti félhomályban már több mint dulakodás van.  Három férfi ütlegel egy negyediket komoly csapásokat mérve annak minden testrészére... Tompa döngések, csattogások és erős  ütéseket követő nyögés szűkölése közben szinte teljesen bizonyosnak tűnt, hogy a verés szilajságát már mindenre elszánt gyilkos indulat fűti.     
         A lelkész felgyorsította lépteit és maga sem tudta hogy miért akart közbeavatkozni, csak vitte a szíve, az a bolond és jámbor szíve amely e mérhetetlen igazságtalannak vélt leszámolást azonnal meg akarta akadályozni. Pedig szinte lehetetlennek tünt ott már bármiféle békés rendezés sőt ...csöppet sem ígérkezett veszélytelennek a beavatkozás. Ám a lelkész nagy izgalmában karjáról lecsüngő papi palástját és kezében hordozott bibliáját gyorsan leeresztette egy kőkerítésre és minden veszélyérzet nélkül lendült bele a félhomály csatájába, hogy megszabadítsa a bajban levőt. Egy pillanatig sem hezitált ...és  nem gondolkozott.... odaugrott egyenesen közéjük a vad ütlegelések közzé, mert tolta a szíve a láthatóan aránytalan túlerői igazságtalanság miatt. Meg sem fordult a fejében az, hogy ezekben az elszabadult indulatokban a tettlegesség hevületében élet és halálra elszántak záporoztatják immár a gyűlöletük eszeveszett brutalitásait...Állatias energiák szabadultak fel az ütésekben és a rúgásokban, a feszítésekben...  A lelkészt eddig sem a nyers testi fizikális erő és nem is a képzett harcmodor bátorsága szította és állította szolgálatba, nem..... hanem a mindig, mindenütt és mindenhol az Isten szerinti igazság és igazságszolgáltatás, sokszor éppen a szájában dobbanó szíve és a félelemmentes óvatlansága....
Abbahagyni!!!- .....azonnal abbahagyni ezt az őrületet .....az Isten szerelmére!.... - sziszegte amint közéjük lépett.
Ne folytassátok!....Neee!!!...Az Istenre kérlek....elég volt! Azonnal fejezzétek be!.....nyöszörögte....
Ám a kezek sokasága és kuszasága egy hatalmas tengeri polip csápjaihoz hasonlított, amely áldozatát egyszerre fojtogatta miközben hatalmas ütéseket is mért egyben testének szinte minden tagjára mint aki azáltal leli örömét és kielégülését hallva annak fájdalmas nyüszítéseit...
- Te rohadék mocsok!...az anyádistenit!....hát megöllek!....kiontom a beledet te féreg!........
- A kúrva anyádat.....Neked most annyi!....
Indulatos hörgések színezték az ütések és csapások zaját miközben a lelkész elmerült a kezek és a testek akrobatikájának hullámzásában sok bénító rúgások és az éles fájdalmakkal járó ütések között...                 
Nem  tudta volna megmondani, hogy hova kapta az első ütést vagy rúgást és azt sem hogy hányat kapott az áldozattal egyszerre, de egy pillanat alatt érezte hogy teste legörcsöl, végtagjai azonnal elernyednek, lábain megtántorodik és teljes testével az addig ütlegelt áldozatra zuhan. A pillanat szűk töredékében még egy fényes fém is megvillant mellkasa magasságban....
Dögölj meg te disznó!.....csikorogta fogai közt az egyik  hang és kétszer is ledöfött a már fekvő áldozatokra....
Éles fájdalom érte ekkor a lelkész mellkasát szinte pontosan  középen, aztán pedig egy szempillantás alatt ismét egy még élesebb fájdalom is amely bordái alatt hasított bele úgy mintha a levegő útját zárta volna el benne valami azonnal. Félelem és önuralom nélküli kétségbeesés lepte el egész lelkét abban a pillanatban...
...Uram Isten !!!...engem most leszúrtak.....!!!!
Azonnal felfogta hogy mi történt vele és hömpölygő árként suhant át egész lelkén, hogy most csak remélheti  azt, hogy nem pontosan szíven szúrták. Fejét lehajtva gyáva lassúsággal és egész testében égő fájdalma révületével emelte jobb kezét testének fájdalmas pontjához. Lassan homályosodni kezdő tekintetével még kíváncsian odanézett a legfájóbb pontra és látta amint sötét vértócsa borítja öltönyzakójának külsejét. Az ominózus helyen a vér lüktetve bugyogott testéből mint egy visszatarthatatlan lávafolyam. Megborzadt önmaga látványától...
Következő gondolata a gyermekei és a felesége...Mi lesz most velük?...na meg az édesanyja...hiszen az belehal ha ő most itt meghal... Leírhatatlan félelem fogta el miattuk. Érezte, hogy most még nem kellene meghalnia... Most még nem... még valahogy jó lenne megszabadulni... most utoljára...csak most... de most még igen... Homály és elmosódó kép kezdte eltölteni tudatát akár egy nyűgös, gyógyszertől kierőszakolt álom. Olyan, amely először a kábulat országán át sodor miközben az ember úgy tapasztalja hogy némi kapcsolata és rálátása még marad a valóságra. Persze közben hallja önmaga körül a történéseket amint segítségért kiáltanak mellette és mentőért telefonálnak, de ebben ő már tehetetlenül érzékel és hagyja magát utazni egy sodró álomvilág felé ahol érzések erős felfokozottságában térnek vissza etűdszerűen a legszebb és legféltettebb emlékek. Az agytúrkászok ezt így fogalmazzák meg, hogy lepereg ilyenkor előtte az egész élet. És ez így egyszerűen kijelentve nem is állja meg a helyét, ugyanis ez csak részben igaz, mert nem az egész, hanem csak a legszebb és legfontosabb pillanatok...a tárolt és arra érdemlegesek csupán mint egykori édes gyermekkori idill a boldog biztonság nyugodt érzésével a megőszült és széparcú nagyszülővel aki kedves hangján szól, figyelmeztet, akárcsak a régi társak és rég nem látott de sokszor felidézett kedves emberek akik már nincsenek ...csak itt....ebben az álomban.... S a pergő filmkockákban fölcsillannak azok az igéző és meseszép kék szemek, amelyeknek tengerébe azonnal beleszeretett és a gyönyörteli ölelés, amely édes izgalmával pezsdítette meg egész testét a reszketésig...s aztán a gyermekeiről a képek... a lányáról aki parányi édes teherként a vállán alszik szájának szögletében csillogó anyatejcseppel s aztán a fia aki a hordozható kenguru tartalmaként szuszogott mellkasán órákon át...de ugyanígy bevillant a szószék nagy pillanata a zsúfolásig telt templomban ahogy ott állt és elégedett  hálás szemek kereszttüzében ragadta el őt az isteni szavak magasztos hívsága... De szép is volt... De csodás ezt most újra látni....kívülről szemlélni, de mégis csak belülről megélni....Óh Isten....de szép is volt!....De miért is csak volt?...Miért is váltott át ez az érzés most benne bizarr félelemmé?...miért is az elmúlás és nemléttől való ösztönös meneküléssé?... mert most bizony ezt érezte tehetetlenül mindenek feletti erővel úrrá lenni létén...Fanyar keserűségként vetődött benne mint lelki árnyék erre a létre ez az állapot...hogy most meg kell halnia... és most ezzel az érzéssel meg kellene békülnie.... Utolsónak tűnő nagy gondolatára összpontosítva mintegy papi alázatának himnuszaként sírta befelé önmagában tisztuló lelkének hangján saját főpapi imáját: .....Irgalmas Isten!.... Íme előtted az életem...le sem tagadhatom hogy  így éltem....és azt sem hogy mindigis így égtem...és látod gyorsan elégtem....Mindazonáltal ha most még kegyelmedből nem kell meghalnom, akkor kérlek Téged  segíts abban, hogy ne legyen az én életem ...és a létem mostantól egy sokak szívét perzselő bolond tűz amely éget, vagy amely lobog és fájóan senyved majd elhamvad, hanem legyen és maradjon csak egyszerűen fényt árasztó szelíd láng. Olyan, amelynek fényétől  megtisztulhat sok emberi szív és sok emberi lélek ...Olyan amely megmutathatja hogy a szelídség lefegyverző isteni hatalom....hogy általam más is felismerje ezt, mert csak így volt és van értelme ennek a nagy utazásnak amit földi életnek hívok....Add, hogy sokaknak élete legyen...lehessen ilyen....neked tetsző szelíd láng....   


*** 198. *** Havas Klára: Lebegő gyökér /részlet/

Mert a szegénység nagyon nehéz. De még nehezebb kinn a pusztán, télen, a háború évében, ha közeleg a karácsony.
Mert az ünnep más a szegénysoron mint az intézői lakban, vagy a faluban. Előtte napokban összegyűlnek egyiküknél a cselédházak asszonyai. Kanászné, gulyásné, és a többi béresfeleség. Mindegyiknél egy csésze liszt, tej, aszalt gyümölcs, erdők-mezők illatos füvének, virágának, termésének szárított-őrölt pora, főzete, és minden más amit fel lehet használni egy nagy, édes tömb készítéséhez. Mikor ezt meggyúrták, mindegyik leszelt belőle egy darabot, hogy otthon kis gömböket formálva belőle, feldíszítsék a karácsonyfát. A világ minden vegyésze meg nem mondta volna ennek a „szaloncukornak” az összetételét. Benne volt a nyár, az ősz édes íze, a tavasz ígérete, a tél melege. Nem is igen állt másból a karácsonyi hangulat, mint ebből a szerény kis fenyőből. Alatta ugyanis a legritkább esetben volt ajándék.
Ünnep estéjén az anyák kinyitották az ajtót, és odahívták a gyerekeket:
- Nézzétek csak! Hideg van, sötét, esik a hó, ilyenkor nem tud eljönni a Jézuska. Majd tavasszal! Hozzátok akkor jön. Meglátjátok, egy szép reggelen ott lesz az asztalon a kiscsizma, ruha, játék, minden!
Aztán csendesen hozzágondolták: Tavasszal újra mérik a konvenciót, sűrűbb lesz a napszám, gyakrabban csörren a pénz.
Ha meg jutott valami kis meglepetés, az is mi? Törött kerekű kiskocsi, horpadt műanyag huszár. Az anyák szeme ilyenkor is csupa vigasz:
- Leejtette a Jézuska, lelkem! Úgy sietett amikor hozta neked! De ne búsulj!
- Ferke te, Jóska te! Gyertek, javítsátok meg az öcséd játékát!
Csak később, sokkal később tudta meg ez a kisgyerek, hogy ezt a játékot adták olcsón, szinte ingyen karácsony délelőtt, mert a sérülés miatt senki nem akarta elvinni.

Hát így éltünk akkoriban, amikor eljött 1944 karácsonya, amit amíg élek el nem felejtek.
Úgy kezdődött, hogy Satyi, a bátyám, reggel szinte berobbant a szobába.
- Nagyanyám, édes nagyanyám! Az uraság jeget vágat a Lapos-tavon! Fel kell hordani a jégtáblákat a kastélyba az ünnepre. Délig tart a munka, de egész napszámot fizet, és azt mondta, mindegyik fiú kap ajándékot aki elmegy!Hallja, ajándékot!
De édesnagyanyám nem örült, inkább nagyon is mérges lett.
- Megbolondultál, te?!  Se ködmen, se csizma, átázol, megbetegszel a jeges vízben! Megtiltom!
De Satyi hajthatatlan volt. Annyira vonzotta az ajándék ígérete, hogy minden tiltás, kérés, fenyegetés ellenére elment reggeli után hazulról.
Elgondolkodtam. Milyen is lehet az, ha valaki ajándékot kap? Bennünket édesnagyanyám nevelt. Anyám meghalt amikor születtem, apámat maga alá temette a bánya. Nagyanya  az intézői lakba járt mosni, takarítani, nagyobb összejöveteleken főzni, de ő volt a puszta bábaasszonya is. Megéltünk szerényen, ennivaló, egy-egy ruhaféle mindig került, de hogy soron kívül ajándékot kaptunk volna, hát nem is emlékszem.
Édesnagyanyának lett igaza. Satyi délben csuromvizesen, szilvakékre fagyva, de az arcán boldog mosollyal állított haza. Átöltözött, leszámolt a napszámpénzzel, megebédelt, és elment a betlehemesekkel.
Nagyanyát szülő asszonyhoz hívták, így egyedül maradtam. Ismét elkezdtem a töprengést. „Hol az ajándék? Miért nem beszélt róla ? Tán nem kapott? Akkor miért volt olyan boldog mosoly az arcán? Ha kapott, miért nem mutatta meg?   Jó testvérek voltunk, soha nem sajnált tőlem semmit, mi lehet hát?” Mivel a rejtély megoldhatatlannak bizonyult, Satyi adhat választ csak este, úgy gondoltam, addig nézegetem a képeskönyvet. A bátyámé volt, nagy becsben tartotta. Csak akkor szabadott levenni a polcról, ha ő is otthon volt, és nagyanyám tiszta abroszt tett az asztalra.
„Mi baj lehet?-gondoltam. Nagylány vagyok én már! Tudok vigyázni.” –azzal felléptem a lócára, hogy elérjem a falipolcot. Már nyújtottam a kezem, de hirtelen félbeszakadt a mozdulat. Tágra nyílt szemmel meredtem a könyv mögé, ahol piros selyemzacskó feküdt, aranyszalaggal átkötve. „Az ajándék! –zuhant nagyot a szívem-mégis van hát!” Nem érdekelt már Mátyás király története, sem a színes rajzok.
Levettem a csomagot, és kiborítottam az asztalra. 8 egyforma csokoládégolyó volt benne, ezüst papírba csomagolva. Döbbenten álltam. „Nahát ez a Satyi! Ő akarta egyedül megenni!”
Ismertük a csokoládé ízét, hiszen az intéző úr gyerekei gyakran megkínáltak bennünket egy darabkával, egy morzsával, de hogy egész szeletet, egész darabot egyedül fogyasszunk el, arra még nem volt példa. Ezért fájt az árulás. Lassan felváltotta bennem a döbbenetet az indulat.
- „A galád, az áruló, a torkos, a rossz testvér! De most majd megfizetsz!”- azzal gondoltam megy nagyot, és kiszaladtam a konyhába. Hoztam egy tál vizet, meg a kemence tetejéről a szárított kenyérből egy marékkal.
Aztán elkezdtem. Egymás után kibontogattam a csokoládékat, befaltam, a helyükre pedig víz-kenyér keverék gombócokat csomagoltam. Olyan ügyesen csináltam, hogy senki nem különböztette volna meg őket az eredetitől. 1,2,3,4,5,6,7, … Az utolsó jött volna éppen, amikor csattant a pitvarajtó. Gyorsan visszasöpörtem mindent a zacskóba, fel a polcra, és már be is lépett Édesnagyanyám.
- Kalára te! Úgy látszik nem könnyebbedik ez a szegény Bazsáné, vissza kell mennem. Ügyelj a kemencében a tökre, szedd ki ha megsült, aztán vacsorázzatok Satyival. Éjfélre talán hazaérek, és együtt megyünk a misére. –azzal összeszedett néhány holmit és elment.
Alig tette be mega után az ajtót, nyargaltam vissza a polchoz, hogy megegyem még azt az egy szemet. Igen ám, de olyan jól sikerült a csalásom, hogy semmiképp sem tudtam kiválasztani a hamisak közül. Újra kibontogatni nem mertem, mert hátha másodszor meglátszott volna a csomagoláson. Hagytam hát, és nagyon elégedett voltam. „ Így is eléggé megbűnhődött az a torkos irigy testvér”-gondoltam, és vártam az estét. Ahogy múlt az idő, úgy bántam meg az egészet..Harag helyett erőt vett rajtam a lelkifurdalás. „Hátha mégis adott volna később? Ha meg nem, Ő dolgozott érte, nem volt jogom elvenni”. Úgy éreztem magam mint egy tolvaj, de már nem tudtam meg nem történtté tenni.
Őrlődésemnek a vacsora vetett véget. Édesnagyanyám mégis hazaért, Satyi is befejezte a betlehemezést, így hárman ültük körül az asztalt. Abban az időben a karácsonyi menü  aszaltszilvaleves, krumpli, sült tök, és egy tál pattogatott kukorica volt, amit nagyanyám az étkezés végén tett az asztalra, jelezve, hogy kezdődhet a vidám játék, mese, dalok, mondókák, kártya, malom, amikkel eltöltöttük az időt az éjféli miséig.
Ezúttal másképp történt. Amíg nagyanya a kukoricával foglalatoskodott, Satyi berohant a szobába, majd hátradugott kézzel, arcán a már ismert titokzatos-boldog mosollyal kijött, és elém állt.
-Drága kis húgom! Tudom hogy még te sem kaptál soha ajándékot, de én ma kaptam, és az akarom hogy te is kapjál, ezért neked adom. –azzal a kezembe adta a már ismert zacskót. Aztán folytatta:
-De egyet szeretnék tőled kérni. Még én sem ettem soha egészen meg egy csokoládét, ezért kínálj meg csak egyel kérlek, aztán a többi a tiéd, mert téged szeretlek legjobban a világon!
Álltam sápadtan, ájulás környékezett. Magam sem tudom, hogy nyújtottam felé a zacskót. Azt hiszem édesnagyanyám bökött oldalba, és távolról mintha a hangját is hallottam volna.: Kínáld már meg, aztán gyertek játszani!
Könnyeim közt láttam, hogy Satyi kivesz egy csokoládét, és kibontja.
„– Most! Most mindjárt kiköpi és iszonyú botrány lesz!”
De nem ez történt. Bátyám vidám, elragadtatott hangjára eszméltem.
- Ó micsoda finom, de jó dolog is a csokoládé!
Igen. A sors különös kegyelme folytán sikerült kiválasztania az egyetlen igazit a kenyérgombócok közül. Árulásomra így soha nem derült fény, de nehezen nyugodtam meg, és továbbra is csak ömlött a könnyem.
Satyi hozzám lépett, megölelt, és kedvesen annyit mondott:
- Ne sírj hát. Boldog karácsonyt Kalára!
Sok év múlt el azóta. Satyit a következő tavaszon elvitte a tüdőbaj, édesnagyanyám is hamarosan meghalt, én bekerültem a faluba. Aztán felnőttem, férjhez mentem, jó családom, szép életem van. De karácsonykor minden évben kimegyek azóta a temetőbe. Viszek egy csokor fenyőágat, amiről soha nem hiányozhat az arannyal átkötött kis piros selyemzacskó. leteszem Satyi sírjára, és a lobogó mécses fényében emlékezem. Emlékezem, és minden évben újra és újra hallom a hangot:
- Boldog karácsonyt kalára!


*** 199. *** Szeghy Karolina: Emlékek (1)

Mikor már vénülő kezemet nézem,
Érzem, hogy az öregedés nekem is részem,
A napok állandó évekké válnak,
Hol öröm ért, hol pedig bánat.

Éltettek vágyak és vad szerelmek,
Megéltem tékozlást és fegyelmet,
Csókoltam egyet s csókoltam ezret,
Volt, hogy nem ismertem a kegyelmet.

Szerettem őszintén, utáltam haraggal,
Néha megbékéltem egyszerű magammal,
Volt, hogy tömegben hiányzott a magány,
Volt, hogy önmagamnak is én voltam a talány.

Hol a gyűlölet vezérelt, hol pedig a vágy,
Hol dugig volt, hol üres volt az ágy,
Voltam sivár és néha ostoba,
Volt az élet jó és néhol mostoha.

S most, hogy a dolgok oly csendessé válnak,
A percek folyó órákká málnak,
S mikor azt gondolom, hogy új már nem történhet,
Emlékké szelídül minden történet.


*** 200. *** Szeghy Karolina: Emlékek (2)

Mama a kórházban feküdt, csendesen az ágyán,
Enyhíteni próbáltam szomorú magányán,
Széket húztam mellé, s beszélgetni kezdtünk,
Hogy a halál árnyékát mindketten feledjük…

Nagymama, mondd milyen volt az élet?
Szeretted az istent vagy mindig csak félted?
Csak egy férfi volt, kit éltedben szerettél?
Mindig csak sírtál vagy volt, hogy nevettél?

Beszélgettünk, s mamából hétköznapi nő vált,
Bánatos szemeibe huncut vidámság szállt,
Gyermeki derűvel mesélt most a múltról,
Húzta emlékeit a feneketlen kútból.

Így lapoztuk együtt az élet emlékkönyvét,
Ha sírni kezdett, szeretettel töröltem le könnyét,
Először ültünk így, hosszan beszélgetve,
Egyikünk sem volt most végre feszélyezve.

Nagymama elfáradt, pihenésre vágyott,
A halál árnyangyala szép mesénkbe vágott.
Elaludt a mama, s többi nem is kelt felt,
Halált hozott a nyári meleg reggel.

De már tudom, ha testünk öreggé is válik,
A lélek az utolsó percig csak szárnyalni vágyik.
A haláltól azóta én már nem is félek,
Igen, ezek az igazi emlékek…


*** 201. *** Maryam: Nagyerdei fák

Árnyas lombok suttogó szegletén
Tóparti fűz alatt el-elmerengek
Itt futottam víg gyermekéveket
Hol békaszerenád játszik víz-zenét.

Hányszor lestem felhők vonulását
Csipkés szélű azúrnak tengerén
Ott, hol a Nap kitárja fény kezét
S rám kacagja éveim múlását.

Sátrat bont a nyár, vaslábakon jő
A rozsdás őszavar, múlt-hangokat
Kottázva mézízű emléket kitölt.

Sodró évgyűrűk hallgatják titkomat
Szél viszi messze a tűnő időt
Végtelenbe nyúló lopott pillanat.


*** 202. *** Maryam: Nélküled-órák

Nélküled-órákra foszlik a tudat
Ott, ahol a volt a mában keresgél
Csendedbe bújok, kőmagányba vesztél
Mécsfények mutatnak hozzád utat.

Altatott magány, magamra mértem
Kínfeszületed vállamon hordom
Az őszi szél fekete gyászt lobog
Hajamba fűzi régvolt gyermeklétem.

Átkulcsolt szívvel karodban ringok
Drága mama, mondj még mesét nekem
Sárguló lapok közt felfedett titkok.

Túllát rajtam a más világ szeme
Hóhajaddal emléked télbe siklott
Nincseim fejfád tövébe rejtem.


*** 203. *** Maryam: Otthonom

Ringó búzatáblák aranyló tövében
Szívem Rónájának kellős közepében
Tavasz illat kúszik fel a végtelenbe
Lelkemet kitöltve, összeölelkezve.

Ahol hegyek völgyek nem szelik a tájat
Ott vagyok én otthon, hol a bú nem járhat
Ahogy szemem fürkész, mosolyogva nézem
Bogarak zsongják az édes messzeséget.

Jó anyám mosolyát koszorúba fontam
Emléket idézve illatokat loptam
Megnyugvást idéző álmos gyermekévek
Amíg meg nem halok, addig még zenélnek.


*** 204. *** Maryam: Reggelig

Néha felsejlesz még
Rám sikít a valóság
A csended nesztelenre kél
Csak az éjjel múlna már!
Oly vánszorgó a perc
Társtalan magány sajog
Azt hittem örökké leszel
Szakadni képtelen vagyok.
Hozzád nőttem láthatatlan hússal
Vérző csontjaim szilánkig hasadnak
Ágáló tekinteted tömlöc-kútja
Emlékedbe csobbanón marasztal.
Karon fogott szavaidba tévedek
Lazul a sötét, fakul délibáb szemem
Párnámon hagyott illatodba süppedek
Mosolyodra óvón ásítom a reggelt.


*** 205. *** Fitó Ica: Túl az Óperencián

Van a házunkban a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi  képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet….a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában….. itt vannak a nagyszüleim,…. dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, odavezetem, nézegetjük…… és mesélek neki. De csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorítva….csak így tovább kislányom!
Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:
- Lánka, te megin nőtté!
Mert mindig ezt mondogatta, ha találkoztunk. Bár, hogy miért látta így, a mai napig nem tudom, hiszen a 163 cm-es magasságom talán nem indokolja.
Nagyapám jómódú parasztember volt. Erős fájú, jóképű….menyecskekedvelő hírében állt. Kislány koromban sokat hallottam a családot beszélgetni az „öreg” viselt dolgairól. Mindig vidám, szinte bohó, nagyvérű embernek ismerte mindenki a „fűrészes” Orcsik bácsit. Na nem nomen est omen,…igazából volt fűrészgépe, amivel járt a környékbeli szomszédokhoz felvágni a télire valót. A tanya még most is áll, ahol második asszonyával gazdálkodtak. Gyönyörű két jegenyefa tört égnek a bejáróban, messziről hirdetve, hogy nem valami szegény ember otthona ez.
  Én itt csak vendég voltam kislánykoromban. Nem úgy az unokahúgom, aki az új asszony kapcsán fél unokatestvérem volt, ő az egész nyarat kinn töltötte. Értett az mindenhez! Legeltette a két tehenet a réten, szaladt a libák után, etette a disznókat, s ha nagyapa beállt az udvarba a tehetős parasztoknak akkor már meglevő gumis kocsijával, két gyönyörű lovával, hát még a hámot is leügyeskedte a Szellőről, meg a Fecskéről. Én ezeknek a közelébe sem mertem menni.
Gyönyörködtem a rét virágaiban,… szedtem a búzamezőben az anyarozst.(még ma is az orromban van az illata az érő gabonának)…. naphosszat lestem a fecskéket az istállóban,  ahogyan etette fecskemama a fiókáit…..csodáltam, ahogy a tehenek besandarítják a füvet izmos nyelvükkel,…elnéztem nagy szemeiket….. az estefelé már duzzadó tőgyüket s hűvösödve tisztes távolból kísértem a menetet: elöl a tehenek, mögöttük Marika mezítláb egy vesszővel a kezében kurjongatva hajtotta be őket.
Az istállóban várta már nagyanya  kis székkel a kezében, fejésre készen. Az a habos friss, meleg tej! Abból mindig inni kellett, mondták, ettől majd megjön a színem. Vékony, félénk, mindig szandálban járkáló kislány voltam. Nem tanyára való gyerek…hasznomat nem tudták venni. Ezért voltam „csak” falusi vendég.
 Nagyapám nem is volt megelégedve sem velem, sem a bátyámmal. Én az esti etetés helyett a szentjánosbogárkákban gyönyörködtem inkább, bátyám meg a harmonikát húzta volna naphosszat munka helyett. Reggelenként nem fűlt a fogunk az udvar közepén álló gémeskút melletti hatalmas vályúban mosakodni….esténként ugyanott. Úri gyerekeknek nevezett bennünket. Persze nem haragudott ránk, viccesen mondta, de nem nézte jó szemmel. Ha tehettük, kimentünk a tanya mögötti kiserdőbe. Sejtelmes világ volt ott! Én vittem a babáimat, a krumpliból készített állatkákat, és egy pokrócra leheveredve hallgattam a madárkák csicsergését. Már amikor nem a bátyám gombos harmonikájának a hangjára szenderedtem el. Merthogy azt is nagyon szerettem!

- Lánka, Te már megint nőtté’!- mondaná nagyapám, ahogy rám kacsint a falon lévő képről.
Aztán….amikor tanítónő lettem, nagyapám nagyon boldog volt. Mondta is az egyik kolléganőmnek, akit megállított az utcán:
- Jaj, úgy örülök, hogy az unokám tanító lett, mer’ olyan semmirevaló lány vót!
No, erről a nagyapámról van még mit mesélnem! Hogy is mondjam? Nagyapa igazán életvidám, nagyon élni szerető ember volt. Olyan öntörvényű. Pirospozsgás, kerek arca, huncut két csillogó szeme mindig mosolygott. Leginkább a szépasszonyokra! Jókedve, vaskos humora sosem hagyta el. Azt nem mondhatnám, hogy élt-halt a családjáért, sokkal inkább kedvelte a baráti társaságot. Vasárnaponként a mise után útja a Kisvendéglőbe vezetett, ott már várta a többi fényesre suvickolt csizmás, pödrött bajuszú „nagygazda”, aztán délig abba sem hagyták az ultipartit.
  Menyecske ügyeiről az egész falu beszélt. Tudom, emlékszem, szüleim nem örültek neki, de mit tehettek, nagyapa már csak ilyen volt. Szerette is énekelni, hogy
 „Én vagyok a falu rossza, egyedül…”
  Később, hogy dédnagyanyám meghalt, beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Onnan jártak ki a földeket, szőlőt művelni. Korral haladó ember volt, hát vett egy csettegőt, leváltotta a lovakat, gumis kocsit. Volt is baja a családnak ezzel eleget! Ha elromlott, - már pedig sokat elromlott, vagy le kellett festeni - hívta az unokavejét, csinálja, szerelje, vizsgáztassa.
A hajunk égnek állt, ahogy az öreg vezette ezt az országúti szörnyeteget!
Stoptáblánál úgy kanyarodott a főútra megállás, szétnézés nélkül, hogy ihaj! Mikor figyelmeztettük, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha jön az úton autó, ez volt a válasz:
- Mié’? Hát annak is van szeme!
   Nagyapa elvárta a család apraja-nagyjától, ha valami munka van, ott legyen nála mindenki. Ahogy öregedett, ez persze természetes volt, mert a gazdálkodást még akkor sem adta fel, mikor ő maga már nem nagyon bírt dolgozni. Parancsolgatni a csettegőn ülve, az még jól ment.
  Szüretkor is ezzel a járművel „száguldott” haza a papa, platóján a húszhektós jól megrakott káddal. Mivel már ránk esteledett, mondtuk, csak álljon be az udvarba, majd reggel mennek a férfiak ledarálni a szőlőt préseléshez.
Hát, ahogy odaérnek másnap, a szőlő ugyanabban a kádban, de a csettegő helyett a földön van.
- Papa, ezt hogy szedte le?
- Nem köllött azt leszenni, legyött a magától! - volt a válasz.
Aztán megtudtuk a szomszédoktól, hogy mi történt. Nagyapám fütyörészve, akkora lendülettel vette be a kanyart az utcáról az udvarba, hogy a kád teli szőlővel egyszerűen lerepült a sima platóról, bele az út menti árokba! Csak be kellett gurítani a kádat, bevödrözni az elfolyt létől bizony megkönnyebbedett szőlőt.
De a papa nem vette lelkére, csak fütyült, danolt.

Aztán danolt… még egyszer, utoljára. Vittük az ebédet neki, és láttuk, valami nagyon nincs rendben. Csak ült az asztalnál, és mosolygott. Beszéde lelassult, bár szeme most is hamiskásan csillogott. Bármit mondtunk neki, csak dudorászott jókedvűen. Szóltam az orvosnak, aki megnézte őt, és azonnal mentőt hívott. Mire összeszedtük a kórházba való pakkot, már ott is voltak. Nagyapám csak énekelt…már sokadszorra ugyanazt:
Túl az Óperencián boldogok leszünk,
Túl az Óperencián csókra éhezünk…
Csak danolt, danolt, még a hordágyon is, mikor vitték kifelé a papa jókedvétől mosolygós mentősök.
Másnap reggel kaptuk a hírt. Nagyapa meghalt az éjjel.
Még most is látom, ahogy a mentőbe téve integetett kifelé, és énekelte:
Túl az Óperencián…..boldogok leszünk…..
Túl az Óperencián…..csókra éhezünk…..
Túl az Óperencián….. lesz mesés tanyánk…..


*** 206. *** Fitó Ica: Éjfél lehet talán...

Szél süvít ablakom alatt.
Tuják sejtelmes árnyai
jobbra-balra bólintanak,
mintha lidércek járnák
észveszejtő táncuk,
szaggatják, tépik
fogva tartó láncuk.

Éjfél lehet talán...
a szomszéd ház falán
imbolygó kísértet-fények.
Nyugtalanok,
mint itt belül a lélek.
Húrként feszül
a félelem bennem.
Nem tudom,
mit kellene tennem,
hogy megmentsem
magunkat magunknak.

Éjfél lehet talán...
zárt pilláim mögött
felidézem
egykor egymásnak adott
„egymásért” szavunkat.
Beburkolózom emlékeimbe,
a szél már jajgathat, zúghat.


*** 207. *** Fitó Ica: Hajlik a jegenye…

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…

Poros dűlőúton
Rám köszönt a múltam
Milyen régen is volt
Mikor erre jártam.
Bajszos, hetyke, vidám
Nagyapám tanyája
Hej, romokban hever
Rég nincs már gazdája.

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…

Romos tanyaudvar
Benőtte a dudva,
Csak a jegenye áll
Révedve a múltba.
Árva jegenyefa
Ha regélni tudnál…
Fehér tanya előtt
Büszke őrként álltál

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…

Sudár termetedet
De sokszor csodáltam
Copfos kicsi lányként
Körötted ugráltam.
Szomjazó vándornak
Mutattad az utat,
Kinek égő szeme
Tanya után kutat.

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…

Egyenes gerinccel
De sok vihart álltál
Csak úgy, mint nagyapám
Soha nem hajoltál.
Bármilyen szél ellen
Álltátok a sarat.
Bár nagyapám elment
De hírnöke maradt

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…

Hirdeted, hogy egyszer
Kicsi tanya állt itt,
Virágzó gazdaság
Bár csak romja látszik.
Álomhozó éjjel
Még hallani véled
Nagyapám torkából
búsan szól az ének:

Hajlik a jegenye
Pereg a levele…


*** 208. *** Fitó Ica: Juhász
/apósom emlékére/

Hajnalban subáját hátára vetette,
zsíros kalapját fejre biggyesztette,
mamkája már kocogott serényen,
a gajmós botot nyújtotta kezébe,
amivel terelő kutyáknak utat mutatott,
kik értettek minden mozdulatot,
s zsigerből vigyáztak a
színből kiáradó birka-rengetegre,
gazdájuk és botja rezdülését lesve.
Ritkás erdő fövenyében - míg a nyáj legelt,
két hűséges társa éberen figyelt-
öreg juhász a botjára támaszkodott,
s mikor a pipából a dohány kifogyott,
tán szundikált is egyet.

Azért egész nap tétlen nem maradt,
mert a gyapjasokkal dolga is akadt,
gajmóját a lesántult birka
lábába akasztotta,
zsebéből előkerült másik
szerszáma a bicska.
Értette a módját, nem teketóriázott,
rögvest megkörmözte, vagy férget kivágott.
Megkönnyebbült jószág iramodott tova,
juhász meg a gajmóst subájára dobta,
s eldőlt a hűvösbe. Feje alatt a bot,
mélyen arcára húzta a kalapot.
Méhek zsongására, madarak dalára,
teli hasú birkák kérődző hangjára
egy szebb életről álmodott.


*** 209. *** Fitó Ica: Új év kezdetén

Életfám ágai ismét szaporodtak,
s kéretlen rám köszönt az új...
az első év, mit nélküled élek.
Nélküled, de veled.
Mert benne vagy minden
sejtemben.
Minden gondolatomban,
tettemben rád ismerek...
Te meg én már örökre egyek.
Én vagyok az anya
és én vagyok a gyermek.
Viselős-féltőn
magamban cipellek.
                          
Ha tükörbe nézek
megtört fáradtan,
te nézel vissza rám,
szomorú szemű édesanyám.


*** 210. *** Fitó Ica: Jelenben a múlt

A vén platánfák árnya óvón terül a boglári strand jobb oldali részére, menedéket nyújtva a rekkenő hőség és a forrón perzselő nap sugarai ellen. Rendszeresen ide pakol le a család.
Laci, a családfő, a hatvanas éveiben járó „főnök”, ebből nem enged.
Szerinte ugyanis bolond ember az, aki, ha nem muszáj, akkor is kimegy, sőt órákra kifekszik a napra. Ezt mondogatja mindig az unokáinak is, akiket feleségével évek óta elhoznak nyaralni.
Na persze manapság vannak már naptejek, olajak, amikkel a mama gondosan be is keni a gyerekeket, hogy védve legyenek a káros sugaraktól és a leégéstől.
„Vagyok én eleget a napon, amikor dolgozom”- szokta mondogatni, így ha teheti, behúzódik a hűvösbe. Most már teheti.
Valahogy zsigereiben van a parasztember bölcsessége, ami sok emberöltőn keresztül ivódott bele.  Régen nem tudtak a káros UV sugárzásról, a felégés bőrre veszélyes hatásáról, nem kenték magukat semmivel. A nyári munkák kikerülhetetlen velejárója volt az aszalódás a napon.
Szülei, nagyszülei a mindennapi földművelő munka során nem mérlegelhettek, ha dolog volt, akkor lehetett bármilyen hőség, menni kellett. A család apraja-nagyja megfogta a kapanyelet, mikor ott volt a kukorica vagy szőlő horolásának az ideje.
Eszébe jut most nagymamája, az alacsony, vékony, de igen szívós pota asszony. Mellette aztán nem lehetett ímmel-ámmal dolgozni sem menyecskének, sem az unokáknak!
Egy századot elgardírozott volna! Hajnalonta ő kelt legkorábban, és cseppet sem kíméletesen ébresztette a tanya még mélyen alvó lakóit.
De sokszor kelt ő is gyerekként a felnőttekkel együtt alig-virradatkor, hogy a legnagyobb déli forróságban legyen idő kicsit bebújni a hűvösbe! Már ha volt egyáltalán fa vagy bokor a föld közelében. Annak híján megtette az embermagasságúra nőtt kukorica árnyéka is, bár ott úgy megállt a levegő, hogy a saját izzadságukban fürödtek, mikor onnan egy-két óra pihenés után sajgó testtel ismét beálltak a sorokba.  Ha a kukorica már hányta a farkát, a címeréből lehullott virágpor rögtön megtapadt a csatakos testeken, szinte elviselhetetlen viszketést okozva. (Ha rágondol, most is vakarózik, önkéntelenül.)
De nem lehetett ezzel törődni, mert haladni kellett a munkával. Csak a hosszú sorokból kiérve emelték fel a fejüket, egyrészt, mert jól lehajolva valamennyire árnyékba kerültek az arcok, másrészt nem álldogálhattak sor közben, mert az idő múlik. Egyébként is, csak sorvégen lehetett inni, még ha langyos vizet is,  hát ez is ösztönözte őket a gyorsabb haladásra. A gémes kútból reggel felhúzott jéghideg vizet hiába takargatták be ruhákkal, mire a nap magasan járt, jócskán megmelegedett a demizsonban, délutánra pedig szabályosan forró volt. Mégis inni kellett, hogy legyen mit kiizzadni.
Mikor már mindenki szédelgett a hőségtől, nagymama elővette sokszor emlegetett, mára már szállóigévé vált mondatát:
„ Gyerök, akkó jó a zidő, akkó esik jó' a munka, ha a zizadság csöpög a zorrodon!”
Bizony csöpögött az, nem csak a kukorica kapálásakor, hanem Méhesfokban a térdig érő fű kaszálásakor, de gyűjtéskor még inkább. Amikor megszáradtak a rendek, petrencékbe kellett  vellázni.  A hordás közben szétszóródott szénát nagy gereblyével még összehúzták, nem veszhetett egy szál sem kárba.
Ami aznap felfért a vendégoldallal felszerelt lovaskocsira, azt fölvellázták,
megrakták a platót amúgy „embörösen”.  Módja volt annak, azt el kellett lesni, meg kellett tanulni a fiaknak az apáktól, nehogy valamelyik oldalra több teher jusson, mert akkor a magasra felrakott széna szégyenszemre leborul.
A lovaskocsi beállt a két petrencesor közé, két oldalról ketten dobálták fel a szénát, a kocsin meg egy rakta a megfelelő helyre. Amit aznap nem tudtak hazaszállítani, azt petrencerudak segítségével boglyákba rakták. Így maradt ott a kaszálón a következő hordásig.
Mindezt a munkát a legnagyobb melegben, embert, állatot nem kímélve végezték, mert eső előtt a szín alatt kellett lenni a jó illatú, zizegősre száradt szénának.
Hogy égetett a nap, hogy a forróságtól remegő levegőben aszottra szikkadt a bőrük, hogy izzadságtól csatakos volt ember és ló, hogy a párálló testekre csapatostul támadtak, és kegyetlenül csíptek a bögölyök, mindez nem számított. A lovaknak, birkáknak szükségük volt télen a takarmányra, és azt az augusztusi hőségben kellett beteremteni. Az elgyötört szervezetnek valami kis kényeztetést jelentett a csiger bor, vízzel felöntve jó savanykás ízű ital, ami jól esett a száraz toroknak, és nem szomjaztak tőle olyan nagyon, mint a víztől. Nagyobbacska fiú korában már ő is ihatott ilyet. Kevés volt annak alkohol tartalma, amiatt is erjedt olyan veszettül savanyúra.
De csináltak „parasztszódát” is, szódabikarbónát tettek kissé ecetes vízbe, megkeverték, és az olyan finom, vágós, pezsgősre sikeredett, akkorát lehetett belőle inni, hogy alig kaptak levegőt a nyelése közben, egy szuszra lehúzták a bögre tartalmát. Még a szemük is könnybe lábadt, olyan jól esett!
Bizony, sokat változott a világ! - mosolyodott el.
Most a  kiterített pokróc mellett hűtőtáska, benne előre palackozott ásványvíz, na meg üdítő is a kicsiknek, ha megkívánják. Mellette finomságok.
A strand jókedvű zsivaja meg-megzavarja az emlékezést.
 Lackó, a nagyfiú már mélyebb vízben hűti magát, őt nem kell félteni, de azért szemmel kell tartani.
Mosolyogva integet a visongó Öcsikének, aki a tegnap vásárolt vízipisztollyal jól eljátszik, közel a parthoz. Nikike - a gyönyörű hétéves - hableányt játszik, lábait kinyújtva fekszik a vízen, és csak bokái mozognak, mint az igazi sellő farok úszója.
A biztonságot nyújtó karúszók fenn tartják a vízen, nagyon élvezi.
Toncsikának nincs szüksége ilyenre, ő már járt úszótanfolyamra, bátran bucskázik a víz alatt féktelen jókedvében.
 Erről eszébe jut, hogy neki is volt „úszótanfolyama”, bár az a módszer manapság nagy megrökönyödést váltana ki.
Amikor még olyan kicsi volt, hogy nem lehetett munkára fogni, akkor a nagypapa tiszte volt vigyázni rá, míg a fiatalabb felnőttek kapálták az Őrjegen a kukoricát. A föld végében folyt a Kanális, amit a mai napig Átok-csatornának is hívnak, mert nagyon sokan belefulladtak már annak a mély, sebesen folyó, kiszámíthatatlan vizébe.
Szinte filmszerűen peregnek az emlékek, maga előtt látja élesen, mintha most történne...
Nagyapa ült a parton, mellette az elmaradhatatlan ötliteres csobolyó, ami rendre borral volt töltve. Nagyapának ez volt a napi adagja. A mai napig talány, hogy nem ártott meg annyi bor, de tény, hogy  soha nem volt még kicsit kapatos sem tőle.
Szóval ott ült a Kanális partján egy fűzfa árnyékában, kezében a szántógyeplő egyik vége, a másik vége gondosan rákötve a pöttömke Laci derekára. Kezdődhetett az úszástanulás.
„ No gyerök, ússz!”- beledobta a mély vízbe, hadd kapálóddzon.
Mikor már úgy látta, merül a tanonc, akkor kirántotta a partra. Húzott egyet a csobolyóból, és újra csobbant a víz, bele a gyerek, aki kétségbeesetten kalimpált kezével-lábával, hogy valahogyan fenn maradjon.
Elmosolyodik... persze, hogy tud úszni, hiszen a módszer csalhatatlan volt. Nem lehetett más választás, rá kellett jönni, hogyan nem merül el.
Hol van már a gyerekkor...és hol van már az a gyeplőszár!
Vajon ő merné-e így tanítani valamelyik kisunokáját?
Merné-e beledobni jéghideg és mély folyóba? 
Hiszen itt, a boglári strandon, a térdig érő vízben lubickoló kicsiket is árgus szemekkel figyeli,  mert hatalmas felelősség a nyaraltatásuk.
Hagyja is az emlékeket, iszik egyet a hűtött, vágós, szénsavas ásványvízből és indul be a langyos vizű, sekély Balatonba, leváltja nejét az őrségben.
Elhatározta, hogy ráveszi a két legkisebbet, hagyják egy kicsit tanítani maguknak az úszás szabályos mozdulatait.


*** 211. *** Schablik Viktória: A fenyő

I.
  Sudár, délceg fenyő voltam történetünk idején, valamikor a kora felnőttkor küszöbén. Hivatalos megnevezésem a Nyitvatermők rendje, és azon belül a lucfenyőkhöz tartozom. Eszmélésem idején már legalább három éve léteztem, s csak igazán ekkor tudatosult bennem származásom.
  Megszülettem. Szülőanyám, a szél segítségével megporzódtam, és gyökeret eresztettem. Anyám és apám tehát sosem volt. Milyen különleges is, hogy egy egyszerű természeti elem, mi mindenre képes. Uralkodik az élet felett, létrehoz új fajokat. Otthonom valahol a Bükk hegységben terült el, egy gyönyörű, csendes kis helyen, emberektől nem háborítottan, nyugalomban. A talajt sűrű fenyőtű borította, egész évben, ez szinte sosem bomlott el. Egy kis fenyőcsoportosulás kellős  közepén találtam magam, testvérek lehettünk valamennyien, odébb több száz éves óriások öleltek körül óvón.
  A napfény is behatolt otthonunkba, de csak rövid időre, és mindig ugyanakkor. Területünkön a félhomály uralkodott. Emlékszem, mindig vártam, mikor bukkan fel „fény csillagom”, ilyenkor karjaimmal, szinte egész testemmel feléje fordultam, és megbűvölten néztem mindig, amint fény üstökében örömtáncukat járják a kisebb növénydarabkák, a szél hátán utazó apró magvacskák, pollen szemek. Mintha varázsszemüvegen keresztül látnék….. Ha összeszűkítettem még jobban a  „belső látásom”, a fénynyalábban még több porszemet láttam. Ha kitágítottam pupilláimat, elöntött a ragyogás, órákig el tudtam vele ütni az időt.
  Fajtámat tekintve a luc nemzettségből való voltam, a leggyakoribb karácsonyi fafajta. Törzsem karcsú volt, és sötét barna, még sok évgyűrűvel sem dicsekedhettem, talán, ha hármat tudtam megszámolni. Ágaimon kettesével ültek a tűlevelek, az igen szúrós fajtából. Ha óvatosan szétmorzsoltak rajtam egyet, a legfinomabb illatot árasztottam, azt a  „parfümöt”, amit az emberek a szeretet ünnepén érezni szeretnek, ezért illóolaj formájában is mécsesek felé teszik a teltebb illat reményében. Karjaimmal az ég felé fordultam, terebélyes alsószoknyámmal kecses alak képében pompáztam, hogy egyre magasabbra törve, egyetlen csúcsban teljesedtem ki. Tehát mint mondtam, illatom a gyantabőségemből adódóan isteni volt. Ezt hogyan is fedeztem fel?
  Egy nap kiránduló gyerekhad lepte el az erdőt. hangosak voltak, rosszcsontok. Szerencsét-lenségemre előttem álltak meg pont, és egymást túllicitálva, éles bicskáikat pattogtatták. Az első vágást még csak kicsiny csiklandásnak éreztem, de az utána következők fájdalmasak voltak. Olyan éles metszéseket éreztem bőrömön, hogy azt hittem menten meghalok. Tartottam magam, de sikítani tudtam volna, csak imádkoztam, hogy legyen már vége.
 - Na, húzzunk skacok! Nem látom már az osztályt – hördült fel a vezér, mire a vásott kölykök távolodva tőlem, loholásba kezdtek. Először nem mertem magamra tekinteni, de lelki szemeimet nagyra tártam, és akkor megláttam a borzalmat! Gyönyörű barna háncsruhámat szétszakították, kérgemen meghatározhatatlan kriksz-krakszok éktelenkedtek. Annyira elkeseredtem, hogy sírni kezdtem, valódi könnyeket. Igazi, fenyő illatú, gyanta szerű, ragadós váladékot. Törzsemből megállíthatatlanul lövellt ki e „gyógyszer”, beborítva sebhelyeimet. Megnyugodtam, úgy éreztem, gyantám csodatévő erejű, és valóban az is volt, mert egy hét múlva már eltűntek a garázdálkodás nyomai. Sebeim fertőtlenedtek, és begyógyultak. Így ismertem meg éltető nedvemet, amit a sérülések alkalmával mindig segítségül hívtam.
  Persze nemcsak kívülről kaptam rosszat, de belül sem stimmelt valami. már napok óta kínzóan viszkettem, vakaróztam, olyannyira, hogy ágaimat kézként használva, kipróbáltam volna eme „alkalmatosságot”, hogy megnyugodjam. De milyen kórság támadhatott meg? Fogalmam sem volt, hisz még igencsak zsenge korú voltam. Körbe néztem hát az erdőben, szomszédolni kezdtem, és ismerkedni társaimmal.
 - Sajnos idén szú veszedelem van! – mondta az egyik erdei fenyő.
 - És még milyen mennyiségű! – kontrázott rá egy vörös társa.
 - Csak azt nem értem, hogy támadhatta meg fiatal barátunkat, mikor a szú a beteg, elöregedett fajainkat szereti.- kérdezte a harmadik.
 - Én tudom! – kapcsolódott a beszélgetésbe egy legalább kétszáz éves, hatalmas vén – A szú az idén szokatlanul elterjedt, és ilyenkor már nem jut mindnek beteg fa, kénytelen hát az egészségessel beérni!
 - És most mit tegyek? – kérdeztem aggodalmasan a bölcstől.
 - Sok mindent nem tehetsz, édes fiam, de könnyezzél sűrűn, mert a ragacsos masszát nem bírják az élősködők…Bár ez édeskevés. de tudod, mit? Csak várakozhatsz, hátha szerencséd lesz! A fenyő dolga tulajdonképpen úgyis csak az, akár pár száz évig is. Imádkozz fiam, hogy arra vesse útját egy harkály doktor, mert akkor megmenekülsz! Kiírtja az egész kolóniádat, ami már most jelentős lehet. És persze az énekes madarak is felfedezhetnek, ezek is szeretik a jó ropogós, kövér bábokat…..
  Így tudtam meg az erdő bölcsétől, hogy milyen betegségben szenvedek, és megkezdtem végtelen várakozásomat a felmentő sereg után….

II.
  A héja megkezdte szokásos őrjáratát az égen. Vadászott. Csillogó szeme semmit sem került el, ami az aljnövényzetben egyáltalán megmoccant. Apró rágcsálók, fiókák mindig voltak. De most valami tartalmasabbra vágyott, valami másra. Igazi akrobataként szelte a levegőt. Hatalmas sötét szárnyait kiterjesztve vitorlázott. „Szürke csíkos” mellénye büszkén dagadt a szélben, tudta, hogy ma szerencséje lesz.
  Ugri barátunk napi rutinnal végezte feladatát, a mókusgyerekek körül szorgoskodott, makkot, tobozt gyűjtött. Későn hallotta meg a fenyő suttogását:
 - Siesssss, fussss, ellenssség!
  Amókus nem sokat teketóriázott, pillanatok alatt felszökkent a fenyő ágaira, az aljnövényzetből.
 - Még pár méter, és elérem az odút! – görcsösen ugrált ágról ágra, de a héja legyetlen volt. Egyetlen éles szárnycsapással földre terítette a rőt szőrűt, éles karmait mélyen belevályta, pengeszerű csőrével máris behatolt a mókus gyenge kis húsába. A héja ragadozó volt, kegyetlen gyilkos. Napok óta nem evett, vadász szerencséje elhagyta. Most elevenen falta fel a rágcsálót, tollazata hamar vértől csöpögő lett.
  A pici mókus csöppségek nem értették, anya hol lehet ilyen soká, korgó gyomruk szakadatlan evésre ösztönözte őket. Hangtalanul zokogtam és alsó ágaimmal jótékonyan eltakartam a véres csata színhelyét. Egy árvával, pontosabban öttel több lesz az erdőben. A keserű vég, itt ugyanis csak a halál lehet. A halál, mely könyörületet nem ismer, a gyengét, elesettet elragadja. Nincs irgalom, jön, elvesz és bevégeztet. Az erdő ősi törvénye ez.
  De nem adtam fel, nem adhattam, mert kicsiny lakóim élelemért könyörögtek. Érzékeny lelkű voltam mindig, szívem megesett a szerencsétlen sorsú kis árva ifjakon. Belestem az odújukba. Kellemes volt, meleg, otthonos. Ezzel nem is lenne baj, csak az élelem. Hogyan etessem én, a mozdulatlan fa őket? Persze addig, meddig tanakodtam, amíg fenyő ágaimmal jó kis mennyiségű tobozt nem szórtam a lyukba. Megráztam fenyő bundámat, ágaimmal kicsiny forgószelet kavarva, már csak a célzás tudománya kellett hozzá, hogy pont betaláljak. És siker! Ha a fele mellé is szóródott, azért jelentős mennyiséget sikerült bejuttatnom az odúba. A kis árvák mohón vetették magukat az élelemre, ezzel a módszerrel jó darabig kihúzták, és már csak arra lettem figyelmes, mikor egy piciny, sötétvörös mancs átkarolt és fülembe suttogta:
 - Mami!
  Így neveltem fel hát öt evet gyereket, szó szerint a testemből. mivel a mókus kedvenc csemegéje a toboz, akadály nem volt előttem. Magam termeltem élelmemet, eléjük is tálaltam, s mivel már legalább két hónaposak elmúltak, meg is tudták enni eme táplálékot.
  Anyai ösztöneim kiteljesedtek, amint az apró csemetékből egyre életrevalóbb mókus gyerekek fejlődtek. Először csak ösztönből etettem őket, és bevallom, egyáltalán nem hittem az életben maradásukban. De mikor egyre elevenebbeké váltak, és bundájuk is megerősödött, sőt mi több, gyönyörű vörös színben kezdett játszani, már hinni kezdtem. Nemüket tekintve négy lány és egyetlen szem fiúcska képében formálódtak napról napra. A  legkisebb volt a fiú, de nagyobb testű nővérei féltőn óvták, igazi családdá váltak ők öten, pontosabban velem együtt hatan.
  Mikor már kijártak az odúból és gyűjtögettek mindenfélét, no onnantól kezdve egy perc nyugtom sem volt. Jobbra-balra forogtam, és a legkisebb neszre is felkaptam a fejem. Föntről a héját, sólymot lestem, alulról a nyuszt jelenthetett támadást. Nem akartam még egyszer úgy járni, mint az anyjukkal, Ugrival. Később eljártak a közeli erdei iskolába, hogy ne maradjanak teljes tudatlanságban, ha már a sors így elbánt velük, hogy elvette a legfontosabbat.
  Egy nap Tapi, a legkisebb lelkendezve szaladt haza:
 - Mami! (mert csak így hívtak) van egy harkály osztálytársunk, és neki az apja nagy orvos hírében áll.
 - Nem bánom! – búgtam a széllel- Keresssd meg, hosssszd ide!

III.
  A harkály doktor tekintélyt parancsoló volt. Fekete tollruhája, hetyke, piros kis sapkája már messziről jelezte: megérkezett a segítség,
 - Mi a baj, Viszketegség? Állandó vakaródzás? – kérdezte.
 Módszeresen végigtapogatta törzsemet, egy egy helyen sokáig elidőzve.
 - A dolog úgy áll, hogy van egy szép számú szú nemzettség a törzsben. Természetesen a mielőbbi kiirtásra  törekedünk. Innentől kezdve naponta eljárok vagy én, vagy családom más tagja. – Akkor kezdhetjük? – kérdezte a doktor, de válaszra sem várva, kezelésbe vett. Ahogy teltek a napok, hetek, fokozatosan megkönnyebbedtem. Már nem martam volna véresre magam, már nem akartam a bőröm alá nyúlni. A harkály igazi profi volt. Ahogy függőlegesen  lépkedve haladt felfelé, éles szemét a legkisebb mocorgás sem kerülte el. Hegyes csőrével a pillanat tört része alatt lecsapott, és hatalmas kövér kukacokat húzott ki belőlem. Beleborzongtam, és bevallom jó adag undor is elkapott, hogy ilyen parazitákkal vagyok tele! Ebben az együttműködésben mindenki csak jól járt: én megszabadultam a régóta húzódó „idült” betegségemtől, a doktor jóllakott, biztos helyre érkezett naponta. Nem pazarolta felesleges vizsgálódással a drága idejét, tudta, ezen a télen már nem fog éhezni, sem ő, sem a családja. Fellélegeztem, meggyógyultam!

  Valamikor december havában járhattunk, mintha ünnep készülődött volna…
Hogy ezt honnan tudom? Az erdei túrázók, kirándulók szavaiból. Karácsony…Mi ez a szó? – tépelődtem, mert már többször megütötte fülemet. De nem értem rá gondolkodni, mert időközben hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó. A havat eszmélésem óta imádtam, mikor ölelő karjaival bundát terít rám. Haszna is van ám számomra ennek, mert élősködőim nagy részét elpusztítja, segít a szépségápolásban is.
  Figyeltétek már, mikor leesik a hó, hirtelen minden olyan csöndes. Mély csend honol az erdőben, csak a hópelyhek apró neszezését hallani. Ha ilyenkor mégis felüti a fejét valami zaj, az is különleges. Mintha távolról érkezne, egészen messziről. A hó függöny eltompítja azt is, mintha kivonná a meghitt csendből, szinte kitaszítaná a betolakodót. A hóesés egy égi áldás, nincs helye idegen zajforrásnak, a világ is kicsit megváltozik. Ezért is nem hallottam a puha lépteket a hóban. Ketten voltak, és osontak hangtalanul, hátsó szándékkal. Hirtelen az ájtatos csendbe motoros fűrész zaja harsogott bele. Nem is tudtam gondolkodni, mert ezer fájdalom öntött el. Se sikítani, se ordítani nem bírtam, letaglózott a kín. Agyamban fényes szikrák pattogtak. Elájultam.

IV.
  Eszméltem, és mintha egy teherautón feküdtem volna. Néha magamhoz tértem, majd újból a feketeségbe zuhantam. Talán két-három nap is eltelhetett, mikor kínzó szomjúságra ébredtem. Hatalmas kortyokban ittam az életerőt, mert alattam volt, egy nagy vödörben. Ekkor néztem szét, pontosabban csak néztem volna, de a sötétség vak volt és nyirkos.
  Egy dohos pincében vegetáltam pár napig, mikor is felvittek a fényre. Tágas, meleg nappaliba kerültem, körülöttem karácsonyi fényár, a konyhából a mézes fűszerkeverék semmivel össze nem téveszthető illata szállt felém: szegfűszeg, gyömbér.
  Hirtelen két eleven gyermek vágódott ki a szomszédos szobából, olyan nyolc és négy évesek lehettek.
 - Most pedig drágáim – hallatszott egy kedves női hang- feldíszíthetitek a fát, Jézuska itt hagyta nekünk, és nagyon boldog lenne, ha ezt ti tennétek meg!
 - Óh mami!- olyan jó, nagyszerű- csicseregték a kicsik – de engedd meg, hogy teljesen mi csináljuk!
 - Szabad kezet kaptok, de szép legyen ám! – és a nő magára hagyta csemetéit.
  A gyerekek elkerekedő szemmel először csak nézték a fát, megsimogatták ágait. A luc belülről zokogott.
  Fájó sebei e pár nap alatt behegedtek, de érezte, nem sok van neki hátra. Siratta az erdőt, az otthonát, a fogadott mókus porontyokat. Siratta a tájat, a hóesést. De legjobban a szabadságot siratta, azt a végtelen érzést, mely hatalmasabb volt mindennél, és amit csak itt és most értett meg: bezárva falak közé, egy kovácsoltvas fenyőtalphoz béklyózva.
  A kandallóban édes meleg pattogott, fenyőnk kezdte magát kényelmetlenül érezni. de nem figyelhetett magára túlságosan, mert a két édes gyermek lefegyverezte. Túláradó szeretettel vette körül, vékony kis karjaikkal egyenként aggatták rá a csuda szép díszeket, a fénylő aranyba csomagolt cukrokat.
 - Édes, szép fenyő, mondd, milyen ruhát adjunk rád? – kérdezte a fiúcska- pirosat, ezüstöt, vagy aranyat?
 - Idén aranyfát akarok! – toppantott durcásan a lány, ellentmondást nem tűrően.
  A kisfiú fejet hajtott nővére akarata előtt, nem ellenkezett, nem ellenkezhetett. Mosolygó kis alma arcával, puha kezecskéivel, szorgalmasan adogatta a gömb díszeket hokedlin álló nővérének. Amaz a felsőbbrendűség tudatával eltelve végezte munkáját, parancsokat osztogatott, öccsét ugratta mindenért. Nem voltak édestestvérek, a lány az anya első kapcsolatából született, a kisfiú a második, boldog házassága gyümölcseként fogant. Mindketten imádták a viszonylag késő érkező fiúcskát, de féltestvére sosem tudta elfogadni. Érezte, hogy ő már nem olyan fontos, talán nem is szeretik. minden keserűségét öccsére zúdította, de ő tűrte a macerát, áldott jó gyermek volt.
 - Mondtam, csak az aranyakat add, hát süket vagy?! – süvített Hanna hangja.
 - Bo bocsánat! – a kis Dávid engedelmes kutyaszemekkel meredt a lányra, és próbált első szóra megfelelni parancsolójának.
  A luc most megtapasztalta az emberi haragot, és féltékenységet. Méregbe gurult, és egyik éles tüskéjét odatartotta az „önkény úrnak”.
 - Megszúrt! – ordította Hanna, és ajkát máris rászorította a vérvörös cseppekre. Dávid hű csat-lósként rohant ragtapaszért. Míg Hanna újját bugyolálta, egy apró csókot is rálehelt.
 - Te kis hülye! Mit puszilgatsz? Kezét indulatosan rántotta el. A fenyő ezt már nem tűrhette. Éktelen haragra gerjedt, és karjait ügyesen beakasztva a hokedli lábai közé, egy éles rántással Hanna máris a földön landolt. Dávid cukrot, díszt eldobva rohant nővéréhez. Óvón, szeret teljesen simogatta kicsiny kezével.
 - Te csak pihenj, és mondd, mit hova tegyek. Úgy lesz minden, ahogy akarod!
  Ilyen volt a viszony a testvérek között. Hanna mindent akart, Dávid mindent megtett. A karácsony szent ünnepe, azért nyugalomban, szeretetben telt.
  „Ott álltam legfényesebb ruhámban, aranyszövésű csillám toalettben, amilyet még eddig sosem viseltem. A színes égők villódzása körtáncát járta a besötétített szobában. Boldog voltam, mert éreztem, most a szeretet mindent átölel.
  Ahogy múltak az ünnepek, és velük együtt a meghittség, úgy peregtek tűleveleim a földre. Fényem megkopott, torkomban folyamatosan légszomjat éreztem. Tudtam, fuldoklom, nem kapok elég levegőt. Meleg volt, mondhatni sivatagi forróság. Álmomban újra az erdőben jártam, a kemény hideg csikorgása, a friss hó életre keltett. Így teltek napjaim, lázálom keveredett a valósággal, már nem is tudtam eldönteni, mi igaz s mi nem.
  Aztán éles hangra riadtam:
 - Gyerekek! Most már nincs tovább, szedjétek le a fát, egy-kettő! Vízkereszt is elmúlt már javában, miért kell nekünk februárban is ezt az elszáradt roncsot bámulni? – adta ki a parancsot az anya.
  Bevégeztetett hát…Ennyi volt. Ahogy a fürge gyermek ujjak egyenként szedték le a fénylő gömböket, úgy csupaszodtam le pőre valómra. Szégyelltem magam, mert teljesen meztelen lettem. Hatalmas megrázkódtatás ért.

V.
  Álmodtam megint? vagy sem Éreztem zuhanok, s ez a zuhanás sohasem akar véget érni. Agyamat valami édes megsemmisülés borította el, éreztem, ahogy az eszméletlenség és ébrenlét határmezsgyéjén lavírozok. A becsapódás kijózanított. Szinte teljesen befúródtam a hideg hóba, ez tompított valamit fájdalmamon. Felnéztem. Egy emeletes ház ablakából dobtak ki, mint egy megunt szemetet. megint nem voltam magamnál, csak azt éreztem, amint a fiúcska még elhúz a szomszédos kukákhoz, utoljára végigsimít, s halkan suttog hozzám:
 - Nyugodj békében édes fenyő, s ne haragudj!

VI.
  Hogy hány napig, vagy hétig szikkadhattam ott, nem tudom, de azt igen, hogy újra érzem a hideget. Akkor talán még élek?! – tettem fel magamnak a kérdést. ’Hál Istennek az ég hatalmas párnájából újra szakadt a hó, csontvázamat paplannal beborítva. Legalább a szégyenérzet alábbhagyott.
  Egy kis rőt farkú közeledett ugrálva… csak nem?! –Hiszen ez fogadott gyermekem.
 - Mami! – ölelt át kicsiny karjaival egy borús nap. Végre megvagy hát! Figyeltelek ám végig, csak nem tudtam hozzád bejutni, pedig mindent megtettem.
  Elmesélte a kivágásomtól eltelt időt, s megnyugtatott, hogy velük minden a lehető legnagyobb rendben van, átköltöztek a szomszédos fenyőre. Tapi mindennap eljött hozzám, mesélt nekem, megnyugtatott. Történeteiben felelevenítette az erdő életét, lakóit, nem is ’oly távoli életem ismert mozzanatait.
  Aztán egyszer csak nem jött, helyette két rossz arcú idegen éles fejszecsapások kíséretében feldarabolt. Sikítottam, ordítottam magamban, amit senki nem hallott. Ha eddig sem éltem már, mondhatni most teljes hulla lettem és tűzifa.

VII.
  Az otthon, amibe halálom után kerültem, lehangoló volt. Szegényes, ütött-kopott élet. Sok-sok gyerek futkározott körülöttem mezítláb. A levegőn át is éreztem a nincstelenséget, a re-ménytelenséget.
 - No, gyerekek – szólt egy éltes férfi hang- akkor most befűtünk.
  A kályha velem szemközt nevetett gúnyosan – végre én is jóllakom- duruzsolta elégedetten. Amint élettelen testem fahasábjait egyenként vetették a tűzre, és a lángnyelvek belém-belém kaptak, már nem voltam tudatomnál. Éreztem, hogy teljesen megsemmisülök a vicsorgó „krematórium” bendőjében. Vékony gyerekhang ujjongott önfeledtem mellettem.
 - Papa, papa, isteni meleget csináltál!
  Feltekintettem koporsómból és elégedetten nyugtáztam a látványt. Körülálltak a csemeték, és melengetően felém nyújtották kezüket. Boldog voltam, megérkeztem.


*** 212. *** Csatlós András: Vidám kannibál
 
Csókolóztam szívből,
egy ligeti padon.
Szerelmes voltam én,
a kislányba nagyon.
 
Mellettünk gyerekhang
Őszinte nem - szépít -:
Nézd Anyu, hogy eszi
a bácsi a nénit!
 
Nem ettem meg a lányt.
Szánom is a vétkem!
Ha nem hagyom abba,
ma nincs feleségem.


*** 213. *** Csatlós András: Játék az élet

Nehéz, híres játék,
az élet más semmi.
Milyen volt, igaz
kisgyereknek lenni?
 
Derűs voltam, akkor
boldog és gondtalan,
majd ifjúvá lettem,
ez volt a nagykaland.
 
Sok-sok nő csókjában,
bíztam és elvesztem.
Szomjazó lelkemet,
magam sem értettem.
 
Szegénylegény vagyok,
sokfelé kerestem,
boldogságfaluban
hajléktalan lettem.
 
Göröngyös ősvényen,
életet játszani?
Üres tarisznyával,
másnak nem ártani?
 
Fél évszázad vissza,
„gyönyörű” mondhatom!
Fancsali kép vagyok,
létezés alkonyon.
 
Uram! Életlabdám
alacsony és necces,
ebben a játszmában
Én leszek a vesztes!


*** 214. *** Csatlós András: Évi! Nagyon fáj!
 
A tollam is fájón
Serceg a papíron.
Annyira reméltem
Nem kell ezt leírnom.
 
Üres lett a házam
Itt hagyott a kincsem
Fél életem emlék
Elment, Ő már nincsen.
 
Mindig kértem Istent:
Ő temessen engem!
Most mégis én vagyok
Árván elveszetten.
 
Nincs, ki haza várjon
Üres a lakásom.
Örökre elvették
A szép tiszta álmom.
 
Fekete éjszaka,
Fekete a nappal.
Felkelek, de minek?
Nem birok magammal.
 
Nem szidom a sorsot,
Állni kell a sarat.
Mindig jobban szenved
Az, aki itt marad.
 
Írhatnék sok szépet,
27 év eltelt
Volt benne jó és rossz,
Nem értenének meg.
 
Tudtad mire nézek,
S arról mit gondolok.
Már gondolkodhatok,
Mert egyedül vagyok.

Évikém! Nő sok van.
Most törött a lélek!
Ha újra kérdeznék,
Ismét elvennélek.


*** 215. *** Csatlós András: A télikabát
 
Novemberben az ember a fagyos idő beálltával átnézi a téli ruhatárát.
Mit kell még vennem? Mi az, amit javítatni kell, vagy, hogy-hogy nem elmaradt a tisztítás. Az éjszakák már hidegek, és a téli ruha szépen lassan előkerül.
A szekrényt vizitáltam, mikor megakadt a szemem az egyik női télikabáton. Hát Te még meg vagy? Lehet az is, hogy a tegezés már nem ildomos egy felnőtt korban lévő holmival. A kabát meleg műszőrméje közül nyomban előmásztak a régi emlékek, s csoda de egy kicsit sem koptak meg.
Úgy 25 évvel ezelőtt, mikor megnősültem, kis feleségem javasolta:
- Tegyük le a keresetet szalagostul, azután beosztjuk.
- Jó mondtam. Ez is lett a rendszer.
Nekem nagyon kedvezett. Nálunk az volt a módi, hogy az alapbért kaptuk bérjegyzéken, minden külön juttatást "belégen”.
A nejeméknél takarosabb főkönyvelő volt, minden Ft-ot a bérjegyzéken tüntetett fel. Ebből is látható, hogy az én dugi pénzem nőtőn-nőt és így gazdasági függetlenséget élveztem.
A Nejem, mert közelegett a tél – 24. éve pontosan ennek – vásárlásra szánta el magát, kiegészítve a hiányzó ruhatárat, meg felfrissítve is.
Jártuk a boltokat, vettük, ami kellett. Időszerű volt a feleségemnek egy új télikabát beszerzése is. Budapest legnagyobb áruházában érdeklődéssel néztem a válogatását. Kezébe került egy kapucnis hosszú műszőrmével bélelt télikabát.
Finom divatos áru volt végig bélelve – a kapucni is- díszítésnek a bélés az alján és a kapucnin kihajtva és ez a ruhadarab úgynevezett bő fazon volt. Talán régen ezt nevezték malaclopó kabátnak. Láttam a kedvesemen, hogy tetszik, mikor felsegítettem rá éreztem, hogy a kabát könnyű, mint a pihe. Jól állt rajta. Sőt nagyon jól állt rajta.
Az Isten teremtett fázós és nagyon fázós embereket. Az én feleségem a fázós versenyben díjat nyert volna. Ha kijöttünk egy színházból, nyáron, késő este pulóver ide, vagy óda remegett, fogai vacogtak, még  az én zakóm is rajta volt az eredmény nem változott.
Ha átfagyott az úton hazaérve forró fürdő,  két  paplan + a cserge,   8-as-ra a konvektort és alig győztem felmelegíteni.
A kabát meleg volt, mint egy jól felfűtött kályha, divatos, bélése simogatott, mint a bársony. Nem is volt semmi hibája mindaddig, amíg az úján lévő cédulát meg nem szemlélte a viselője.
Az árcédula rút volt de nagyon, az összeg, amit a ruhadarabért kértek, bizony közebb volt az 5 jegyű számhoz. Rögvest jöttek a kifogások és a visszaakasztás a fogasra. Már nem tetszett annyira. Az áruházba indult további keresésre a nejem.
Áldottam eszemet, hogy dugi tőkém a farzsebemben lapult. Visszaléptem és szóltam: Kérem látta melyik kabátot próbálta fel a hölgy?
- Igen, válaszolta az eladónő.
- Vegye le, kérem,  csomagolja  be,  és  majd  visszaszaladok  fizetni.
Kisidő múlva vissza is mentem és volt, nincs - dugi pénz – pedig, milyen szépen gyűlt a gubám!
Beértem távozóba a tündéremet, kezébe nyomtam a szép nagy csomagot. Átadtam neki, viseld egészséggel!
Nagyon   meglepődött,   mert   a  pénz  az  Ő  kézi  táskájában  volt.
Mikor  magához  tért,  jött  a  kérdés:    Honnan  volt  rá   pénzed?
- Kabát van, felvilágosítás az nincs, mondtam kedves huncut mosollyal.
De egyet tudtam, nincs az a pénz, amiért hagynám dideregni a feleségemet. Sőt egy kicsit többet is tudtam. Nem "citerázik" Ő nekem a télen, mert ha fázik, akkor ketten vacognak már, Nejem és szerelmünk elő gyümölcse, akit a szíve alatt hord.
 
Most itt a kabát a szekrényben. Régi holmi. Megsimogatom, de most sem tudom eldönteni, mitől olyan meleg belül, a szőrme, vagy a közötte megbújó féltés, aggodalom, vagy szeretet.
Nekem nincs erőm, hogy kirakjam, de nem is az enyém.
Öregszünk, már egyre több az ilyen holmi. Életünk egy piciny darabja, s nincs erőnk kidobni.
 

*** 216. *** Csatlós András: A szépségkirálynő
 
Beutalót kaptam az egyik üdülőbe, fáradt is voltam, így örömmel utaztam el pihenni. Aki járt már csoportos üdülésen az tudja, divat az ismerkedési est.
Rossz táncoló vagyok, soha sem voltam jó „parketördöge”.
Ebben az időben a kigyúrt, vagy a cérna vékony fiúk voltak a menők.
Hallgattam a zenét, árultam a petrezselymet untig eleget.
Döntöttem, ennél egy kiadós alvás is jobb, elbántam az asztalon lévő maradékkal és indulni készültem savanyú képpel. Sok asztal volt lerakva így kerülgetni kellett őket.
Hova-hova? Kérdezte egy női hang tőlem.
Ebből, úgy érzem ennyi elég, sőt nekem túl sok is.
Hogy hívnak, jött a kérdés? Ekkor már oda fordultam, a hanyatt eséshez nem sok hiányzott. Gyönyörű fiatal korban hozzám illő, leány volt a kérdés feltevője.
Udvariasan bemutatkoztam, s Ő hellyel kínált.
Leültem, mellé és úgy éreztem ébren álmodom, ekkora szerencsém nem lehet.
Alaposan szemügyre vettem az új asztaltársamat. Gyönyörű, sőt túl gyönyörű volt. Félhosszú haj pompás alak, finom smink, halk hang.
Megkérdeztem tőle, mit hozhatok neki – önkiszolgálás folyt -. Meghozva az italt beszélgetni kezdtünk.
Tegeződtünk, ott ez volt a divat, én meg vártam, hogy felébredek, s nagyon dühős leszek, mert ez álomnak is nagyon szép volt.
Egy válasszal adós voltam. Eleget néztem, hogy mások, hogy szórakoznak, én egy nagydarab maci vagyok ez nem menő.
Csendesen annyit mondott: Megkérlek, maradj ma este csak a tied vagyok, ha elfogadsz partnerednek. Érezni rajtad, valami fáj belülről. Elárulód nekem mi az?
Nem szeretem nézni, hogy szórakoznak mások. Lehangol. Nagydarab 180 cm-es mackó vagyok ez itt nem menő. Érző, vagy ha úgy tetszik, érzékeny ember vagyok. Nem kigyúrt, nem sovány, de ember, s nekem is vannak érzéseim.
Megértelek, mondta csendesen. Gyere, elmegyünk táncolni ez lassú szám menni fog.
A lábadra biztos nem lépek rá, mert annyit tudok, csúsztatni kell a lábat.
Élmény volt átfogni karcsú derekát, s a vállamra hajtott feje kissé szédülést okozott. Feltűnő pár voltunk az bizonyos. Parfümje kellemes és diszkrét volt.
Minden jónak vége van egyszer. Leültünk.
Kérdezett a tündér: Azt hiszed jó nekem?
Azt. Meg is esküdnék rá, ha kell.
Te ugye azon bántódtál meg, hogy a csomagolás alatt nem venni észre, hogy érző ember van?
Nagyjából ez a helyzet, mondtam.
Nekem sem jó, ebben súlyosan tévedsz, tudom szép a csomagolás, de mindenkit ez fog meg, nem szeretnék még egy vonal lenni a falon, vagy társasági pletyka:- Gyerekek ez is megvolt -Gondolod, hogy ez alatt a csomagolás alatt nem érző ember lakozik?
Nagyon tévedsz. Én is azt szeretném, ha embert szeretnék bennem nem a külsőt.
Annyi bizonyos, hogy könnyen ismerkedem, te nehezen.
Bennem mindig ott van a gyanakvás, megint a külsőm és nem az érző ember.
Tudom, hogy szép vagyok kívül, de igen kevés a kíváncsi, milyen vagyok belül, üres, okos?
Időközben keze a kezemen pihent és mélyen őszintén nézett a szemembe.
Voltam többször is szépség királynő, ez igaz, s jól eső érzés, de én, mint ember ettől magányos vagyok, magányosabb, mint az a közepes lány, aki tudja, hogy partnere őt szereti, mert belülről is értékes. Irigylem őket, hidd el.
Egyet kéne megértened, egy cipőben járunk, a külső alatt elveszik az érző ember. Ezért állítottalak meg.
Idő közben 4 legény is kosarat kapott, ami mi tagadás legyezte a hiúságomat rendesen. Nagyon jól elbeszélgettünk az idő repült, s nem néztem az órámra.
De már gondolkodtam, szépség terhe is nyomasztó lehet.
Jött az este legnagyobb pofonja mikor hallgattam egy darabot.
Köszönöm, hogy elgondolkodtál ezen. Látszik rajtam, kérdeztem.
Igen látszik és örülök ennek.
Gyere, megint lassú szám megy, fogd, át bátrabban a derekamat nem harapok.
Közben beszélgettünk erről, arról és bocsánatot kértem. Miért is? Kérdezte Ő.
Szentül meg voltam győződve, hogy aki ilyen szép annak üres a feje.
Nem vagy vele egyedül, de ez jól esett. Művelt okos lány vagy.
Kicsit lehúzta a fejemet és a kivilágított parkett kellős közepén kaptam a piciny csókot a számra az est fénypontja ként.
Csak annyit mondott végül, ne haragudj rám, de egy fájó kapcsolatomnak most lett vége. Újra még nem állok készen, de a nagy macikról el fogok gondolkodni.
Szállására kísértem és aznap nagyon nehezen tudtam elaludni.
Másnap egy szerény- nem hivalkodó csokrot- küldtem neki, benne egy levél.
 
KÖSZÖNÖM, hogy VISSZADATAD AZ ÖNBECSÜLÉSEM!
 
                                                              aláírás


*** 217. *** Csatlós András: …az akác illata
 
Ballagtunk, kis
Keze a kezemben.
Hallgatott, én
reméltem.
Öreg fa alatt
szájára tapadt
az enyém,
ajkáról
szerelempatak
áradt belém.
A teste remegett,
mikor felnyitotta
szemét,
nincs oly’
ecset, mely
megfestené
színét.
Lehajoltam hozzá,
perzselőn
ölelt át,
Csókoltam!
Hajába túrtam
az akác,
édes illatát.
   

*** 218. *** Schablik Viktória: Levél a még meg sem született kisfiamnak

I.
  Még csak a gondolataimban létezel, de máris levelet küldök Neked. Még nem tudom, milyen leszel, fiúként avagy lányként csodálkozol – e  majd a világra, de azt tudom, hogy az enyém leszel, az én húsomból és véremből teremtődsz, mert én leszek az anyukád. Nagyon várom már, hogy megérkezz közénk, addig is elmesélem, milyen volt az élet, míg megérkeztél, és milyen lett utána.
   Amit az ember nagyon akar, az bekövetkezik ugyan, de nem rögtön. Legalábbis nálam ez a megállapítás mindenre bejött eddig. Dolgoztunk rajta hát, mert én így óhajtottam. Első hónap nem sikerült, mikor is fájdalmas görcsök közepette „nővé váltam”, még csak lelombozódtam. Aztán egyre jobban akartam, már szinte remegtem érte. Ha egy-egy kisbabát megpillantottam, már el is érzékenyültem. Kezdett feltámadni bennem az anyaság, sőt mi több, már túl is csordult . A második hónapot sem pipálhattam ki, ismét nagylány lettem Kezdtem megijedni, most mi van?! Lánykoromban úgy képzeltem, ha egyszer kisbabát szeretnék, az rögtön be fog következni, max. 1-2 intim alkalom férjem ölelésében, és már gömbölyödik is a poci. Hát persze mondanom se kell, ez nem így működik! Világéletemben türelmetlen típus lévén, most jól megvárakoztattak.
  A harmadik hónapban már minden létező „gyermekmegtartó projektet” kipróbáltam. Készen voltam több órán keresztül mozdulatlan maradni, csak hogy bekopogtasson a gólya, sőt mi több, fel is polcoltam deréktáji részemet a siker érdekében. Tisztára begőzöltem, ha csak egy termetesebb nőt láttam, már mindenkit terhesnek véltem, ha csak egy kis háj lifegett rajta.
  Egyetlen várva várt cél lebegett szemem előtt, az anyaság csodálatos érzése, csak azt a képet láttam magam előtt, mikor édes kicsi, babaillatú újszülöttemet átölelem. Minden létező szakirodalmat már kívülről fújtam, Czeizel Endre jó barátommá vált. Rákaptam a hőmérőzésre is, nevezetesen reggel és este megmértem magam, mert a nagy tudású könyvek váltig állították, hogy a terhes nő 37 fokos, vagy aközeli „hőt termel.” Aztán egy szép nap reggelén, már csak rutinból lestem a lázmérőre, mikor is a megadott értéken helyezkedett el a higany. (igen, akkor még ez a mérgező anyag volt benne). Első meglepetésemben még nem akartam elkiabálni szerencsémet, elfutottam hát a szomszédos patikába, egy terhességi tesztért. Este már ordítani tudtam volna az örömtől, mikor is apukáddal közöltem, hogy „teherbe estünk”.
  Elindult hát az a szédületes 9 hónap, mikor büszke voltam minden felszedett kilómra, sőt egy terhes kisruhát már az elején beszereztem, mondván had lássák a csodát!  Félidőben már tudtam, hogy csak lányom lehet, így mikor közölte velem a doki, hogy ha nem fiú leszel, akár nála is hagyhatlak, kicsit legörbült a szám.
  Hát milyen anya vagy te? – ostoroztam magamat, normális vagy egyáltalán?! Ahelyett, hogy örülnél, hogy egy belevaló, mindenféle nyivákolástól mentes stramm fiút kapsz, te egy habos, fodros, szőke hajú cukorfalatra vágysz??? Szégyelld magad, és csak annak örülj, hogy egészséges lesz, meglesz mindkét keze s lába. Már ekkor átállítottam magam fiúra, és alapos gyónás után az Alexa nevet is Alexra cseréltem. Innentől azonban már kitisztult a kép, mert volt nemed, elképzeltem, amint tollak a lila babakocsiban, és már nem is vágytam a rózsaszínűre. Abszolút problémamentes volt a várakozás. 7 hónapos koromig dolgoztam, mint fodrász, bírtam a tempót. mikor közölte velem a főnöknőm, hogy most már nyugodtan pihenjek otthon, és készüljek a nagy napra, eltörött a mécses – persze még tartottam magam- de aztán a hazáig tartó busz út alatt végig zokogtam. Hiába, a hormonok! Azt képzeltem, legyőzhetetlen vagyok, és majd két ollócsattogtatás közben berohanok a kórházba szülni.
  Elérkezett hát a teljes lenyugvás ideje, és felkészülés érkezésedre. Anyuval, azaz leendő nagymamáddal minden héten piacra jártunk, és a vitamin készletet beszereztük. Friss paprika, paradicsom, aktuális gyümölcs hegyek sorakoztak konyhámban, hogy bármikor leküldhessek neked egy-egy jó falatot.
  Bírtam és imádtam is enni, sose kínoztál meg, még csak hányás közeli állapotba se kerültem. Fel is szalajtottál a 9. hónap végére plusz 25kilót, igaz 52kg-mal indítottam. De ki bánta akkor? Ha nem ettem, egyszerűen figyelmeztettél rá, mert akkor forgott velem a világ és kavargott a gyomrom. Miután jól belaktunk, minden mehetett tovább rendesen. Rugdosódni igazából éjjel 12 és 2 felé kezdtél, gondoltam is, no lesz itt éjszakai élet! Megérzésem helyesnek bizonyult, mert lett is. Utolsó hónapban beszereztük a baba kelengyét: a kiságyad gyönyörű új volt és baldachinos. A kádtól kezdve a lázmérőig, az első tipegőkig mindenre volt gondunk, már csak az érkezésedre vártunk.
  Az a nap is hamar eljött, szept. 18.-án, egy esős délután meg is láttad a napvilágot. Édesapád az utolsó pillanatban meglepett, meggondolta magát, (pedig váltig állította, hogy férfi embernek semmi keresnivalója a szülőszobában) így a szülés előtt 10 perccel be is lökdöste a szülésznő, először meg sem akartam ismerni talpig zöldben.
  Már csak arra emlékszem, hogy az infúziós állvány megállás nélkül csörömpölt, és mint kiderült, saját izom rángásomtól. Arcom tele lett ezernyi piros pöttyel, a hihetetlen erőlködéstől, de mit számított mindez, hisz apukád rögtön a mellkasomra tett. Addig bömböltél hangosan, de amint megérezted a szívverésem, ami pontosan olyan volt, mint a bent hallott, azonnal abbahagytad a sírást. én pedig ott tartottalak karomba zárva, fejed csatakos volt a magzat máztól, szemed úgy tündökölt, mint a smaragd. Ilyen hihetetlen kék szempárt azóta sem láttam. Felkészültem a szakirodalomból, hogy csúnya leszel, gyűrött és piros, de Te gyönyörű voltál és sima. Szinte a hajad is féloldalasan állt, mintha akkor igazította volna a figaró angolosra. Megérkeztél végre, és én édesanya lettem.

II.
  Alig vártam már, hogy mehessünk a kórházból, igaz itt még egy hetet ráhúztunk, mert besárgultál. Én anyaszállóra kerültem, és nem győztem kapkodni a fejem, milyen anyák is vannak! Cigarettáztak és sört ittak. Persze ez utóbbit, gondolom tejszaporítási céllal, de akkor is rosszul lettem. Otthon, édes otthon! No, ezt alaposan megkaptam, mikor végre teljesült a vágyam. A kórházban kenyérre lehetett Téged kenni, mert mindig csak aludni láttalak. Ezt a téveszmémet alaposan átírtad, mert egész éjjel bömböltél. Én jó anya módjára minden elképzelhető figurát bevetettem, és reggel kétségbeesve hívtam a védőnőt:  Segítség! Aztán lassan felvettem a ritmust, tudtam, hogy éjszakai ember leszel.
  Emlékszem az első fürdetésre, halomnyi kence, fürdető szer, hintőpor, azt sem tudtam, mit hova kenjek. Aztán áthívtuk a szomszédasszonyt, mutassa már meg a fő fogásokat, mert nem merünk kádba tenni. Te, mint egy ficánkolós, csúszós halacska, vergődtél a kezeimben.
  Beálltak mindennapjaink, növögettél. Olyan voltál, mint egy kicsi Murillo angyal, a baba arcoddal, a göndör fürtjeiddel. Mindenkinek a sajátja a legszebb, de Te tényleg címlapra kívánkoztál. A főzelékkel, gyümölcsökkel persze nem boldogultam, utáltad. Ennek ellenére a babákra jellemző fodrocskák ott virítottak combjaidon, nem voltál sovány cseppet sem.
  Barátokat is szereztünk első lakhelyünkön, így már anyukádnak is akadt társa, nem kellett egyedül tologatni Téged. Élveztük az otthonlétet, szimbiózisban éltünk. Óvatos kisgyerek voltál, sosem távolodtál el tőlem annyira, hogy ne láthass. Más szülők eszeveszetten nyargalásztak csemetéjük után, te a kiegyensúlyozottság mintapéldánya voltál.
  Aztán a borzalom is belopódzott az idillbe, mikor is kórházba kerültél. Sokáig önváddal küszködtem, csak magamat hibáztattam a balesetért. Éppen cékla főzeléket készültem neked főzni, Te persze szorosan a nyomomban hömpölyögtél a konyhába. Nem tudtalak a járókába kényszeríteni, gyenge voltam hozzá. De a végzetes mozdulat a pillanat tört része alatt következett be, a forró víz rád ömlött. Bénultságomból ordításod ösztönzött cselekedetre, a hideg víz elsősegélye után már csak a szirénázó mentő hangjai kongtak üres fejemben. Hónapokig önváddal küszködtem, pocsék anyának éreztem magam. Reggel első voltam nyitáskor, este úgy küldtek el, most már menjen anyuka! Kis plasztikát hajtottak végre lábszáradon, ma már ’hál Istennek nem látható, jó sűrű férfi szőr borítja. Angyal arcodnak semmi baja nem lett.
  Idővel másik lakótelepre költöztünk. Itt lehettem tanúja első lépteidnek, sőt mi több, futásodnak. óvatos gyerek voltál, így tutira mentél. Téged nem lehetett vezetgetni, támogatni, kitépted magad a szorításból. helyette egy szép nap felálltál a profik magabiztosságával, és már futottál is.
  Óvodába, iskolába kerültél, most 15 éves vagy. Elnézlek. Hova tűntek az alma orcák, a bársonyos bőr. Helyette csúf pattanások borítanak, igazi kamasz vagy. Kezed, lábad hosszú, igazi nyurga alak lettél, túlsúllyal sosem fogsz küzdeni. Lábad, hónaljad férfias szőr borítja, de egy hímneműn ez igenis legyen, elvégre valami különböztesse meg a lányoktól. idén ballagsz a nyolcadikból, és elkezded a középiskolát. Félek tőle roppantul, mert nem vagy az a jó tanuló fajta, és lustaságnak sem vagy híján.
  De akármit hoz az élet, akármi történik is, tudd, én ott állok mögötted. Lerázhatatlanul.


*** 219. *** Szabó Nikolett: Emlékszem

Emlékszem, mikor először megláttalak,
Nyolc évesek voltunk, kik még alig jártak.
Fekete tolladat fényezte kortársad,
Ki legjobbnak hívott az egész világban.

Emlékszem, mikor először elmondták,
Mennyire megtetszett neked egy leány.
Kicsi voltam, nem értettem, szívemnek
Furcsa dobbanását, amitől féltem.

Emlékszem, mikor először érdeklődtél,
S félősen futottam a nyuszik mezején.
Nagyobb lettem, s fájt e cselekedetem,
De túllépni egyszerűen lehetetlen.

Emlékszem, mikor először nyíltam feléd,
És azt hittem, veled vígan elrepülnék.
Sokszor éreztem azt, hogy végre én nyertem,
De rá kellett jönnöm, hogy csak nem figyeltem.

Emlékszem, mikor először megvédtél,
És titokban ellenségemnek mentél.
Őrangyalom voltál ezek után,
És én erre, még csak most jöttem rá.

Emlékszem hangodra és mosolyodra,
Melyektől még ma is hideg rázogat.
Mozgásodra és kedves szavaidra,
Mire gondolva szívem meleg járja.

Ma már csak mosolygok emlékemen,
Mely végig kísérte életemet,
De el nem felejteném ezeket,
Hiszen Ő volt az első szerelmem.


*** 220. *** Vojtonics Linda: Eltűnt remény szívemből

Midőn megpillantottam a csillagos eget,
Élet kérdésein filozófálni kezdtem,
S számtalan gondolat fejemben,
De közülük egy kiemelkedett,
Zongorázni szeretne szívem,
Ahogyan esténként a Hold zenél nékem.

Szinte csak most történhetett,
Mily csodás hangszínt megszólaltattam e hangszeren,
S fogalmam sem volt eleinte,
Hogyan valósulnak meg művei Beethovennek,
Vagy kompozíciói Chopinnek,
Szívem szerint gyakorolnom kellett rengeteget.

S az idő röpült sebesen,
Esőt alkotó könnycseppjeim közben,
Mint a borús égen, úgy lelkemben,
Vihar jött el hirtelen…
Mely szomorú szívemet tette keserűre,
S mihez kezdjek ekkor életemmel?...

Történt valami fejemmel,
Midőn a nap egyre csak ébredezett,
S a zárkózott világom máris más színben néztem,
Hű barátként tekintettem a zongoraversenyekre,
Kik egyszer segítenek nékem,
Hogy kitörjek sötét, s bús barlangomból.

Csak sírt, sírt, sírt szívem.
Hová nézzek?
Hová tekintsek könnyes szemeimmel?
Még mindig csak sír, sír, sír komoran lélegző lelkem.
Miért játszok, ha nincs kinek?
S minek gyakorlok, ha nincs miért?

Nem akar változni e helyzetem,
Hová mehetnék titkos földemen?
Eltűntek vidám gondolatai e hangszernek,
S szívem porrá lett,
Búsan nézek ma már a csillagos égre,
Melyen esténként a Hold zenélt nékem…
   

*** 221. *** Vojtonics Linda: Levél Istenhez

E a napon már elmúlt Karácsony.
A szívem belül mégis dobogott.
S útra keltem hát a városba.
Hol még az árva áruk csillogtak.

Megpillantottam a dolgot,
Egy barokk stílusú templomot.
Mikor havas talpaimat betettem,
A légkört megfogtam szinte.

Időlegesen csak sétálgattam,
S az ott gyónni kívánt emberek
Félelmetesen néztek szemeikkel,
Erre én megálltam egy helyen.

Úgy éreztem abban a percekben,
Hogy Istennel beszélgetek.
Azt gondoltam, nekem kívánni kell
Ezért kimondtam féltett titkát lelkemnek.

„Kérlek manó, ki kedves vagy velem,
Segíts nékem, ne féljek tőle,
Kinek tegnap sokat meséltem,
Szemei kedvesek legyenek.”


*** 222. *** Vojtonics Linda: Évszakok

Midőn a Nap felkel, olykor lenyugszik
Fejemben bús történeteim
Hogyan is fejezhetném ki gondolataim
Hogyan is törhetnék szívem felszínére
Hol csak magányt lelhetek
Szavakba öntöm szomorú lelkemet
Meghallom a keserű szelet álmomban
Erős, de gyönge lehet sugallata
Mit képzeletem oly keservesen hajtogat
Suhogással teli évszak ez,
Melyet megismételni igazán lehetetlen.
Ám lehullott levelek egyet jeleznek nekem,
Midőn a szeretet ünnepe következik.
Eltűnnek tengert alkotó könnycseppjeim
Hisz magányt lassan csak a hó borít.
Lelkem mosolya, mint a csillag sugara,
Mely számomra belsőt világítja.
Hol a megnyugvó madarai találhatóak
Kiknek hangjai, mint az üveg csillogása
Soha el nem múló koccanása
Már a tavaszt is csalogatja.
Minek virágai oly egyszerűek
Hol az ember boldogságát leli meg
De apró szívemben csak magányt lelek
Ilyenkor nincs az a mosoly mi kedves.
Bús lelkem egy fűszálat keres
Mely a tavaszi mező legszebbje.
Mi a boldogságot sugározza nékem
Hisz nélküle elképzelhetetlen életem.

Tavasz

E drága évszak, hol a virágok összpontosulnak,
Emberek lelik benne vidámságukat,
Eltemethetik egy ideig magányukat.
Ahogyan a madarak dalolnak,
Érzem, segít kívánságomban
Mely számomra most leírhatatlan.
Egy dal volt az mit meghallottam,
Szívem hirtelen koppanása
Földi életet el is érhette volna.
Benne lelkemet lelhetem
Mit sűrű fákon át keresgéltem
Onnan idézek én, mit ott most érzek
Fák állatai csak nézegettek
Mikor bolyongni kezdtem,
Fejem gondolatai olykor megjelentek
Egyedül jártam, míg a magány meg nem sebzett
Hirtelen sötétség jelent meg,
Midőn beesteledett,
Szemem szomorúan könnyezett
Cseperegtek, mint az eső cseppek
Kellemetlen helyzeteim magányossá lettek.
Búskomoran üldögéltem
Elhintettem szívemben egy kis magot,
Mi most napocskaként ragyog,
Ő az, kinek e költeményt szánom,
Nem fog rajta idő, mindig egy újabb szirma nő,
Napok elteltével nincs távol és soká.
Csak vele érzem azt, hogy kedvesebb e világ
Mint a kinőtt tavasz virág.
Ha láthatlak őrzöm éjszakád
Szemed tükrében kedves mosoly ragyog
Mint napfényben a színes szirmok.
Ha szél fújná őt el, hisz oly könnyűnek érzem lelkemben,
Esti éjben máshol álmodna csillogó szemével.
Én bárhol ébrednék,
Szívemben megkeresném személyiségét.
E világ tágas, ám a tavasz mindig fényben derül
Itt lévő álmaimban fedezném fel a szeretet csodáját,
Mit megjeleníteni képekben csodás emberi élmény.
Ezek szavak, melyeket megérinteni nem lehetetlen,
De elfogadni egynek kell,
Ki a zöldellő mezőn, oly sok között lelhető,
Keresnem kell őt nékem,
Hogy lelki támaszt kérjek.
Ő az egyetlen, kit ölelnék,
Ha egyszer szavaimat megértené.

Nyár

Ahogy összpontosulnak tenger hegyláncai,
Szívemen ülve szemem pillantásai,
Ily módon fedezik fel nyárnak törékeny tájait.
Szemben velem leander völgyek,
Árad színük kevélyen,
Virágaik szavai szólnak lelkemhez.
E bokrok hűs szelei,
Szirmai már-már bejáratomat jelzik,
Hol lelhetem magány útjait.
Titeket szükséges keresgélnem!
Átlag emberi életben elképzelhetetlen,
De látom e villogó fényeket.
Rengeteg út vezethet ide,
Itt nyár bájos sugallatait érzem,
Gyönyör miatt szívem porban hever.
Midőn tenger hullámait hevesen érzékelem,
Úgy bolyongok e hatalmas vidéken,
Mint bolygók óriás világűrben.
Ott fűszálak közt szívemmel keresem,
De oly nagy helyen pislogok szememmel,
Hogy csak lelkem távoli részein lelhetem.
Csodás fűszál bárhol ott terem,
Mikor gondolataim keringenek,
Nyugodt tenger szavait megérthetem.
E sziklán ülve nem látok egyebet,
Ortodoxnak tulajdonított hegyet,
Melyet itt élő nép Athos néven ismer.
Csúcsa hóval borított,
Nem magasabb, mint máshol az Alpok,
E kultúra mégis szent hegynek bizonyított.
Nem város ez, miről beszélek,
Ógörög halászfalu, mi rengeteg,
Apró, mint kagyló a tengerben.
Vallásukat csodálatosnak tekintem,
Templomok itt találhatóak ezrével,
Mi nékem megnyugtatja lelkemet.
Bolyongok itt magányosan,
Mint az égen járó napocska,
Keresgélem hazámat.
Midőn megtaláltam otthonomat,
Gondolataim visszahúznak látni e tájakat,
Hisz otthon kell leírnom szomorú szavaimat.

Ősz

Szívemben tenger hangja,
Hirtelen elcsendesült magja,
Mintha minden most lett volna.
Ez évszak fái egyre üresednek,
Magány gyötri lelkemet,
Ahogyan e tájban lévő növényeket.
Melyek lassacskán eltűnnek,
Száraz levelek keletkeznek,
Mit megállítani nem lehet.
Gyönge fűszálak voltak ezek,
Kerestem enyémet, de sikertelen,
Az idő tovaszállt, melyet lassítani lehetetlen.
Lelkem hamvai hullámaiban süllyed el,
Oly fájdalmas hangulatban pillantom az eget,
Áradó könnycseppjeim hullnak esőben.
Midőn sötétbe borul barátom,
Szelei egyre csak suhog,
Már nem hűsít, hanem tájat rombol.
Nincs az a meleg tenger,
Összhangban hegyeivel,
Mely itt valaha megjelenhet.
Hisz ez már a múlté,
A világ olykor megmenthetetlen,
Bús tüskéi hajladoznak kifelé.
Magány szól e természetből is,
Midőn álmomban megváltozik,
Esőcsepp innen valóban eltűnik.
Szomorú lelkem hidegtől kihűlt,
Kedves fűszálam örökre eltűnt,
Szívem fénye újra kigyúlt.

Tél

Nyárnak lágy sugallatai eltűntek,
Nincs már beszélő tenger,
Hisz helyette tél dolgai lettek.
Fűszálam ugyan elveszett,
Hó alatt vajon hol lehet,
Ily választ angyalkám adhat meg.
Szívemből szól e költeményem,
Hogyan is fogalmazhatom látképemet,
Bele építem történetem.
Ültem hó táblák közepében,
Egyedül maradt e táj lelkemben,
Ahogyan magány pusztít engemet.
Hó ropog lábam alatt,
Minek hangja csattan,
Oly kedves sóhaj.
Ropogása mint a friss lélek,
Mely újra életre kel,
S már csöpp kis bú ez.
E hatalmas területen,
Fák hót küldenek,
Mi beteríti lelkemet.
Távolból jelenik meg angyalom,
Kié ez a hatalom,
Segít nékem bárhol vagyok.
Oly csodás mosolyát figyelem,
Küzd szomorú hangulatom ellen,
Mi életre kelti elhagyatott szívemet.
Kinek lehelete, mint a friss hó esése,
Belsőm elveszíthetetlen eleme,
Mindig ott van életemben.
Hó esik közeli egekből,
Midőn szeretet ünnepe jő,
Angyalkám is felszínre tör.
Szeretet lélek legszebb érzelme,
Mit igazán senki sem ismer,
Hisz az csak egy szó, mely belsőm tükörképe.
E napon mindenki szerethet,
Bármi rosszat tesztek,
Mindenki gondol rátok fönt a mennyben!
Megjelenik egy szó, mi kedves,
Örül neki az ember,
De nem feltétlen szívből ered.
Karácsony estének hívják ezt,
Melyben fenyőnk színes öltözetet vesz,
Csillognak fényei, mint lelkem tükrei.
Várok egy személyiségre,
Ki szintén Földön él életet,
Hol legszebb fűszálam található.
Virágoskert vagy fűszál?
Nem tudhatom, de csodás,
Kit az Úr csak mennyben lát.
Gondolataim mindig róla keringnek,
Melyeket elveszíteni lehetetlen,
Hisz lelkem önműködő állapota ez.
Alighogy elkezdődött vége lesz,
Szeretet attól még itt hever,
S csak porban lett szívem titka ez.
Magány szavai jelennek meg,
Hogyan is küzdjek ellene,
Nem tudhatok választ erre.
Szívekből eltűnik e szeretet,
Ily búval élni vidám életem,
Számomra lehetetlen,
Hisz csak könnyes szemekkel,
S fájó lánggal képes rideg testem…


*** 223. *** Vojtonics Linda: Lélek

Az ember sokszor nem tudja szavakban kifejezni érzelmeit, hiszen rájöttem arra, hogy ami a lélek legmélyén található azt nem lehet megfogalmazni, sokszor még tettekkel sem tudjuk megjeleníteni! Amikor azt mondom valakinek, hogy szeretem, az csak egy szó, amivel megpróbálom érzéseimet lefordítani arról az idegen nyelvről, amit igazán senki sem ismer, mert valójában nem létezik ez a nyelv, de valamit mégis sejtünk, ugyanis ott van azaz érzés, viszont az agyunk képtelen ezeket az érzelmeket a beszélt nyelvünkre átalakítani, lefordítani…
Akkor mégis hogyan lehet kifejezni ezeket a titkos érzelmeket, melyek ott rejlenek a lélek legmélyén? Számomra ez az érzés mégsem a szerelem, hasonlít hozzá, de sokkal kellemesebb, igazán semmihez sem lehet hasonlítani, egy távoli rész az emberi lélekben, mely elzártan helyezkedik el a valóság teli külvilágtól, valamint kapcsolatot teremt a természet legcsodálatosabb dolgaival. A természetnek azon része, mely képes összhangot teremteni a lelkünk elkápráztató világával. Ez nem egy hely, ahová az ember akadály nélkül bejuthat, nem tárgy, melyet az ember megfoghat két kezével, nem egy fogalom, amit ki lehet mondani. Ahhoz, hogy ide eljussunk, számtalan mennyiségű akadályt szükséges átvészelnünk, mondhatnám ez a legszebb érzés a lelkemben, de ha egy Jessy nevű egyéniségnek szívemből szeretném megfogalmazni, képtelen vagyok megtenni, hisz erre nincsenek megfelelő szavak anyanyelvünkben, csak körvonalakban lehet leírni ezt az érzést. Olyan, mintha egy életteli élményt nyújtana számomra ez a természetes dolog, mely megfoghatatlan, nevet nem tudok adni, viszont az egész lelkemben megjelenik, ha „Jessy”-re gondolok…


*** 224. *** Berze Tünde: Csillag
Lukács Sándor színművésznek

Fényes csillagok születnek
sötét mennybolt mezején,
s tündökölnek röpke létünk
oly rövidre szabott idején.

Így ragyogsz régóta felettem,
Esthajnal csillaga életemnek,
mely irányt mutat kuszaságban,
s fényt hint vaksi szemeimre.

Törött szárnyú madárka lettem,
ki betűmorzsákat szedeget,
tündöklő csillag mesekönyvéből,
már tápláléka lettél lelkemnek.

Csengő szavakból fészket építek,
bevakolom édes csendzenével,
már megkönnyezem, ha fehérgalamb
száll büszkén fenn a magas égen.


*** 225. *** Berze Tünde: Szívzörej
József Attila emlékére

Izzadt testem nyomorával
érzem a tőled örökölt kínt,
mely átszövi végtelen napjaim,
s  beköltözik szívem minden
apró, megfáradt dobbanásába.

Lelkemhez szól minden szó,
s lüktet véredényeimben,
zubogva tombol agyamban,
zakatol megsüketült füleimben,
mint a feléd száguldó vonat.

Még élek reményt vesztve.
Éltetnek oly kemény szavak,
hisz’ te vagy védőangyalom,
s híd a józan valósághoz,
ajándéka nehéz álmaimnak.

Nagy bánatot hagytál nekem,
már az Úr elé vittek lépteid,
lebegsz az öröklét habjaiban,
onnan szemléled tétova lépteim,
s mint hű tanító velem maradsz.


*** 226. *** Berze Tünde: Ami itt maradt
G. Jáger Teréz sírjánál

Halk reszketés fut át a lombokon
titokzatos búbánatot kavarva.
Bús őszi délután a szél nehéz,
örök álmot hozott, zűrzavart.
Kiszáradt torokban kapar a kín,
a szív fájdalmai egyre csak nőnek.

Tiszta, szent csönd borul palástként
fejed fölé, s lesz örök sírboltod,
mely kísér végtelen hosszú utadon,
hol fehér köntösben táncolnak az angyalok,
hol üres a lég, s kihalt már a szó is,
hol hangtalan sápadtság körülölel.

Anyafölddel bár tested elfedik,
leszel mégis úszó árnyékbarátom,
kísérsz hosszú keserves éjjeleken,
hol ünnepelnek sötét kóbor árnyak,
halvány gyertya fényénél hallgatom,
motozásod, mely réveteg reggelbe ér.

Az öreg óra megállt, pihen a falon,
elhaltak vidám csengő bimbamok.
Poharad alján nyújtózva pihen italod,
szomjad vele többé már nem olthatod.
Tükröd takarják súlyos bársonyok,
s őrzi majd arcod titokzatos taván.

Nem békülök meg, hisz békesség
az élőknek nem adatott meg. Siratlak,
s fájdalmam egyre érik: jajjá, könnyé,
lelket feszítő bánattá, kongó ürességgé.
Már nem látlak, nem hallak, elvágtattál
Szent Mihály lován, most égi vendég lettél.


*** 227. *** Berze Tünde: Végtelen út
Ady Endre sírjára

Mély sírban nemes tested rég elporladt,
súlyos kövek adtak ott örök árnyékot.
Porladt tested szétrágták éhes férgek,
mégis szabadon érint ma is poéta lelked.
Tűzben égő szavaid létezni tanítanak,
s szívemhez szól minden versben a szó.
Bár tested már örök rabságban korhad,
de csillagod Párizs felett tovább ragyog.
A kora őszi szél aranyra festi a fákat,
hol lábad mindig végtelen utakon járhat.


*** 228. *** Budai István: Mindenütt kereslek

Mindenütt kereslek:
Kacér csillagok leple mögött,
Száraz álmú téli rét fölött,
Szőke hullámok dalában,
Lágy zsongású reggeli imában.
Mindenütt kereslek,
De sehol nem lellek.
Gyötrődve érted,
Ó, miért is szeretlek?

Mindenütt kereslek:
Csitri lányok víg szavában,
A tavasz-éjek mosolyában,
A táncoló hópehelyben,
Aranyálmú borkehelyben.
Mindenütt kereslek:
De sehol nem lellek.
Szenvedve érted,
Ó, miért is szeretlek?

Mindenütt kereslek:
Szép szavak kéklő mélyén,
Május-szerelmek derűs éjén,
A glóriátlan szavak alatt,
Meglellek: egy futó pillanat.
Mindenütt kereslek.
Akárhol meglellek.
Forró szerelemmel,
Ó, ezért szeretlek.


*** 229. *** Budai István: A Tisza partján

Elém jönnek messziről a tölgyek,
Kecses meghajlással üdvözöl egy fűz.
Elnézek a lágyan ringó víz felett
És a nap lassan szemembe tűz.

Kis csónakot ringat a hűs folyam,
Hullámok lejtenek fodros táncot.
Halász ül moccanatlan pózban,
Viselve a csöndet, mint rab a láncot.

A túlsó parton lovas kocsi zörög,
Rőzsével megrakva az erdőből fordul.
Néhány percre megtörve a csendet,
Ahogy a kocsikerék nyikordul. 

De aztán nem rebben semmi többé,
Alkonyi köd hull a Tiszára halkan.
A halász is felszedi a batyuját
S haza indul az alkonyatban.


*** 230. *** Budai István: A Kövek mozognak

Annyi volt ez emlék nekem,
Mint rozsdás levél ősz-halála
A lombja vesztett szigeten.
Az volt, mi a fakult rétnek
Májusban a langy eső.
Mint bánat-ajkról röppenő ének,
Ahogy a hangjegyekkel
Kilobban a vigalom.
Mint ahogy a komor éjjel
Túl mereng az alkonyon.

De elvesztette ím bíborát az ősz,
Rég földbe mélyedt a levél.
S most érzem: már óriássá nősz,
Álmaim emelnek naggyá.
Kihalni kész zsarátok lobognak,
Csak régi sebeim simulnak faggyá.
Mert csak a Kövek mozognak,
Minden Fa némán áll tovább.
A víz tükrén egy ködös csillag
Eltévedten, mélán keresi honát.  


*** 231. *** Budai István: Éjféli dal

A nyitott ablakon
fényt vet szobám falára a hold,
harangzúgás csavarog
a sötét házfalak között.

A tekinteted e bús éj
idézi elém.

A hajad mindent
eltakar, s a szemed
távoli csillagként ragyog.
A falon árnyék rezzen:
félálomban vagyok.

A fekete leplet a villany
fényollója vágja szét.

Megmozdulnak a fák, a falak,
az árnyék is elindul,
s mint álmaim
az is feléd tart.


*** 232. *** Veszprémi Gábor: Az erdő titka, avagy egy igaz mese
       
Elmesélek nektek egy igaz történetet. Egyik legjobb barátom osztotta meg velem legmélyebb, legtitkosabb érzéseit, melyek hosszú évekre felkavarták az életét.

Hallgassátok figyelmesen!

2008. január vége felé járt az idő. F tökéletes romokban hevert. Fél éve vált el, hagyta ott a felesége. Szerencsére két lánya és Dödö, a kutya mellette maradtak.
Elindult egy újabb év, de semmi jóval nem kecsegtetett…
Remegő gyomorral nézte a naptárat – másodfokú tárgyalására várt – és reménykedett, hogy a nyarat még szabadon, lányaival, barátaival töltheti!
F volt feleségével lezártnak is tekinthetné a 17 évi házasságot, de valójában sok kérdés
megválaszolatlan maradt.
Pedig a nő cselekedetei, viselkedése minden szónál beszédesebbek voltak.
Fájt ami történt,hisz egész életében ragaszkodó volt, és csak azt akarta ..szeressék!
Egy kedves szóért a lelkét odaadta.
Otthon pihent, naphosszat a számítógép előtt ült: zenét hallgatott, leveleket írt, beszélgetett.
Szívesen időzött a közösségi oldalakon is.
Egy nap, váratlanul előkerült a semmiből N, vagy 25 év távlatából ismerősnek jelölte meg.
Nincsenek véletlenek! Gyors üzenetet váltottak…olyan semlegest…jól vagyok, mizújs..stb.
Valami mégis történt! F megérezte, ösztöne súgta nem kerek N élete! Érzékei, lelki szenzorai bekapcsoltak. Életösztöne, belső hangja átvette a vezér szerepét. Azonnal előbújtak a 25 évvel ezelőtti – 2 hónapos – fergeteges kapcsolatuk mélyre ásott emlékei!

F újraismerkedésük 4-dik napján – számára is váratlanul – verset írt N-nek.
Nem is akármilyet! Íme: olvassátok…

Édesem szíve, lelke sas madár,
Teste rég béklyóban, milyen kár.

Mozdulata, illata, teste íze bennem él,
előjött ösztönöm, láncát tépi és remél.

Nem számít mi lesz, csak legyen Ő nekem,
érinthessem egyszer és fogja a kezem.

Törjön ki börtönéből, tomboljon a szenvedély,
játszunk újra együtt,ha eljön a várt NAGY éj.

Hallgass a belső hangra, mely benned él,
tested is ledobja terhét, mert sokat remél.

Az élet visszaadja, amit sokáig elvett,
nem gyötri kín tovább, e gyönyörű testet.

Lelkem nyitott rád, szívem is Veled van tele,
rád zúdul most meggyötört testem,lelkem heve.

Szenvedély, tomboló vágy, ki adja ezt vissza,
tested illatát a múlt ködéből, lelkem újra issza.

Mondtál 3 szót, 25 éve őrzöm, ott mélyen,
bocsáss meg e sorokért,csak ezt kérem.

Jött a finom válasz: 
Ne csináld ezt velem! Ilyen verset még soha nem írtak nekem. Ha itt lennél látnád a szememen mennyire megérintett, de tartanom kell magam, mert két kolléganő ül velem egy helyiségben. 
Basszus legszívesebben elsírnám magam!! Mit művelsz velem? 

………
Teljesen felkavarta N-ben is múltuk emlékeit. F maga sem tudja miképpen szabadultak fel benne a gondolatok, szavak és rímek, de szinte a lelkéből szakította ki ezt az első verset.
Egyet biztosan tudott… N-t megszerzi, meghódítja és kiszabadítja rabságából!
Megjelent, eljött megint az istennő, és most nem engedi el.
Lelkük finom hálója megrezdült, és a szerelem megkezdte hódító útját mindkettőjük Testében!
Három hónapig csak telefonon és üzenetekben tudtak „találkozni”, de végül elérkezett a
 nap, amikor élőben láthatták egymást….végre!
Ami akkor történt velük, soha el nem felejtik.

Most jelen időben fogom elmesélni a csodás találkozásukat, remélem Ti is átélitek…!

Tavasz eleje van. A reggeli Nap bátortalan sugarai már támadják az éjszakánként még újraszülető jégcsapdákat. Kora reggel van, friss szellő borzolja, a faház melletti védelmet nyújtó fák „sokszínzöldbe” öltözött leveleit. Itt fent a hegyen, nagyon korán ébred az erdő.
Hirtelen, lompos farokkal vörös bunda villan, és már el is tűnik a sűrű bokrok tövében.
Fürge mókus család tűnik fel, hang nélkül. Villám mozgásukat gyakori megtorpanással törik darabosra. Magabiztosan közlekednek az égig érő, függőleges autópályákon.
A rönkfából épült erdei lak teljesen belesimul a környezetébe. Akaratlanul is elmosolyodik az arra járó, ha a szokottnál nagyobb méretű ablakokra tekint.
Elindul hódító útjára a Nap.
Ha felnézel a fák fölé, olyan érzésed támad, hogy az Ég leereszkedett a lombok közé.
A gyenge szélben mozdulnak a lombok – lélegzik az erdő – hallani is!
Érezni, ahogy körülfog, átjár, felbont ritmusával a zajos csend.
Szanaszét hever a Hajnal, s a gyorsléptű Reggel szorgalmasan szedegeti össze a maradványokat.
 Rejtett mosoly vésődik a fák kérgébe, bokrok belsejébe. A hajnali pára rég elillant, felszippantotta a duzzadó napkorong.
Messzebbre tekintve, azért még homályt terít a lombkorona és az Ég közé Köduraság!
A házikó előtt vastag farönkök terpeszkednek, mint párnás fotelek egy nappaliban.


No, menjünk csak közelebb!

Végül is meséről van szó, a fantázia óhatatlanul káprázatot varázsolhat szemünk és lelkünk elé?! Vagy ez tényleg a valóság…?
Induljunk! Menjünk be a házikóba! …Gyertek velem. Csendben!
Már az előtérben vagyok. Mondhatnám, hogy csend van, leszámítva a sejtelmesen fátyolos hangú SADE, izgalmas énekét, mely betölti az egész nappalit.
Rönkfából készült, pácolt ülőgarnitúra uralja a kőkandalló előtti teret. Emberléptékű, de mégis tiszteletet parancsol a tér. Talán a meleget adó, vöröslő lánggal égő kandalló tüze, vagy a parázsló megnyugtató pattogása adta az ötletet – süppedő, puha cserge terül el lustán-lomhán, de hívogatóan! A finom pihenő hely most sem üres….
Egy Nő és Férfi fekszik – alig betakarva – a cserge, ölelő bundarengetegében, szorosan egymás mellett. A Férfi keze, lazán pihen a Nő derekán. A Nő bőre bársonyos, sima, teljesen hibátlan. A lángocskák narancsvörös fénye játékosan cikázik rajta, fura mintázatot rajzolva a derékig érő selymes hajára. Kreol bőrén, az éjjeli szeretkezések nyomán keletkezett testpára lepelként terül el.
Halkan szuszognak, arcuk sima, talán olyan, mintha mosolyognának…szinte egy ritmusban lélegeznek.
Semmi különleges nincs ebben – csak egy ember pár- de csak én tudom,mennyire hasonlítanak egymásra. Ismerem őket! Talán ugyanazt is álmodják!?
Láthatatlan, mégis tapintható a szerelem körülöttük. Testük éjjeli, vad tombolása nyomokat karcolt a levegőbe. Szinte harcoltak, ki tudja a másik testéből minél jobban előcsalogatni a titkokat. A Nőt azonnal bizsergés fogja el, ha a Férfi hangját hallja... A Férfinak egy apró kacaj is elég, hogy a külvilág bezáruljon körülötte, és nappal is különleges vaddá váljon!
A Nő ezt az átváltozást tökéletes nyitottsággal fogadja, bármikor is tör rájuk a vadállattá válás édes kényszere!
Az űzött vadak érezhetnek hasonlót, de ők ketten ezt az érzést önmagukból gerjesztik, és mindent elsöprően indul fékezhetetlen útjára bennük az ősi ösztönük.

Egy sima étkezés, napi takarítás, vagy éppen munkába indulás közben megtörik a pillanat, és készen állnak a tombolásra.
Egyetlen mozdulat is elég ahhoz, hogy mindketten megérezzék, miről beszél némán, mégis ordítva a testük. Ez a ritka rezgésszint, lélek azonosság kapcsolatuk alapja.

Évtizedekig elnyomott vágyaik, meggyötört lelkük, mélyre bújtatott ösztöneik végre felszínre törtek. Jaj! Csitt, csitt…! Ébredeznek!
Magukra kell hagyni őket, legyen csak kettőjüké ez a csodás reggel…
A történet vége még sem boldogságos…!
F megkapta méltó büntetését, amiért nem tiszta úton akarta megtartani –minden áron- házasságát, feleségét…
Szerelme pedig 1,5 évig bírta a távolságot. Szerelmük egy hideg nyári estén megfagyott,
és már nem lehetett újra éleszteni!

F csak idén szabadult béklyói alól, és bűnös múltjától. Egyedül kell ismét talpra állnia.
Múzsája, szerelme, istennője már más utakon jár.

Közel 300 verse szerelemről, bánatról, és lelke színeváltozásairól szól, és kiadásra vár.


Nem régen küldte friss művét… okuljak belőle!
Hát megosztom veletek!


A  PILLANAT

Elkapod, megforgat,
eltalál, eltoltad,
fénye van,elvakít,
összefog, szétszakít,
varázsol, elbutít,
gondot űz,felvidít,
emlék már,elszaladt,
múltadból kiszakadt,
várod őt,szüntelen,
okosan,esztelen,
szörnyet szül,elriaszt,
erőt ad,torz vigaszt,
megszépít, elbújik,
beléd mar,széttörik,
meghalsz érte,benned marad,
fáj a fénye, ne bántsd magad!
csontig hatol,agyat gyötör,
óhajtod és nincs más gyönyör,
villan egyet,jéggé dermedsz,
nélküle mit sem kezdhetsz.

vágyat fakaszt,lelket bélel,
eltűnik a hajnali széllel,
újra éled,visszavárod,
nincs szebb nekünk,te is látod?


Lejegyezve: az Úr 2011-dik éve, nyárközepe havának 9-dik napján.
Gabriel Wolfmantól


*** 233. *** Veszprémi Gábor: Még mindig fáj...

Nem akar szűnni bennem a fájdalom,
hová lett? Merre van az őrzőangyalom?
 
Leláncolja gondolataimat a bánat,
soha nem volt a lelkem ennyire fáradt.
 
A könnyebb napokon is csak vánszorog a lelkem,
biztos ez a büntetés jár érte, amit elkövettem!?

Ez nem is büntetés, hanem lélekölő átok,
gyertyafényes éjjelek, mily sokat gondolok rátok.

Homályos az emlék, szunnyad bennem a szerelem,
látásomat ködösíti, örökké könnyben úszó  szemem.

A zsigereimben érzem, nem tudok nélküle élni,
olyannak, mint én, az egyedülléttől kell félni.
 
Soha nem voltam egyedül, mindig párban éltem,
még, ha nem is volt mindig társam, pedig annak véltem.

Csodát teremtettünk egymásnak, örökre ezt ígérte,
Ő az esze után menekült, nem hallgatott a szívére.

Eltűnt a zajos világban, mint ahogy Kincsként felbukkant,
a gyönyörrel megtelt csodagömb 1 pillanat  alatt elpukkant.

Nem érdekli már a jövő, a narancsszínű otthon melege,
egy elborult aggyal írt levéltől lett végleg elege?
 
Eljött utoljára, könnyezve nézett a szemembe,
érzem, beledöglök ebbe a szerelembe.

Szeretnék még előtte állni, fogni bársonyos kezét,
érezni rezgéseit és őrjítő testének minden hevét!

Vágyom rá, hogy még egyszer lássam, s ölelhessem is,
talán rádöbbenne, újra kell gyújtani a szerelmünket is!


*** 234. *** Veszprémi Gábor: Beszélgessünk egy csodáról

Mi nekem a NŐI test?
Egy harmatcsepp az ajkamon,
A finom kéz rá aranyat fest,
Sok éjre boruló hajnalon.

Bőre bársonya puha lepel,
A test íze szertefut,
Az érintése egekbe emel,
Megnyitja a gyönyörkaput.

Hajfürtök omolnak,
Suhan az árnyék,
Villan a szem, igaz a szándék,
Elborul az agy, csodás a játék,
Többet kapok, mint amit várnék.

Hangok, sikolyok, rezdülések,
Ringó csípő, ívbehajló felülések,
Forró ajkak: bármelyik is,
Kezdésnek finom egy jégkocka is.

Kibújik a Nőből a NŐ,
Vaduló véred egekbe szökkenő,
Az a finom, ha csak sejthető,
A fehérnemű lassan levethető.

Egy rezdülő kebel,
Szemnek szebb emlék nincsen,
Az ösztönöd már felel,
Nem osztozom ezen a kincsen.

Remegő ágyék,
Forró, mint egy katlan,
Elterül a test, mint egy selyempaplan.

Selyemszalag: vörös, hogy lássam,
A kéjcseppek fénye borítsa be ágyam.

Dübörög bennem az éji vad heve,
Mindig ilyen voltam,
Benne van ebben az Égiek keze,
A mozdulat örök, és nem is szóltam.


*** 235. *** Veszprémi Gábor: Egy levél kapcsán (2008. június)

Leveledet látva, újra megnyílt a lelkem,
Szerelmes szavaidból, erőt merítettem.

Megijedtem kicsit, de nem kellett volna,
Ha FA-d otthon lenne, az égig rohanna!

Szerelmünk sárkánya, esténként mellém ül,
Miénk lesz a sziget – meglátod – legvégül.

Én is hiszek ebben, ez nem is lehet másképp,
Naplemente, tengerkék, ez sem lehet más kép.

Érzem, agyam nem fog bezárkózni,
Lelkemben a tél ura, nem fog szánkózni.

Sas madárhoz nem illik, tépett szárnnyal várni,
A felhők fölött, az Éghez, együtt kell szállni.

Szerelmünk mély kútjából erőt merítenünk,
A narancsszínű Ég alatt, vágyakat terítünk.

Mindkettőnkben ott van még, vad éjszakáink heve,
Érzelmi vulkánunknak Szerelem a neve.

Soha nem gondoltam, így is lehet szeretni,
A másikra gondolva, a vágyba így beleremegni.

Imába foglalom Gabriellám nevét,
Imádom bámulni kéjtől izzó szemét.

Izzottak az éjjelek, s a csodás hajnalok,
Szenvedélyünk sas madarát kísérték az angyalok.

Az Égiek figyelme, most sem lankad, tudom,
Lelkem selyemhálójával a lelkedet befogom.

Magamhoz láncoltalak, és nem engedlek el soha,
Ezer évig nő majd szigetünkön a moha.

Láncom nem erős, hisz csillagporból készült,
Ne legyen hát szemed, se bánatos, se rémült.

Letépheted e láncot, nem lesz nehéz dolgod,
Ám, ha ezt teszed, nem leszel majd boldog.

Tudom…ilyen gondolat nem járt a fejemben,
Fáradt testem megpihen, ölelő kezeidben.

Nem akarok többé már senki mással élni,
A szenvedély tüzében, inkább örökre veled égni!


*** 236. *** Veszprémi Gábor: Apámnak

Most lett igazán felnőtt a fiad, ennek 3 házasság az ára,
meggondolatlan tetteimnek semmi haszna, csak kára.

Eszem helyett a szívem vezetett, de nem kérek bocsánatot,
ott fenn a felhők fölött, majd az Égiek törlik el a gyalázatot!

Egyszer megírom életem jó-rossz perceit, olvassa csak mindenki,
okuljon belőle nő és férfi, de példát rólam ne vegyen senki.

Drága Apám! Te sem ismersz most rám, feledd hát a rosszat,
dobd a bánatodat, és nevess csak naphosszat!


Keseregni nem szabad, értelme nincs a búnak,
integessünk együtt búcsút, a ránk boruló múltnak.

Hurcoltam az akaratot, hogy mindig megfeleljek,
nem vágytam rá, hogy a rossz apák névsorában szerepeljek!

Küzdöttem magammal, és három feleséggel,
könnyebb lett volna a dolgom, tucatnyi ellenséggel!

Menekültem első házasságba , mert jött a nem várt baba,
azt hittem szeretem Őt, és szépen élünk! Ó, én ostoba!

Forró fejű voltam, türelmetlen és fiatal,
azt hittem, ha tettem vállalom, enyém lesz a diadal.

Rá kellett jönnöm, első hitvesem fényévekre van tőlem,
butácska volt és korlátolt, lett volna mit tanulnia bőven.

Vali jött, kibe belebolondultam, ilyen vagyok, hiába,
azt hittem, már érett vagyok, s nem esem ugyanabba a hibába!

Pedig olyan szeretőm volt akkor, aki csókolta a lábam nyomát,
és évekig nem feledtem a vörös Móni izgató mosolyát!

Befuccsoltam megint: alig négy után válás lett a vége,
egy fiam után 2 lányom született, és mégsem értem révbe.

Jött a harmadik feleség, nem kellett sokat várni,
hittem: egy önző nő után, egy őzike szeművel már tudok bánni!

Teltek az évek, s közben jött a baba-hamar,
18 éven át nem vettem észre, ez a nő mit is akar!

Felneveltem az ő lányát is, nem voltam jó apa, tudom,
az élet úgy hozta, a lányaim puszija is csattant az arcomon.

Éltem, ahogy éltem, már ne készüljön erről is vádirat,
meglátod Papikám, egyszer csak jó fiadról jön majd távirat.

Bűneim kacagva összegyűltek, most tort ülnek fejem fölött,
értelmetlen, néha mocskos, de felemás múltam hagyom magam mögött.

Új emberré váltam, mert megtalált az igazi szerelem,
olyan NŐ lett a párom, aki őszintén mondja: ezt a férfit szeretem!

Visszakaptam lányaim, aggódnak barátok és a szüleim,
heteken át minden éjjel, nem hiába ömlöttek könnyeim!

Vidám, köszöntő verset érdemelnél, tisztességben
megőszült Apám,
helyette rövid élettörténetemet kell olvasnod, az ám!

Azt kívánom: legyél boldog, egészséges és vidám nagypapa,
Boldog születésnapot kíván: fiaid, és a sok unoka!


*** 237. *** Czank Georgina: Poros kis község

Poros kis község
nem enged szorításából.
Menekülnék darabokra szakadt
álmok foszlányaiból.

Fogva tart egy fehér ház,
Melyet barna kerítés fog közre.
Ahol, ha sétálok, mosolygó
gyermekkorom ültet ölébe.

Végig megyek az utcán,
apró lábak nyomát követem.
Piros pipacsok bólogatnak
az elhagyott réteken.

Hangos gyermek kacaj elhal
a lusta házak között,
Lázadó ifjúság tör elő
a fáknak lombja fölött.

Észre sem veszem, hogy utat
tör egy könnycsepp arcomon.
Az első csók ízét érzem
régen kihűlt ajkamon.

Az első szerelem érintése
szorítja el szívemet.
Az első szerelmes éjszaka
emléke égeti bőrömet.

Édes kamaszkor forró,
lázadó ifjúság még várj!
Óh! Mondd miért hagytál
Magamra? Az élet oly nagyon fáj!

Legalább az édes szerelmet
küldd, mely oltja az égető magányt!
Vagy vedd el mindenem, s
küldd az éltető halált!

Te poros kis község! Itt
végig járom életem.
Mit elloptál tőlem! S
mégis oly fontos vagy nekem!

De nem lophatsz el mindent!
Egyszer elszakítom láncaim!
Vissza veszek szerelmet, életet,
s valóra váltom álmaim!


*** 238. *** Majorosné Jósvai Éva: Jónás

   Több mint harminc éve kezdődött a történet, akkor november 12-én még csak Jónás napját ünnepelték azok – vélhetően kevesen -, akiket ezzel a keresztnévvel ajándékoztak meg szülei.
   Elsőéves hallgató voltam az egyik vidéki nagyváros már akkor hatalmas egyetemén. A lányoknak kijelölt kollégium tágas, négyágyas, de nem túl komfortos – vaságy, beépített szekrény, mellékhelyiségek a folyosó közepén – szobájában laktam akkor. Szobatársaim: Edit, a szorgalmas, jó tanuló, pedáns fővárosi lány, Márti a bohókás, a lezser, egy másik nagyvárosból, és Zsuzsa, a komoly, felnőtt hölgy, aki velünk ellentétben, nem rögtön érettségi után, hanem pár munkában töltött év után jelentkezett továbbtanulni. És ott voltam én negyediknek, aki egy közeli faluban laktam a szüleimmel, de szintúgy, mint a többiek, először laktam kollégiumban.
   Még csak kóstolgattuk az önálló, egyetemista életet, hétvégeken általában húztunk haza – akkor még szombaton is volt oktatás, de csak délelőtt -, majd kajával és egyéb otthoni jókkal megpakolva tértünk vissza vasárnap este.
   November elejére már úgy-ahogy összeszoktunk – kénytelenek is voltunk, hiszen akkor még egy tankörbe is jártunk -, felvettük az egyetemi élet ritmusát, már az első zárthelyin is túl voltunk.
   Az egyetem hallgatóinak lényegesen nagyobb hányada volt fiú akkor még, napközben szabad bejárásuk volt hozzánk, noha portás néni ült a földszinten, a lépcső mellett.
   Abban az évben vasárnapra esett november 12., én hazamentem a szüleimhez vasárnap reggel, de a többiek nem tudtak a nagyobb távolság miatt, hiszen már zh-időszak volt
   Borongós, párás, alkonyba hajló volt az idő, mikor úgy négy óra tájt visszaérkeztem a kollégiumhoz, Edit földet kapart a szemeteslapátra a lépcső mellett.
   - Ez mire kell? – kérdeztem kíváncsian.
   - Majd meglátod, ha felmentél a szobába – hangzott a sejtelmes válasz.
   Bárhogy faggattam nem volt hajlandó többet mondani, így kettesével szedve a lépcsőket vágtattam fel a harmadik emeletre, ezekbe a kollégiumokba még nem építettek liftet.
    Mikor kivágtam az ajtót, azonnal választ is kaptam a kérdésemre.
    A szoba közepén egy kéthónaposforma, gyönyörű, szürke, cirmos kismacska evett valamit egy menzai tányérból.
    - Kié a kismacska? Honnan szereztétek? – kérdeztem azonnal.
   Edit még nem ért fel a földgyűjtésből, így Márti válaszolt:
   - A fiúk fogták valahol, felhozták az emeletre és itt kergették a folyosón, Edit ezt nem bírta nézni és elkérte tőlük. Téged vártunk csak, hogy te is beleegyezel-e, hogy itt maradjon.
   Nekünk mindig volt macskánk, nagyszüleimnek is, otthon is, nagyon szerettem a puha, ragaszkodó jószágokat. Igaz, nekünk nem szobacicáink voltak, nem aludtak bent velünk a lakásban, csak napközben volt bejárásuk a házba, ahol tálkájuk és alvóhelyük is volt, de éjszakára ki kellett menniük, a csűrben, a garázsban vagy a tüzelőtárolóban volt az éjszakai szállásuk. Eladdig tehát még nem laktam együtt macskával, de örömmel és érdeklődéssel vártam az új helyzetet, természetesen beleegyeztem, hogy a jövevény maradjon.
   Közben Edit is felért és egy – csuda tudja, honnan kerített - kisebb dobozba öntötte a felhozott földet, amely az alapos átválogatás után is tartalmazott még száraz faleveleket. Megmutatta a kiscicának, az meg rögtön tudta, hogy mire való.
   A menzáról már korábban mentettünk tányért – akkor kajával, ami egyébként szigorúan tilos volt -, így rögtön lett edénykéje a cicának. A WC-jéről már beszéltem, Edit bizonyára alvóhelyet is készített neki – erre már nem igazán emlékszem, mi módon oldotta meg -, maradt még két megoldandó feladat, a macsek nemének megállapítása és ezután a keresztelő, akkori szóhasználat szerint inkább névadás.
   Ebben is természetesen Edité volt a főszerep. Alaposan megszemlélte, majd biztosra megállapította, hogy a befogadottunk fiú, ugyanis nekik is van otthon macskájuk, amely nőnemű. Egyikünk sem vette a bátorságot – vagy inkább fáradságot -, hogy a keservesen nyivákoló, a kezünkből folyton menekülni akaró cica nemi identitását felülvizsgálja.
   Ezután már csak a névnek az ő adása maradt, felmerült néhány sztenderd, Cili, Cirmos, Karmos meg ilyenek, de végül – megint valószínűleg Edittől – jött a megoldás:
   - Ma november 12-e van, Jónás napja, ma találtuk a macskát, ami kandúr, legyen a neve tehát Jónás!
   Egy kicsit már untuk is a macska körüli felhajtást, így azonnal belegyeztünk a névbe, az ötödik lakó befogadtatott.
   Leginkább persze Edit pesztrálta, ő cserélte a dobozában a földet, nem voltak akkor még biomacskaalmok!  Később már havazott is, és akkor még erősebb volt a fagy is – fogalmam nincs hogyan/honnan szerezte -, de a szobában soha nem volt macskapisi szag.
   Az étkezéséről közösen gondoskodtunk, tejben, felvágottban, kolbászban soha nem volt hiánya, a menzáról rendszeresen mentettünk neki az ebédünkből, vacsoránkból, olykor tányérral együtt.
   Napközben szegény Jónás egyedül volt – kivéve, ha olykor-olykor valamelyikünk lógott egy kicsit -, akkor még hétközben este ötig, szombaton is délig-kettőig tartottak a gyakorlatok az egyetemen. Nagyon jól alkalmazkodott a helyzethez, nem akart megszökni, örült, ha simogattuk, dédelgettük, játszottunk vele. Nagyon szeretett madzagra erősített valami után ugrálni, szaladni, de akár a saját farkincája után is:
   - Olyan aranyos, mikor egy cica fut a saját farka után! – jegyeztem meg egyszer nevetve.
   - Ennél csak az aranyosabb, ha egy kutya fut a cica farka után – ironizált erre Márti. Hiába, az ő kedvenc állatai a kutyusok voltak!
    Jónás nem csinált rendetlenséget, a takarítónők – noha már másnap tudomást szereztek róla – nem panaszkodtak rá soha. A kollégium többi lakója is hamar megszokta az új szobatársat. Edit időnként futtatta a folyosón, egyszer-kétszer ölben még a szabadba is kivitte, de azt nem nagyon reklámozta, hogy elengedni merte-e.
   Gyorsan elrepült a november, majd december első fele is, és elkövetkezett az első téli szünetünk (az őszi szünet akkor még nem volt divatban), persze vele együtt az első vizsgaidőszakunk is, meg az első több napos, együttes elutazásunk, azaz Jónás teljesen magára hagyása, ez gyakorlatilag talán 3-4 napot jelentett. A portás nénit – vagy talán valamelyik közelben lakó takarítónőt - Edit megbízta, hogy vigyen a macskának egy-két alkalommal kaját, meg mi is hagytunk tálkákban nehezen romlandó ennivalót, valamint nagy doboz tiszta földet.
   A két ünnep között volt vizsgánk, így karácsony után szépen visszaszállingóztunk a kollégiumba, én érkeztem elsőnek. Macskakosz nem volt, de a rendetlenség! Jónás – unalmában vagy félelmében, hiszen azelőtt hosszabb időre, éjszakára sosem maradt egyedül – felborogatta a tányérjait, letépdeste a falról a dekorációkat, levert az asztalokról, székekről, ágyakról mindent, amit elért, és amivel megbírt. Igazi nagy kár persze nem keletkezett, de néhány – akkor kincset érő! - poszterünk, újságkivágásunk irreverzibilis változást szenvedett cicánk fogai vagy karmai által.
   Ez volt az első vizsgaidőszakunk, izgultunk is kellőképpen, tél is volt még akkor valamennyi hóval, lefagyott úttal, de sokkal kevesebb autóval. A matematika vizsga írásbeli már januárban volt és később – talán nem is aznap – volt csak az eredményhirdetés. Megírtuk a zárthelyit az I. előadóban – minden második sor, minden hatodik szék -, majd mentünk a dolgunkra. Márti is útnak indult és 1-2 órával később remegve, sápadtan tért vissza a kollégiumba, egy a lefagyott úton megcsúszó autó kishíján elütötte:
   - Milyen jelentéktelen dolgokon tudunk idegeskedni, hogy megbukunk-e a matekvizsgán vagy átmegyünk! Olyan mindegy! De ha az az autó elüt és meghalok, sokra mentem volna egy négyes vizsgajeggyel is!
   Mindnyájan eredményesen vizsgáztunk, de ekkortájt kezdődött Jónás kálváriája. A kollégiumi házirend is tiltotta az ilyen állattartást, de ez realitássá csak akkor vált, amikor a kollégium igazgatónője halálosan megfenyegetett bennünket – én csak közvetve értesültem róla -, ha rövid időn belül nem távolítjuk el a macskát, mi is repülünk vele együtt a kollégiumból!
   Elkezdődött tehát az örökbefogadó keresése, természetesen Edit járt eredménnyel, végül is a Kati néni nevű takarítónőnk sógorasszonya vette magához Jónást, még január hónap folyamán. Kati néni többszörös kérdésére is teljes meggyőződéssel válaszoltunk a nemét illetően (később se vizsgáltuk felül Edit szakvéleményét!) – természetesen fiú! -, alapfeltétele volt ugyanis a befogadásnak, hogy kandúr legyen a cica.
  Miután Jónás sorsa ilyen megnyugtatóan rendeződött, minden nyomát eltüntettük, kidobtuk a dolgait és éltük tovább az elsőéves egyetemisták nem mindig gondtalan életét…
   Már javában tartott a nyári vizsgaidőszak, éppen felfelé igyekeztem a kollégiumi szobába, mikor megállított a portás néni:
   - Elkurvult a Jónás!
   Annyira megdöbbentem, hogy reflektálni sem tudtam semmi okosat hirtelen - hiszen Jónás fiú, ilyesmi nem lehetséges -, csak elmormoltam egy köszönést és húztam felfelé.
   Megdöbbenésemet szavakban is kifejtettem Editnek és Mártinak, ők már tudtak a dologról. Edit második napja már csak laposkúszásban közlekedett, ha Kati néni feltűnt, mert a termetes takarítónő rögtön nekitámadt, hogy becsaptuk a sógornőjét és most tele van kismacskával, nem tud velük mit kezdeni. Márti önelégülten vigyorgott, őt nem ismeri Kati néni (Jónással kapcsolatba hozandó), szintén olyan közvetetten értesült az eseményekről, mint én.
   Néhány nap múlva véget ért a vizsgaidőszak, négyen négyfelé mentünk, a következő tanévben már más-más tankörökbe jártunk, nem is laktunk együtt többé, ha összefutottunk az egyetem hatalmas területén nem Jónásról beszélgettünk, teljesen feledésbe is merült. Sosem tudtuk meg, hogy Kati néni sógorasszonya, hogyan oldotta meg végül a kismacskák ügyét…
   Már több mint harminc év telt el azon bizonyos Jónás-nap óta, a mi kollégiumi cicánknak számtalan leszármazottja kószált/kószál a világban, de nekem november 12-én mindig eszembe jut a cirmos kismacska, ahogyan a menzai tányérból tejet lefetyel a kollégiumi szoba közepén….


*** 239. *** Molnár József Bálint: Emlékeim hullámai

Égig ér emlékező lelkem óceánja
A lebukó nap még fürdik utoljára
Lobogó testét pirosra festve látja
Lehalkul bennem az emlékek árja

Merengés és álomlátás között
A Csend, a Béke belém költözött
Könnyű esti fellegek félhomályban
Fürdenek sápadt holdsugárban

Elmém sima víztükörként mozdulatlan
Emlékfoszlányok indulnak el halkan
Csobbanó víz oszolva hányja gyűrűit
A hullámzás lassan kisimul, eltűnik

Érik bennem az érzés, a gondolat
Kedély és érzelem magával ragad
Ébredő szélben, viharfelhők alatt
Feltör bennem a bujkáló hangulat

Vadul verdes megbolydult lelkem
Parány vagyok, kicsi, gyarló lettem
Csüggedés, rosszkedv hulláma dagad
A hullámok tajtéka rám szakad

Dühöngő vihar bennem csitul
Izzó kedélyem holt hamvába hull
Sarkcsillag már kigyúlt a láthatáron
Kisimult orcával alszom édes álmom


*** 240. *** Molnár József Bálint: Emlékképek halottak napján

Elutaztam kishazámba,
hogy virágot vigyek
szeretteimet látogassam,
Nagymamával beszélgethessek.
Ritkán jövök,de már várom,
itt ringatja Őt az álom
emlék árja parttalan,
ketten vagyunk,
Nagymama és jómagam.
Kopogtat egy belső erő
had zörögjön, jöjjön elő
Mohás sírra köd terül,
ősi fákon varjúhad ül,
lelkemben a régi nyár
ifjúság, napsugár
emlékeknek verdes szárnya
visszavisz egy forró nyárba,
egy poros szürkületbe
amikor a szél se rebben
vidám csókú szürkületben
játszadoztunk önfeledten
s megszólal a Nagymama:
Kis unokám gyere haza!
késő van már,- vacsora vár
(hol van már az a forró nyár)
a játszótársak hol járhatnak?
Meghitten állok a sír mellett
ősz hajamra új köd pereg
köd ölén a mély titokban
gyertyák vörös fénye lobban.
Hazamenni készülök
már nem zavar hideg, sem köd
meleg járja át testem,
búcsú sem szegi kedvem
Csendhalma a világnak
rokonok is ide járnak
itt küldjük el imánkat


*** 241. *** Molnár József Bálint: Anyák napján szüleim sírjánál

Jó lenne még egyszer odahaza lenni
árnyas fák alatt hazafelé menni
osztozni a szülőkkel örömben és gondban
szeretetben élni békés otthonunkban
a kapunál Bodri, a hű kutyánk várna
jöttömre örömmel körül is ugrálna
az addig csendes udvar el kezd lármázni
az éhes baromfinép tovább nem tud várni
mindegyik várja a kiérdemelt jussát
szecskázott csalánért egymást már tapossák
A felcsendült zajon ébred az élet
serken a kedvem, pezsdül a vér
illatát érzem a készülő ebédnek
szinte látom, hogy sül a kenyér
A múlt ködéből Anyám is kilépett
hallom léptei régi neszét
nevető szemét, ahogyan rám nézett
karjait, amint felém tárja szét;
Emlékeket kavar a temető szele
gyertyák lángja élénkebb lesz vele
lassan visszatérek a való világba
a való világnak dübörgő zajába
kapzsi emberek útvesztőjét járom
sok az álnok és csaló széles e világon
szerelmet, hűséget pénzért is adnák
pénzért, hatalomért egymást is taposnák;
szomorú a hely, a Nap mégis ragyog
otthon voltam, és én boldog vagyok


*** 242. *** Molnár József Bálint: Emléktöredékek a Stomp előadásról

Vonagló testek a koncertterem színpadán
Zenélő hangokat a partvisnyele adja
Táncolnak sajátos hangszerük ritmusán
Dallam helyett ez a mindennapok hangja

Nyolc brit világcsavargó bájos és vidám
Testbeszéddel egymást zajkeltésre hajtja
Derültünk a csetlő-botló újonc baján
Amint a punkhajú főnök tréfásan ugratja

Ez egy pantomim-kör zenével és tánccal
Néhány tehetséggel megáldott világsztárral
Hangszerük kuka, gyufásdoboz, kosárlabda

Néha a ritmust a közönség tapsa adja
A lelkes néző lelki húrján játszanak
S egy időre boldog lesz a nézők apraja nagyja


*** 243. *** Patakfalvi Eszter: Macskák

Mindig volt macskánk. Eleinte csak Szalárdon élték világukat. Kivétel nélkül Micinek, vagy Cilunak hívták őket. Micinek, mert a MI CIcánk, s Cilunak, mer a CIcánk LUsta. Aztán a macskaimádatunk elfajzott, s már nem számított a harmadik emelet, folyton- folyvást örökbefogadtunk egyet.
Az első tömbházi macska Orbán elvtárs volt. Őt Orbán napján találtuk, s kétszínű volt, mint ama párttitkár. Már harmadik napja fociztak vele a kölykök. Apró, szőrös rettegés. Felvittük, megetettük fecskendőből. A miénk lett, családtag. Nyaralni is velünk jött. Nálunk a nyaralás abban állt, hogy ahogy befejeződött az iskola éjjel felpattantunk a Balt-Orient expressre, s Nagyváradra utaztunk. Onnan meg tovább, Szalárdra. Ott él nagyanyám, a mami. Szalárdon pangtunk egész nyáron, s a vakáció utolsó napján- egy nappal se hamarabb- hazautaztunk. Macskánk egy párnahuzatban utazott velünk, anyám ölében. Egy hirtelen féknél anyám rálöttyintette a kávéját a drága, fehér bundájára. A macskáéra. Az sebesen letisztogatta magát, fél pohárnyi kávét nyalva be. Ezekután úgy elnyargalt, hogy egész úton hajkurászhattuk.
Szalárdon könnyen asszimilálódott. Befogadták a parasztkandúrkák, mert nőstény volt.
Csak aztán elkezdte a csibéket lopdos- öldösni. Azokat a pelyhes madártejszínűeket. Pont azokat, s persze nem a mieinket. A mami kilép a házból, s a lábtörlőn sárga labdacsok áldozati gúlája. Egy csepp vér sem volt rajtuk. Nett kis piramis.
Orbán elvtársnak mennie kell! A szentimrei szalámigyárba vitték, hogy ott majd jó dolga lesz. Amielőtt felébredtünk volna, egy biciklista belegyömöszölte egy kosárba. Elvitte a föde- lesko- sárban.
Márminálunk babám, márminálunk babám az jött be szokásba, hogy a húgom a macskaszalámi színét, szagát, állagát, gyártásának technológiáját kezdte ecsetelni. Mindezt persze ebéd közben. Máskülönben csak a téma volt új, a stílus nem. Szerettünk undorító dolgokról beszélgetni evés közben. Vagyis nem is szerettünk, csak valahogy mindig pont az ilyesmi jutott eszünkbe olyankor. S a szüleink nem intettek le, inkább valahol még örömüket is lelték kissé perverz szórakozásunkban. Évzáró előtt néhány héttel felfedeztünk egy döglött macskát a Debren patak medrében. Hát ez a macska aztán sok asztali beszélgetésünket fűszerezte. Merthogy mindennap bomlott egy kicsit, máshogyan nézett ki, mint előző nap. Erről persze be kellett számolni. Leltárba vettük szerveit, kilátszó bordáit.   
Hallgatólagosan leszögezett forgatókönyv szerint az egyikünk az ebéd folyamán egyszercsak bedobta:
- És láttad ma a macskát?
Persze tudtuk, hogy látta mindkettőnk, hiszen hazafele menet együtt veséztük ki a macska-témát. A Debren macskája majd egy hónapig volt terítéken. Aztán, amikor már nem volt macskoid elveszítette az érdekességét.
A második macskánk Jocó volt. Őt Szalárdról hoztuk a változatosság kedvéért. Egy nyárvég alatt szívünkhöz nőtt, s nem lehetett otthagyni. Anyjuk szülés után eldugta őket a padlásra. Avatatlan kezecskék, szemecskék elől rejtette biztonságos helyre. Amikor aztán kinyílt a szemük, elindultak felfderíteni a padlást és a háztetőt. Tati nevű nagyapám még élt. Éppen sakkozott a nagy diófa alatt. Modjuk pont apukám volt az alkalmi sakkpartner. Egy rabbi meg egy diktátor egymással szemben. A sakkban egyenlőek.  Félnapokig játszodtak egy- egy partit, míg valamelyik beadta a derekát és hibát követett el. Mondhatni szándékosan félrelépett. Most is ott ültek, két gondolkodó, s egyszercsak mattot adott nekik egy szürke szőrgolyó. Potty. Az első macska. Sakkfigurák repültek szanaszét. Királyok trónfosztása.
Még öt aprómacska szotyogott le a tetőről akkor. Macskaeső. Persze örökbefogadtuk valamennyit a húgommal. Egy öl macska, egy macskanyaláb. Fúrtuk arcunkat az illatos, puha testekbe. A hálószobába is becsempésztük őket, altattuk, ringattuk. Díszpárnát tettünk rájuk, hogy nyugton maradjanak. Fújtak, karmoltak, nem tetszett nekik a móka.
- A macskának ősellensége a párna- vonta le az egyetlen ésszerű következtetést húgom.
Jocó szegény aztán sztrichnines fasirtot evett, s belepusztult. Kóborkutyairtás folyt városszerte, s ennek esett áldozatul. Szemei úgy pattantak szét, mint megannyi szappanbuborék. Kettő egészen pontosan. Féltünk, sajnáltuk, de vonzott is a hanyatlása.
Aznap délután, amikor elment, egy nagy fekete kutya jött fel a harmadik emeletre. Nyüszített, kaparta az ajtót kegyetlenül. Muszáj volt kinyitni. A kutya ott a küszöbön rámugrott, átölelt, fejét a vállamra hajtotta. Nyitott száját mozgatta fülem mellett, mintha valami titkot akarna belesúgni. Csak álltunk ott. Anyám üvöltött, de egyinkünk sem hallotta. Moccanatlanok maradtunk. Végül a sodrófával verte le rólam. De akkor sem akart elmenni, sokáig állta az ütéseket. Aztán sarkon fordult és leballagott a lépcsőkön. Sírtam. Ágnes azt mondta, biztos a macskánk barátja volt, s részvétet nyilvánítani jött. Én azonban tudtam, ő volt az, Jocó, csak valahogy kutyává változott. Búcsúzni jött.
Milyen kár, hogy ezek a gyerekkori tudások kifogynak az emberből, mint rágógumi-automatából a színes golyók. A gép megmarad, hibátlanul működik.
Aladár volt a legutolsó macskánk. Átütő személyiség, kedves, ragaszkodó, na meg remek stratéga.                                                                                                                                                 
 Gyere fiam hozzad már a szűrőt!- kiabált a konyhából anyánk.                                              
A gyerefiamokra a macska reagált először. Trappolt is már kifelé a konyhába, persze szűrő nélkül. A jutalom azért így sem maradt el. Hamm egy fél fasírt, hopp egy kis máj, mikor mi volt készülőfélben.
Sokat jászadozott az erkélyünkön. Szeretett a beton peremén sétálgatni, lebámulni a cigányszekerekre, nézni a guberálókat, vagy a nagy, sárga kukásautót. A semmi küszöbén heverészett. Ebből lett a baj. Egy vasárnap déltájt éppen holmi lepkefélét kergetett, amikor leszakadt alatta az erkély sarka. Három emeletet zuhant szegény, s még- most ne röhögjenek- az erkélysarok is fejbeverte.
- Igen, mer a rohadt Kornél felfúrta az erkélyünket, hogy a parabolaantennáját rögzítse!- sipította anyukám, hogy lehetőleg az a szóbanforgó K. is hallja. De  hiába is hallotta, hiszen román volt.
Rohantunk le Aladárunkhoz. Fetrengett a porban. Alig engedte, hogy megfogjuk. Elharapta a nyelvét, lábát törte, de megélt. Gipszi kingnek szólítottuk sokáig  kopogós lába miatt. A csont  nem forrhatott össze rendesen, vagy túl sok helyen volt eltörve a láb. Macskánk ugyanis ezentúl, ha leülni készült, először mindig kinyújtotta a lábát, s csak utána nehezedett alfelére. Mint egy apró gésa, olyan körülményesen helyezkedett el.
Aladárunk élete is Szalárdon teljesedett ki. Abszolút kedvenc volt. Fényesszőrű, álomszemű jószág. Akkoriban a maminak több macskája is volt. Kicsik és nagyok, szépek és csúnyák vegyesen. Irigykedve lesték Aladárt, de nem bántották. Sőt! Egy hét elteltével az összes macska félretartotta a lábát ültében. Mint megannyi kávéscsészétől eltartott affektáló kisujj állt ki a sok egészséges macskaláb.
Amióta Aladár elment, nem volt több macskánk. Lehet, hogy több macskagyász már nem fér a szívünkbe.
Szalárd volt nyaralásaink színhelye. Jó volt ott, a legjobb, hiszen nem ismertünk mást. Többek között az is jó volt, hogy ment a magyar TV. Otthon apukámnak valahogy sikerült néhány kötőtűből antennát eszkábálnia, de azzal csak a Lolek és Bolek volt fogható, na meg a gatyás kisvakond. Mindez ékes csehszlovák nyelven. Azért néztük azt is szorgosan, s a kisvakond legalább nem beszélt.
De a magyar TV., az valami nagyszerű volt! Ittuk- hittük minden szavát. A reklámokat is.
- A macskák vízgázt vennének!- jelentette ki határozottan egy hang.
Elképzeltem a macsekokat. Kietlen, fűtetlen kis szobájukban ücsörögnek és a vízgázra ácsingóznak. De hiába, mert nem, nem és nem ad nekik a....vízgázárus(?). Miért nem vehetnek a macskák vízgázt?- hőzöngtem némán.       
Ott kell csórikáimnak fagyoskodniuk. Merthogy a vízgáz az olyasmi lehet, mint a földgáz, ez nem volt számomra kétséges. Legfeljebb nem annyira büdös. A föld alatt van a sok nénibácsi, azért büdös a földgáz. Még egy döglött sündisznó is iszonyúan bűzlik. Hát akkor a sok nénibácsi. De a vízgáz, az valami jobb dolog lehet, a víz nem büdös. A Berettyóban úsztunk, de nem lettünk büdösek, sőt, napszagunk volt amikor megszáradtunk.
Na de ha a macskák nem is, az emberek biztosan vehetnek vízgázt. Hát persze, hogy vehetnek, hiszen van a faluban vízgázszerelő. Na de milyen az, amikor a vízgáz elromlik? Szétesik és össze kell szerelni? De hogy szerelik össze, ha egyáltalán nem látszik, s mi van akkor, ha valamelyik alkatrésze rossz helyre kerül.         
Amikor a butéliából eresztettük a gázt egy másikba, mindig kellett félni, nehogy felrobbanjon. A tati szivárogtatta egyik butéliából a másikba. Kérdeztem Jóska bácsitól, mi az, hogy felrobban, azt mondta, hogy egy nagy bumm, és sem a csirkéknek sem nagyapámnak nem marad feje. Ilyen kedves bácsi volt ez.   
Azután butéliatöltés közben mindig csak így láttam nagyapámat. Egy szürke szvetter, amint palackot töltöget, körülötte némán bukdácsolnak a fej nélküli csirkék. Mint a delejezett néztem és rettegtem a robbanástól.       
Na de a vízgáz biztos nem robban. S szegény kis macskák nem vehetnek. Pedig nem ingyen - akarják, fizetnének érte! Szívemszerint rögtön a macskák ügyvédjéül szegődtem volna.
- Vízgázt a macskáknak!
Aztán megértettem a reklámszöveget.  
Átvertetek, macskákok!
Próbatanításaim egyikén egy kiscsoportos leányka kérlelt.
- Óvónéni, óvónéni, énekeljük el azt a macskaszőrös éneket!- így ő. Hirtelen megfordult velem a világ. Mert hát milyen macskaszőrös éneket ismerhet egy négyéves? Én, a huszonnégy is csak egyet tudok, de az, hát az....az a szőröslábú kismacska-kezdetű. Nem gyermekdal. Ragacsos és bűzlik minden sora.
Sző ra szitá ba kis lá nyazágy ba hosz szá ba
Csaknem! De ez szörnyű. Ki tanított neki ilyent? Biztos a szülei, azok a barmok.
A dalt félelemmel töltött el, rossz borzongással. Gyermekkoromban járt a játszóterünkre egy guberáló vénasszony. A kukák is ottvoltak, így, ha valamit talált, azt a hintán fogyasztotta el. Mi szőröslábú kismacskának hívtuk. Egyrészt, mert olyan volt a lába, másrészt, mert mindig ezt dudorázta, motyorászta. Féltünk is tőle, pedig sose bántott az senkit, legfeljebb magát itta lilára, ha valami értékeset talált a kukában. Zavart, hogy pont a hintánkon ül, de nem kergethettük el. Mégiscsak felnőtt volt a maga módján.       
Egyszer aztán nem jött többé. Nem éreztük hiányát. Biztosan meghalt.
SUTY- TYOM- BA.
Szegény-szegény kóbor szőröslábú kismacska!
Mindez eszembe jutott, s odasúgtam a kislánynak, hogy a többiek ne hallják:      
- Melyik macskaszőröset kincsem, talán a szőröslábú kismacskást?     
- Neem- nyafogta- hanem amikor a macska szőrét nem találják. Keresik, a múlt évben vesztették el.        
Na puff neki. Méghogy nem találják a macskaszőrt! Ugyan miféle dal ez is... dohogtam magamban. Képzeletemben pucér macskák spacíroztak, kajánul vigyorgott rám mindegyik. Na ezt bogozd ki óvónéni!    
Sicc innen! Sicc! Sicc transit gloria bundi.
Már-már teljesen belegabalyodtam volna az emlékek és csupasz macskák hálójába, amikor végre bevillant. Hát persze szívem! Tudom már. Cirmos cicahaj, hová lett tavaj? – ez az.                  - Gyertek gyerekek, énekeljünk együtt!       


*** 244. *** Patakfalvi Eszter: Szózene

Nagyon nehezen tanultam meg olvasni. Még ma is emlékszem, hogy melyik volt az a kis szöveg, aminek révén megvilágosodtam. Vagyis rájöttem, hogy mi is az olvasás. 
Könyvet olvas kicsi Lenke, könyvére szállott a lepke, arra kíváncsi a lepke, tud-e olvasni már Lenke. Ennyi volt a versike, amit aztán én minden létező módon elferdítettem. Könyvet olvasott a lepke, Lenke meg könnyeimen át szárnyra kapott. Én is kaptam. Nem szárnyra, hanem a fejemre. Annyiszor koppintott rám anyuka, ahányszor tévedtem. Egyszóval sokszor. Nem volt ugyan divat körünkben a családon belüli erőszak, de az olvasás meg az írás megtanulása sok koppintással járt. Egyszer meg eltörte a fejemen a fésűt. Ugyancsak anyám. Nem szívesen emlékszik erre vissza, így hát nem emlékszik rá.
Hatévesen mentem iskolába, s nyáron Szalárdon edzésképpen kibetűztem a polcon található könyvek címét. Az egyik máig is a kedvencem. Büszkeség és dalítélet. Megvallom, még ma sem tudom miről szól a Büszkeség és balítélet, de pontosan tudom, hogy a Büszkeség és dalítéletnek mi lehet a témája.                                                                                      
Az ifjú gróf, akit elítélnek valami nagyon kis bűnért, a siralomházban várja az ítélőbírák döntését. Végül megkondul a harang. A grófot kiengedik. Marcona hóhérok rángatják le róla bársony kaputrokját. Finom inge lobog a márciusi szélben. Szőke fürtjei mintha égbe akarnák emelni úgy röpködnek büszke feje körül. Fellökdösik az emelvényre, ahol a bírák várják. Az ítélet meghozatott. Ezennel kihirdettetik. Az ítélet neme: DAL. És ezt hallva a gróf arca elveszíti nyugalmát, szeme riadtan teking körül. A két csuklyás alak lekötözi egy székre, a szemét nem takarják el. Ekkor érkeznek az ítélet végrehajtói. Hatalmas fekete ládát cipelnek, s sorra kiszedegetik belőle a hangszereket.
Van ott minden, fúvósok, vonósok, még triangulum is akad. Körbeállják szegény grófunkat és egyszerre rázendítenek. Iszonyú falcsul húzzák: kezdik a divatos táncokkal, majd visszafelé haladva a gyerekdalok következnek. Látszik a grófon, hogy nem húzza már sokáig.                                
A többieken is látszik, hogy ők viszont igen. Egyszercsak fellép az emelvényre egy fekete köpönyeges alak. Hátraveti csuklyáját, kitátja a száját és .... ó borzalmak borzalma! Felcsendül a hang, mint repedt harang. Jaj, csak ezt ne! Pont a bölcsődalt énekli, amivel a gróf anyja nyugtatgatta a kis grófot csecsemőkorában. Az az anya, aki egyébként hamar meghalt korai árvaságra juttatva fiacskáját stb.- már ahogy ez lenni szokott. De a dalnak most semmiféle nyugtató hatása nincsen. A dalnok szájának feketelyukán átvergődve iszonyatos földöntúli hanghalom maradt belőle. Látszik a grófon, hogy feladja a reményt és hátrahanyatlik a székben.                    
Az ítélet végrehajtatott. Az orvos megállapítja a halál beálltát. A gróf gyönyörű fején már egy öröktiszta harmóniára táncolnak az arany fürtök.
Hát erről szólna úgy dióhéjban a Büszkeség és dalítélet.
A zene hatalmát saját bőrömön is tapasztaltam. Vagyis saját családom bőrén. Vagyis saját családom kutyájának bőrén.                                                                                                                
Éppen kutyás korszakban voltunk. Kajla nevű családtagunk ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint mi. Ennek a kutyának keserítettem meg az életét hetente többször is. Merthogy zeneiskolába irattak. S éppen hegedűszakra, mert tati nevű nagyapámnak egyszer egy prímás olyan prímán elhúzta a nótáját, hogy akkor megfogadta első unokájából zenész lesz. Nem lett. Sőt a másodikból sem lett, pedig ugyanúgy végigvánszorgott a hegedűtanulás minden stációján, mint az első. Sőt. Tán még úgyabbúl. Hogy mást ne mondjak, a negyedikes vizsgán csak úgy engedték át, ha megígéri, hogy elmegy a zeneiskolából. Megígérte. Átment. Elment. Na de ne vágjak a dolgok elébe. Első osztályos koromban még őszinte és lelkiismeretes ember voltam. Minden hegedűóra után gyakoroltam. Igaz, hogy két óra helyett sokszor csak húsz percet, de az is valami. Nem siettem el a nyírettyű koptatását. Először kivettem a hangszert a tokból, majd begyantáztam a vonót- ezt nagyon szerettem. Kis ideig szagolgattam a gyantát és át is néztem rajta. Borostyánvilág. Majd visszatettem a gyantát. Elővettem a párnácskát. Szép piros bársonyból volt varrva. Mindenekelőtt megsimogattam, majd feltettem az állam alá. Végül felemeltem a hangszert és elkezdtem húúúúúúúúúúúúúzni. Hát Kajla szegény már az előkészületek alatt gyanúsan méregetett, de amikor végül a húrok közé csaptam, s megeresztettem egy recsegős skálát hát nagyon elkeseredett. Ennek hangot is adott. Úgy vonított, mintha a vonóval éppen őt nyiszáltam volna ketté. Abba sem hagyta, amíg én nem. Így aztán jó kis adu lett ez a kezemben. Ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna, végső fegyverként vészjósló pillantás kíséretében bedobtam.
- Jó, akkor megyek gyakorolni!
Ilyenkor meg volt, hogy a felnőttek mégiscsak elkezdtek mérlegelni így néha teljesült az óhajom.
Nyolc évig búsítottam a körülöttem élőket. Nem nagyon haladtam, mert nem érdekelt az egész. Pedig drága hegedűtanárom olyan szívesen dícsért volna meg. Ha egy-egy hang tisztábbra sikerült máris szeretettel mért végig. Na látod! Megy ez neked!- ezt sugallta minden pillantása. Hát nem ment. Erőltettük, amíg csak lehetett. Hiába. Végül nyolcadik végén- amikor már tudtam, hogy soha nem leszek zenész- eltűnt a hangszerem is. Nem veszítettem el, a bezárt lakásban hagytuk egész nyáron, s mégis ősszel már nem volt ott. Elbujdosott. Hírét sem hallottam azóta. Drága megkínzott hegedűm. Remélem megtaláltad azt, aki ért tehozzád. 
De a java még hátravan! Ötödiktől ugyanis második hangszert  kellett választani. Ez automatikusan a zongora volt. Egyik zongoratanár passzolt a másiknak, kifejtették, hogy túl pici a kezem, hogy nincsenek zongorista ujjaim, hogy milyen nehéz gyakorolnom, mert otthon nincsen zongorám, s ebben megnyugodva le is vették a kezüket az oktatásomról.            
Nem mindenki. Volt olyan tanárnőm, aki szentül meg volt győződve, képes belőlem zongoristát faragni. Mit faragni. Eszkábálni! És porosz szigorral vezette az óráit.                    
Valahányszor- sokszor- félrekoppintottam, ő is koppintott. De még véletlenül sem félre, hanem pont a gyarló kezem fejére. Egy hegyes tintaceruza volt a kezében és azzal koppantott rám. Sokszor a nyirkos kezemről lecsúszott a ceruza. Összekente a billentyűket. Minden óra után lilák lettek a szép fehér billentyűk. A kezem is, de azt, ha lemostam- hazafelé menet már lekentem róla a tintát, hol nyállal, hol a könnyeimmel- piros pontok maradtak rajta. Összpontosítottak...
 A pettyek aztán eltűntek, de csak a következő óráig.                                                                                                                                        


*** 245. *** Leleszy Lelesz Pál: Gondolatok március idusán,
a mai szabadságról

Ha kimondom Szabadság,
még mindig megborzongok,
lelkem furcsán rezdül,
szemem megtelik könnyel,
tehát még nem viseltetek közönnyel,
s ez jó jel.
Mert nem saját szabadságom fáj,
hanem az össz,
a mindenki szabadsága.
Mert nem vagyunk szabadok,
ha hiányzik a boldogság,
ha nem jut az asztalra friss kenyér,
ha az államtól kérsz,
minden nehézséget elébed gurít,
mert vigyázza a pénzét.
De végső soron nem érdekli, ha megdöglesz.
Nem a könyöradománya kell,
de kell, hogy munkánk során
becsületesen megéljünk,
legyen hol laknunk,
legyen öröm a jóllakottság,
legyen öröm a szerelem, ne csak vágy,
legyen kevesebb beteg, korán rokkant,
depressziós és mániás.
Mert mi is szabadít fel?
A lélek boldogsága.
Már nem az, hogy nyakunkon tatár, török,
hogy nyúzott bennünket a német,
vagy az orosz elnyomott,
ők már nincsenek.
De kreáltak az emberiség „jóakarói”
új elnyomót, a mammon uralmát,
melybe jobban belerokkan az emberiség,
mint bármely más elnyomásba.
Mert míg azt hiszed szabad vagy,
gúzsba köt nincstelenséged, sóvárgásod.
Megnyomorítódat nem találod,
még harcolni sem tudsz ellene.
Mert nem is látod, de érzed,
hogy a mammon sárga teste rád nehezedik.
Úgy nyom, hogy majd meg nyúvadsz.
Torkod kiszárad, cselekedni nem tudsz,
futni meg már nincs erőd.
Itt a vég.
S ebből a végből kell felállnod.
Felemelve fejed, nyitva szemed,
gondolatcsatornáid tiszták.
Állj fel, rázd meg magad.
Ne engedd tovább a mammon rusnya,
keléses testét, hogy rád nehezedjék,
bűzével elárasszon.
Ha nem teszed meg, hogy felállj
utolsó lépésként, nincs tovább,
mégha azt is hiszed, hogy van.


*** 246. *** Leleszy Lelesz Pál: Eljött a Fény Fia……

Eljött a Fény Fia hozzád,
hogy megsimogassa kedves orcád,
lássa égő, fénylő szemed
és érezze szeretet ölelő kezed.

Eljött újból, hogy világosság legyen,
mindenki, sziporkázó fényt vegyen.
Eljött, hogy jövőt hozzon neked,
és ezután maradjon örökké veled.


*** 247. *** Leleszy Lelesz Pál: A csend válaszai

Amikor a gyógyító csendet hallgatod
és arcod az Égre fordítod,
meghallod mélyen a választ,
ez testedben nyugalmat áraszt.
Egymásután villannak tudatodba:
Az élet indulása.
A növekedés folyamata.
A nyugalom.
A béke.
A megértés, s szeretet.
A harmónia.
Az ön-, és megbecsülés „hangjai”.
A jólét megelégedettsége.
A gondolat sziporkázása.
Az utazás végtelensége.
A beletörődés.
A megadás.
A lélek vívódása.
A tett sorvasztása.
A minden, mindegy cselekvése.
A lét megkérdőjelezése.
A leértékelődés folyamatossága.
A teljes elcsöndesülés,
a halál.
A lélek, végtelen röpülése,
időtlen, időkig,
és a csöndes Föltámadás.


*** 248. *** Leleszy Lelesz Pál: Mindig Veled

Mindig Rád gondolok,
szüntelen,
nincs mentségem erre,
semmi sem.
Legyen a szívem szárnyaló, Szirén,
nagyon a lelkembe zártalak én.
Pedig, kereshetném a mentségeket,
gyárthatnák hozzá mellékeket.
Hogyan zúg az idő fölöttem,
gyarapodik a múlt mögöttem.
S, nem restelli, hogy telik évről-évre,
szeretné Veled tölteni mindezt, végre.
Múlnak az évek -
hét éve már,
szívem azóta is Reád vár.
A nyári nap sugarán felém jöttél,
és engem teljesen megigéztél.
Nélküled cudarul telnek a napok,
néha magamban nagy galibát csapok.
Vígasztalom magam -„bolond fejem”,
mégis lüktet feléd , szerető szívem.
Mondod Te is ; szeretsz,
s, legyen ez erő,
mindig velem.
Szeretném átölelni vénuszi tested,
szemed sugarában látni a lelked,
fekete, csillogó hajad,
szikrázó fényét,
az együtt töltött idők,
hosszú - hosszú végét.
Valahol, Mi,
találkoztunk párszor,
az is lehet, hogy már százszor,
Földön, égen, csillagok útján,
a nagy Univerzum mélységes kútján.
Jöttél, mert jönnöd kellett ide,
vezessen Téged a Rád szabott Ige.
Isten megbízik fénygyermekében,
az eredményt megtudod idejében.
Bár magad is sejted,
még nem teljes a tudás,
ezért messzi a távoli utazás.
Majd egyszer, megint eljön,
a földi idő vége
és boldogan nézel a magasságos égre.
Én, ott leszek akkor is,
vigyázni fogok Rád,
nem érhet Minket itt,
semmiféle vád.


*** 249. *** Leleszy Lelesz Pál: Gondolatok a versről

Sok szó esett már a versről. Van aki szereti, érti, van aki messziről kerüli, mivel úgy érzi, hogy egy külön világról kell véleményt alkotnia. Pedig a vers mindannyiunké! De lelked fel kell szabadítani, átérezni a másik érzéseit, az - az, a versíró lelkével kell egyesülnöd, mert csak így érted meg igazán, s csak így lesz a Tied is.
Mert mi is a vers?
Lelked egy darabja.
Visszatükröződés. Mert amit átélsz, s fizikai valóságodban érzékelsz, az megjelenik szellemi síkon, a lélek közvetítésével. Mert csak így az igazi, egyébként elvész a szellem szféráiban.
Ha a versnek hiányzik a lelke, az nem vers, csak iromány. Írtam valamiről, amely ott motoszkál az agyamban, próbálom rímbe szedni, vagy szabadjára engedem gondolataimat, de hiányzik a lelke, az erőssége, a megfoghatósága, s a hozzám való simulása, hogy az enyém is legyen ez által, és együtt szárnyaljunk tovább a végtelen magasságokban, a lelkek szárnyalása útján.
Tehát mi is a vers?
A lélek végtelen röpülése, az együttérzés eufóriája, a kiteljesedés könnyed mámora, a beteljesedés közelisége, az igazság szimbóluma, a vágy megvalósulásának reménye.
Ez a remény tart minket folyamatosan életben, ad hitet, jövőt, ad útravalót, erősíti a lelkeket, mert ha a lélek erős, erős a test is, s ne hagyd soha, hogy lelkedet megtörjék, mivel csak ebből tudsz új erőt meríteni, mint az a pelikán, amelyik önön testéből táplálkozva, neveli fiait az élet feladatainak megoldására.
Amikor verset írsz, vagy hallgatsz, add át magad a lélek végtelen röpülésének, a szellemi tisztaság vágyának, a földi boldogság érzéseinek, annak a lebegésnek, amelyet máskor soha sem érhetsz meg.
Hidd el megéri, mert amit ma kérsz, Teremtődtől, holnap megadatik, s valóság lehet és akkor már megérte, hogy e- Földre születtél.


*** 250. *** Leleszy Lelesz Pál: Őfelsége, a Szent Korona

Még Kétezer tíz decemberében határoztuk el, hogy meglátogatjuk az Országházban a Szent Koronát.
Másik év januárjában aztán elkezdtük szervezni az utat, hogy február 24-én indulunk. Közben változott az időpont, mivel a 25.-ke jobbnak ígérkezett. Idő volt bőven, hiszen egy hónap állt rendelkezésünkre az indulásig.
Nem találkoztam még szemtől-szembe a Szent Koronával. Látni, láttam képeken, a másolatot is megnéztem, melyet körbe hordoztak az országban. De az igazit, még nem láttam, nem volt szerencsénk egymáshoz. Ezért kértem a Teremtőt, hogy küldjön jelet, üzenetet, valamiféle értesítést, ha már találkozunk. Mert mondanak ám mindent, szépet, jót, kevésbé jót, a Mi Koronánkról, még azt is, hogy nem az igazi, csak másolat, de nagyon hasonlít a valódihoz.
Bár lényegében nem is az számít, hogy milyen (az is fontos) csak az eszmeisége az, ami a legfontosabb mindennél. Ő a Kárpát-medence egységét képviseli, minden jog letéteményese és a legfontosabb mégis, hogy Isten küldte, nekünk magyaroknak „meghatározott céllal, meghatározott feladattal.”
A cél, a Kárpát-medence egysége Testvér népeinkkel együtt, annak megőrzése a vérzivataros időkben is. De ezt a feladatot, a külső erők túlburjánzásának következtében nem sikerült teljesíteni.
A feladat pedig, meg kell újból teremteni az egységet a Kárpát Hazában, új alapokra kell helyezni a Szent Korona Országainak jövőjét.
Középút nincs, mert láthattuk eddig a különböző utakat, csak a széthúzáshoz vezetett és a Kárpát-medencében élő népek lealjasításához, szegénységéhez.
Össze kell fognunk mindnyájunknak, Horvátoknak, Szerbeknek, Szlovákoknak, Szlovéneknek, Erdélyről nem is beszélünk, hiszen mi, az erdélyiekkel mindig egyek voltunk, s mai is egyek vagyunk, gondolatban, reménységben egyaránt. Ő a másik Magyarország. Volt olyan idő, amikor csak Erdély volt a remény.
Kicsit még bővíthetnénk a sort, de ahhoz politikai akarat, megbékélés és jövőbe látás szükséges.
De térjünk vissza a Szent Korona látogatásának előkészületéhez. Úgy gondoltam, hogy a látogatás megszervezése lesz a legkönnyebb, de tévedtem.
Hiszen harminc fő, egy ilyen eseményhez nem sok, még akkor sem ha valaki már részt vett egy ilyen látogatáson.  Látni a Szent Koronát nem minden napos esemény, főleg ha arra gondolunk, hogy Őt, csak Magyarország királyainak koronázása alkalmával lehetett megtekinteni, ott sem mindenkinek.
A létszám harmadát alig léptük túl és nem tudtam mitévő is legyek a továbbiakat illetően. Egy pillanatra megrendültem. Ennyi volt csak, nem láthatom a Szent Koronát. Egyik barátomnak köszönhetem a pillanaton való túljutást, mert azt mondta, hogy akkor is elmegy Pestre, ha egyedül kell is mennie. Ebben minden benne volt, s szerveztük tovább hármasban, a korábbi elhatározásunk megvalósítását. Aztán jöttek hozzánk többek, Újtikosból, Budapestről és csodák csodája összejött a harminc fő. Több helyről érkeztünk, különböző képen, de ott voltunk időben. Előttünk az Ország-háza, ahol oly sok jó, vagy rossz törvényt hoztak a nép számára.
A megpróbáltatások, a feladatok még nem fejeződtek be, mivel a helyszínen is voltak zavaró tényezők.
Bár megkértük az engedélyt, hogy imával köszönthessük Szent Koronánkat, de nem engedélyezték azt az időt, amennyire szükségünk lett volna. Így többször megzavarva mondtunk hálát a Teremtőnknek, hogy szemtől szembe láthattuk, találkozhattunk Szent Koronánkkal, Őfelségével.
Szavakba önteni nehéz lenne azokat az érzéseket, amelyek átzúdultak társainkon. Volt aki megkönnyezte, volt akinek az arcán olyan boldogság volt, melyet leírni nem is lehet, de mindenki lelkét megfogta ez a találkozás, hiszen itt tudatosodott a múlt, a történelem, az együvé tartozás fontossága a Kárpát - Hazában.
De éreztünk valamilyen negatív érzést, olyan vibráló feszültséget, amely körül lengte Szent Koronánkat, mintha ez által üzent volna valamit.
Üzent is. Megkaptam üzenetét. „Ha elkezdtél egy jó úton haladni, ne torpanj meg soha, hiszen láthatod, ha nehezen is, de elérted célodat, elértétek célotokat, csak folytassátok tovább.”
Ez volt az első üzenet, hogy a megkezdett utat folytatni kell, bármily nehézségek támadnak is útközben.
A cél fontos, az lebegjen szemed előtt és hassa át lelkedet.
A másik üzenet a nehezebb, mely megoldásra vár.
Ott állva a Szent Korona előtt érezted, hogy nem tud teljesen magához engedni. Valami köztünk van, valami, melyet nem igen lehet kézzel megfogni, olyan kifejezhetetlen érzést sugallt.
Nem csak az a különleges üveg, amely mögött van, bár az is, mert rabságban van, sápadt fény veszi körül, nem érzi jól magát. Fenyegetettségben van, az a hatalmas csillár függ a „feje” fölött, tudatosítva, hogy bármikor lezuhanhat. Elképzelni is borzasztó, gondolj csak magadra, te mit éreznél.
Ami a legfontosabb, hogy nagyon sokan nézik meg, gondolnak mindenfélét, jót, rosszat, zagyvaságokat és ezt ki kell bírnia, tartani kell magát.
Nem érzi jól magát a Mi Szent Koronánk. A Múzeum sem volt jó, mert Ő nem tárgy, Ő egy szakrális Mindenhatóság, így gondolkozzatok felőle.
Nekünk magyaroknak, Isten után az első és Krisztus Urunk is utána jött a remény földjére.
Egy olyan helyet, házat, bölcsőt kell megteremteni, melyben csak Ő van, zárt normál épületben, szabadon, ahol élheti mindennapi életét, mint Isten, fenn a magas égben. Itt vigyázzák álmát a Koronaőrök, a kíváncsi szemek, gondolatok távolságától elzártan, de mégis szabadon.
Hiszen Istent sem látjátok, de érzitek, hogy körbe vesz Titeket és próbál vigyázni rátok.
Gondolkozzatok az üzeneteken és hassa át szíveteket, lelketeket, a remény fénysugara.
Isten áldása kísérjen utatokon.


*** 251. *** Daniel Faraday: 1perc és versz
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 252. *** Bozsányi Szabolcs: A torony leánya

Eszembe jut néha egy kedves mese,
Mely agyam rejtett féltekéin bolyong,
Arról, hogy a lovag meg a kedvese,
A szerelemnek óceánján csorog.
És ha megérint az ő selyem keze,
Szívemben újra lóvágtatás dobog,
Nem is tudom, hol kezdjem történetem,
Gondolataim sorok közé vetem.

A felkelő nap tüzes álorcája
Felmászott a hegyeknek tetejére.
Itt, hol elterül Cselova országa,
Hol kiömlött megannyi sárkány vére,
Hol lovagi tornán a lovag maga
Viaskodik a hercegnő kezére.
Ott nyújtózott el karcsú Dronga vára,
Annak tornyába a leány bezárva.

Egy herceg érkezett a háborúból,
Vitézül megjárta hadak ösvényét.
Most e földön, Cselovában csatangol,
Ha még el is tévedt, de a célja szép,
A regék közül az övé szól arról,
Hogy megtalálja a szíve kedvesét.
Megállítja lovát, és gyorsan leszáll,
Hol a kiszemelt hölgynek a tornya áll.

Várt a herceg, közben megőszült az év,
Gyorsan nyargaltak el a fürge napok,
Hamuvá lett a tűz, lecsitult a hév,
A szerelmes szív a toronynál vacog.
Idők tűnnek, és még itt áll az a rév
Amelyet a herceg magára hagyott.
És az ablakon néz a büszke leány,
Kit nem keserít meg az örök magány.

Hogy a történetem mégis jól zárjam
A herceg végül egy másik lányt vett el,
Mint mesélő, kijelenthetem bátran,
Hősünk elégedett a szerelemmel
Mert története, amit hagyott hátra
Egy örök emlék, amit nem felejt el.
S legyél bohó, telhetetlen vagy kevély,
A boldogság megtalál téged, ne félj.

A történet fonalai mosódnak
Össze gondolatok miriádjával,
Cseppenként egy torz tükörre csapódnak.
Látom magát a herceget párjával,
És ha az emlékképeim nem csalnak,
Még magában egy szerelmes dalt szaval.
Ó nem tűnsz el, nem tűnhetsz el hiába,
Emlékedet őrzöm, torony leánya.


*** 253. *** Golán Angéla Gabriella: Családi emlékek

Én így emlékszem:
Alig múltam 12 éves és egy erdő árnyékában ajkamra lehelték az első csókot. Az év a tavaszi napsugárban szépnek ígérkezett s szívemben lassan beköltözött a kíváncsiság a másik nem rejtélyei felé.
Egy nyári estén egy fiú megérintette szívem s én vágytam egy folytatásra... Bár vágyam nem teljesült, derűsen telt az idő.
Csak néha figyeltem fel a sugdolózásra s a csendre, mely beléptemkor uralta a lakásunkat. De ki ad ilyesminek jelentőséget mikor egy lány észre veszi, hogy már nem is csak egy kislány... S bár még nem teljesen nő, de a tükörbe nézve látja, hogy már nem rút s a bimbó kifakadni készül.

Az ősz lassan, lappangva jelentkezett. A lakás el lett cserélve egy kis nyári lakra. A fák zöldje színesre váltott. A napsugár még hordozott némi meleget és a nyári fiút feledve megnyugodott szívem. Az őszi lét szomorkás hangulata tartott hatalmában... A változás szomorított s mégis egy új élet kapujaként kecsegtetett.
Akkor még nem tudtam, hogy az új kapu bilincsekkel zár majd el a világtól!

Szüleim egyre merészebb bizalom megnyilvánulása azt hitette el velem, hogy felnőttemet észrevették, s bizalmuk eme egyenrangúság jele. Így telt el az október, s végére úgy láttam, már annyira bíznak bennem, hogy húgommal való egyedülléteimet egy egész hétvégére ki merték terjeszteni...

 A hétvége elmúlt s bizalom helyett kérdések merültek fel! Hol vannak...? De a kérdést csak csend és félelmek sora követte. Az idő múlt s a keresés eredménytelen maradt.

Emlékeimben csak napok múltán jött a hír! A telefon hangosan berregett és nem is hallottam a túloldal szavait! Mégis tudtam, éreztem, hogy hétvégi egyedüllétem nem a bizalom hanem az elhagyás jelképe lett. Az ősz szomorúságom tükreként télre váltott s a korai hó rideg takaróként borította a táj mellett szívemet is hófehér halotti lepelbe...

Anyám úgy emlékszik:
A politikai és gazdasági helyzet egyre jobban nehezedett a népre. Apám, aki bejárta nyugatot nem hagyott fel az érveléssel, miszerint ott az élet csak jobb, csak szabadabb lehet. Anyám, ki látta már Nagy Britannia utcáit nem szabadkozhatott már ellene...

Teste és lelke megtörött. Három munkahely és apám számlálhatatlan szerelmi kalandja akaratlanná tették. Hiába a vágyakkal teli álmok egy új életről a Haza határain belül. Hiába az igyekezett egy jobb jövő felé, amikor mások sziklákat görgetnek a megteendő útra. Hiába a remény, ha a támasz ingatag! Sok vízcsepp sziklát repeszt. Hiába...

Nővérem csak arra emlékszik:
Izgatottan lépett a kaland útjára. A messzi nyugat az unalmas szürke árnyalatok helyett, színes neonfényekkel hívta. Őt a szabad élet, messzi idegen tájak várták.
S mit veszített: Testvéreket, barátokat, nyelvet és hazát!
S mit kapott? Egy átmenti kis szobát, mely őt magányba zárta. Némaságot, mert nem értette a szót! Egy idegen mentalitást s végül egy másik perspektívát, ha nem is vált valóra!...

Húgom nem tud emlékezni!

Apám már emlékezni sem akar!

A családi emlék, amire mindenki másképpen emlékszik, megmaradt mindannyiunk fejében és szívében. Csak beszélni nem tudtunk róla! S végül az is mind-mind más, amit valamennyien érzünk és gondolunk arról a három évről, melyet szétszakadva éltünk meg.

Miután a család ismét egyé válhatott, csendbe burkolóztak ezek az évek. Az egymáshoz találás nehéz, hosszú útnak mutatkozott! Nem tudom miként éreznek a többiek, de nekem itt az emlékezetem valahol csak homályba hatol.

Ami nekem maradt:
A keresés valami megfoghatatlan után, s az identitás kételye. A szétvetettség kínja és az érzés, hogy az útnak, amelyre kilöktek, a vége láthatatlan! Még nem vagyok itt és már ott sem vagyok. Néha-néha visszafordulok és érzem arra felé van az otthonom, s akkor egy pár lépést megteszek abba az irányba. De végülis az útközepén járok már évek óta ide-oda, s célba sosem jutok!


*** 254. *** Golán Angéla Gabriella: Elmúlt

Csak emlék hitem az örök szerelemben,
s hogy szépségem nem rothadó.
Szemem tükrében fellelem ellenben,
ifjúságom rég nem mérvadó.

Minden árok, mit a Sors arcomra írva
itt hagyott, mint létem záloga,
csökönyös ujjával rámutat a múltra
s éveim látom szaladni tova.


*** 255. *** Asbóth Balázs: Aranyhaj
realista novella

Aranyhaj a torony egyetlen nyílászárójának, a boltíves ablaknak a kőpárkányán ült, bal térdét felhúzta, jobb lábát pedig a mélység fölött lóbálta, minden lendítéssel megteremtve a sosem bekövetkező lehetőséget egy arra szálló galamb arrébb rúgására. A kézben tartott fésűjével, melyen tört fényt szórva pislákoltak a vörös jáspis- és a lila ametisztkövek, szántotta szórakozottan a gyűrődésekbe fodrozódó ruháját, s a ruha minden redőjét megtöltötte egy-egy keserű gondolattal.
Hiányzott neki az édesanyja, aki az ő hibájából hagyta el ezt a napsütésben enyhhelyet nyújtó árnyékvilágot, amikor a megszokott módon, mesterséges sziklamászóként, de természetes kötéllel, a lánya hajába kapaszkodva szökkent felfelé a torony függőleges falán. Két láb és kő-találkozás között a mérhetetlenül hosszú hajfonatnak egy tincse, vagy azt is mondhatjuk, hogy egy teljes kötege kiszakadt, s Aranyhaj anyja több tízméteres magasságból lezuhanva tompa nyekkenéssel jelezte lelke kiköpését. A távozó spiritusz szájon való kibuggyanását meghallották a vájt füllyukú világtakarítók, a keselyűk, s Aranyhaj, aki az első sokk- és önvádhullámból még fel sem ocsúdott, azt vette észre, hogy a dögevő szárnyasok édesanyja teteme felett anekdotáznak, vígan mesélve egymásnak morbid történeteiket. A halottgyalázás a lány arcába szöktette a cselekvő pírt, s a szobában lévő virágmetszőollót megragadva levágta maradék haját, s a lehulló haj anyjára szállt lassan, beborította és megvédte testét a keselyűk kampós csőre ellen. Csupán a mája feletti bőrfelületen maradt egy szabad folt, egy fedetlen, hívogató lyuk, melyen keresztül az egyik keselyű kitépte a holt asszony máját, és egy darabban, fog híján rágás nélkül lenyelte. Attól a naptól kezdve minden délben, pont az ebédidő eljövetelekor érkezett egy keselyű a torony tövébe, s kitépte az asszony minden nap újranövő máját, ezzel torolva meg a lopás és alakoskodás egyébként gondoskodó bűnét.
Aranyhaj az elkövetett holttestmentő akció után teljesen tarra borotválta fejét, ezen aktussal tisztelegve az őt felnevelő emléke előtt, kinek fizikai valója még nap nap után feltépetett, sohasem zárva le a büntetést, sohasem zárva le úgy, akár egy nehéz tölgyfa- vagy világos színű platánkoporsót. Többet nem is nőtt ki Aranyhaj haja, a Napra lehetett nézni, de kopasz fejére – annak zavaróan makulátlan csillogása miatt – nem.
Aranyhaj már a baleset, hívjuk balesetnek, mert akár gondatlanságból elkövetett anyagyilkosságnak is nevezhetnénk, szóval már a baleset előtt észrevette, hogy hullik a haja, de mivel ez az aranyzuhatag számára az önazonosságot megteremtő testtartozék volt, még magának is csak titkon, vagy még úgysem merte bevallani. Pedig gyanúsan sok szál ragadt a fésűbe, túl sok szálat eresztett ökörnyálként szélnek a torony ablakából, hogy szálljanak csak, telepedjenek a fák koronájára, túl számos, sőt, számolatlan volt mindebből.
Aranyhaj haja akkor kezdett hullani, amikor rájött, hogy hiába fogy a hold és hízik, neki nincsenek fájásai, nem ölti fel ágyéka a rubintos színt. Várandós volt, s nem tudta, ki a gyermek leendő apja, de ami a nagyobb baj, a két lehetőség közül azt sem tudta eldönteni, hogy melyikőjüknek örülne jobban.
Járt nála sokszor a királyfi, délceg, daliás alkat, fehér lovon hozta számára a bókokat, az Üveghegyből bányászott legfinomabb szilánkokra lehelte rá őket, ő pedig (melyik nő ne tette volna?) egyre jobban olvadva a királyfi karjába dőlt. Sajnos csak amikor már éppen felöltözőben voltak, az udvari test visszaalakításán fáradoztak, akkor vette észre, hogy a dalia hercegi palástja ruhakölcsönzős, így ő sem lehet valódi. A talmi királyfi, bár megígérte, nem jött többször, Aranyhaj hiába vágyakozott utána, hiába szidta magában, mint a sűrű, áthatolhatatlan, tüskés bokorsorokat szokás, a herceg többé nem jelentkezett. Jött helyette más, egy tiszta arcú tünde, aki magát 3451 évesnek mondta, s nagyon szépen, andalítóan énekelte távoli tájak dalait a torony egyetlen ablaka alatt. Addig dalolt, míg a dallam be nem kúszott Aranyhaj ereibe, s ott oly ütemesen, a taktus oly egyenletes gyorsulásával pezsdítette fel a vért, hogy a lány leeresztette a hajából font hágcsót az elfnek. Eltöltöttek együtt pár boldog napot, de Aranyhaj észrevette, hogy a tünde a dalaiban nem őt hívja, hanem a tengert, azt a kéklő, morajló óriást, ami a torony egyetlen ablakából látható, s csak innen, közel s távol. A melódia inkább szólt a tarajos hullámok domború oldalának, mint a női kebel pihegő domborodásának, ezért Aranyhaj leeresztette a tündét, aki szaladva, futtában hanggá vált az éjszakában.
Így a lány nem tudta, hogy ki a szíve alatt hordott gyermekének az apja, nem tudta, milyen lesz majd, ha megszületik, aranyizmú vagy aranytorkú, s az is bizonytalan volt, hogy miképp neveli fel, hiszen neki is azon a sovány koszton kell nélkülöznie, melyet egy kedves griffmadár szánalomból az ablak kőpárkányára helyez minden hajnalban, ha már ő nem tud a toronyból lemászni, s felhívni sem tud senkit magához, hiszen haja oda lett, sírrá és fejfává vált.
Sokszor megpróbálta megkérni a griffmadarat, hogy legalább egy teára maradjon, amíg van abból a finom kankalinőrletből készült teafűből, amit bánatosan szokott a torony ablakába egy nagy sóhajként telepedve kortyolgatni. A griffmadár azonban válaszra sem méltatta, még így az ünnepek tájékán sem, még az sem hatotta meg a szoborarcú, félig oroszlán, félig szárnyas lényt, hogy a torony belsejében, a hajnali sötétben egy apróbb és egy nagyobb fényforrás pislákolt: a már narancssárga pusztulását hét napja elkezdő és a frissen vöröslő adventi gyertyák lángja.
Aranyhaj megszámolta a fésű fokait, majd a nyélre lágyan helyezett kacsótartással végigsimított a fejjel a lassan lankává alakuló hasán. A szelíd barázdálás végeztével a távolba tévedő tekintetét a kacska ringással futó folyókra, a fallal körülvett vagy kitárulkozó városokra, a füstös, kis falvakra, a horizontba vesző tengerre terelte, majd egy leányosan könnyed csuklómozdulattal a torony egyetlen nyílászárójából, a boltíves, kőpárkányos ablakból kihajította a fésűt.


*** 256. *** Asbóth Balázs: Betűtalálka

Ű és M összefutottak a minap.
- Hogy vagy? – kezdte a sablonkérdéssel Ű.
- Elég ramatyul – replikázott M – nehezen viselem a fogyókúrát.
- Minek fogyókúrázol?
- Azt mondták, félkövér vagyok – sóhajtott M.
Ű a hasát zavartan gömbölyítve feszengett, majd kevésbé kínos témára terelte a szót.
- És merre tartasz éppen?
- Megyek megnézem a tabulátorfutamot – válaszolt vidáman M.
Ű kíváncsian felhúzta az ékezetét.
- A tabulátorverseny egyszerű, gyorsasági futam – magyarázta M – felállnak egymás mellé a tabulátorok, s pisztolylövésre vágtázni kezdenek.
- Ne haragudj, de nem egészen értem. – vallotta be őszintén Ű.
- Várj, lerajzolom! – mondta türelmesen M, s azon nyomban munkához látott – Itt a mai verseny felállása például:

Tabbalra         Tab4,76         Tab9,12           Tabjobbra

- A bíró megadja a jelt az indulásra, s utána hajrá, a célig nincs megállás – fejezte be M.
- Ja, vagy úgy! Köszönöm, így már tiszta – világosodott meg Ű – s kinek szurkolsz?
- Hát, Tab4,76-nak biztos nem.
- Remélem nem azért, mert ő Arial Black? – vonta össze az ékezeteit Ű.
- Nem, egyszerűen csak nem szimpatikus. Olyan barbár játékos.
- Az már más. Egyébként ez a verseny az, amire C olyan lelkesen járogatott?
- Igen, s még fogadásokat is kötött.
- Amúgy C-t régen láttam. Sehol nem leltem, pedig tűvé tettem érte az egész szövegkörnyezetemet.
- Á, barátom, akkor vétettél egy kiskapitális hibát! C-t S mellett kell keresni! – állította M magabiztosan.
- S mellett? – hüledezett Ű – hát nem H-val volt együtt? Emlékszem, mindenki különc párocskának tartotta őket.
- Már más szelek fújnak. H még szereti C-t, de megtartja a kellő térközt. S-sel viszont sülve-főve együtt van. Bár C egy kicsit féltékenykedik…
- Kire? – kíváncsiskodott Ű.
- Ez csak pletyka, szóval nem tudom, mi igaz belőle…
- Mondjad már, ne csigázz! – kapott a szón Ű.
- No, jó. S állítólag hármasban szokta egy másik párral, D-vel és Z-vel.
- Hármasban? Sorkizárt dolog, ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ű.
- Csendesen! – csitította M – Mondom, hogy csak szóbeszéd, ami vagy igaz, vagy nem. De most mennem kell, mindjárt kezdődik a futam.
- Hármasban…- hebegte maga elé a magára maradt Ű. Lassú léptekkel elindult, s csak ment, ment és másként látta a világot.


*** 257. *** Asbóth Balázs: Óda a Tavasztündérhez

Ó, te, hósintér, rétfestő
Tavasztündér,
kéretlen dicsérem
bölcs kurválkodásod,
a töltőtollas költő előtt
előrelátón levetkőzött gátlásod!
Neked, ki megtestesíted a tavaszt,
a költő dagadó pénisztapaszt
ragaszt a lábközbe,
s közben nyelveddel
fülében körözve súgod nyögve,
hogy te vagy a líradíva,
a tél csak egy szatír,
aki ha a hideg süvít, mutogatja
jégcsapos szeméremajkait.
A költő belédihlet,
s így lesz a kikelet-zigóta,
de mióta vers a vers, nem kell
a szónak kilenc hónap, hogy
megszülessen, s néked, Tündérem,
tünékeny, madárdalos-madárszaros
tájat fessen!


*** 258. *** Asbóth Balázs: 4sörös

Alvó fejek a pléhhideg pulton.
Mámormagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad az abszinton a cukrot.
Ma (is) rontják véremet.


*** 259. *** Asbóth Balázs: Na, pék!

Kelj fel és süss, csillagrendszerünk sugárkezelő pékje!

Hajtogass mértani pontossággal
marsos és plútós rétest,
rakj a kemencébe aszteroidás fornettit,
tegnap is elfogyott vagy 1872 millió tonna!

A Szaturnusz széles gyűrűjét
kakaóval, csokival pároztasd,
hogy Őbolygósága önnön édességét megérezve
magától csigává gyűrűzzön!

Csinálj merkúros csavart, elég,
ha liszttel meghinted,
amilyen dinamikus és szeleburdi,
magától becsavarodik!

Süss tepearthtős pogácsát,
a loboncos,üstökös ínyenceknek meg
pötyögtess rá Szkafandersen meséibe illő Glóbus kecsöpöt!

Kemencédben keringjen sok univerzum-hízlaló
cukrozott űrbriós és szpész nélkül fogyasztható
lekvűrös bukta!

Adj inniuk is! Merítsék meg az ultrahomogénezett,
pasztőrözött Tejútban a lebegő megabögréjük,
s mohón kortyoljanak!

Kelj fel és pékj, csillagrendszerünk sugárkezelő sütője!

Termékeid s talán téged is elfogyaszt egy nagy fekete lyuk,
benne hiper méretű rolingsztónz nyelvvel!
Felfalnak egy planetáris ülésen
a monetáris politikáról vitatkozó,
nálad nagyobb űrdiplomaták,
s most hiába nagy az a héliumos pofád,
egyszer neked is elfogy a sütnivalód!


*** 260. *** Asbóth Balázs: Izmustár

Dadaizmus: mazdaisud
Kubizmus: egykéhánégyöthat
Szürrealizmus: csepp-csepp, katt-katt, nyissz
Expresszionizmus: ó
Futurizmus: whoammm

Fasizmus: nincs bajusz
Nácizmus: kis bajusz
Sztálinizmus: nagy bajusz
Marxizmus: nagy szakáll
Leninizmus: körszakáll
Bartókizmus: kékszakáll
Törpapizmus: hupikék szakáll
Törperősizmus: hupikék arany
Törpillizmus: hupikék csikló
Sziamiaúizmus: ikermacska
Fekáliogeminizmus: iker mocska

Szadizmus: ha-ha
Mazochizmus: ah-ah

Judaizmus: a Pokolba Jézussal!
Unitarizmus: és a Szentlélekkel is!
Reformácionizmus: a Lélek maradhat, a szenteknek tarkólövés
Katolicizmus: szeressük egymást inkább (pláne a kisgyerekeket)!

Trikalapácsizmus: háromszöget
Monoparalelartizmus: trapézt
Buddhizmus: Kurt
Hinduizmus: Kaszt

Oralizmus: szóbeli
Nyelvkonfúzionizmus: bábeli
Futballizmus: lábbeli
Alkoholizmus: vérbeli

Sztoicizmus: leszarom
Epikureizmus: szarj rám! (vagy ne?)
Szkepticizmus: nem minden szar, ami barna

Empirizmus: hangyaboly
Racionalizmus: pókháló
Baconizmus: szalonnás-mézes kenyér

Pozitivizmus: -
Negativizmus: +
Abszolutizmus: 0

Holizmus: egész
Partizmus: rész
Partyzmus: részeg

Feminizmus: überpunci
Himsovinizmus: überkuki
Sovinizmus: über
Technicizmus: kiber
Individualizmus: ember
Téli individualizmus: hóember
Tavaszizmus: sárgarépás víztócsa

Humanizmus: mindennek mértéke az ember
Egalizmus: minden ember egyenlő
Szillogizmus: minden mérték egyenlő

Cinizmus: Zn
Popeyeizmus: végtelen izmos
Avantgárdizmus: végtelen izmus


*** 261. *** Gábor Gréta Eszter: Mondd…

Mondd, akarsz-e a társam lenni,
Az örök élet virágos hajnalán?
Színarany vágyaink egy csokorba szedve,
Magunkat áldozni az egység ritmusán?
Akarsz-e pillangókkal szállni,
Kéz a kézben együtt minden délután?
Csodaszép fák alatt megpihenni,
Elmerengni múltnak léptei nyomán?
Akarsz-e új világunkban bízni,
Szívünk igazában napnak alkonyán?
Szerelmünket soha nem feledve,
Álomba merülni lelkünk halk szaván?
Mondd, akarsz-e szivárványban élni,
Tüzesen égni fagyos éjszakán?
Soha semmitől többé nem félni,
Együtt élni a mennyország színpadán?


*** 262. *** Gábor Gréta Eszter: TE

Gondolataim belsejében,
Titokban remélem,
Szeretsz engem,
S életed élnéd velem.
Halkan suttogsz fülembe,
Kezed rakod kezembe,
Ajkaddal érinted ajkam,
S én nem szégyenlem magam.
Szerelmünk édes,mint a méz,
Soha el nem vész,
Szeretjük mindketten,
Olyan,mint az édenben.
Bűnbe esünk, bűnhődünk,
Így szép az életünk,
Porból lettünk, porrá leszünk,
Elmúlik mindenünk.
Fent az égben kettesben,
Szárnyalunk a fellegekben,
Boldogság van szívünkben,
S ezernyi gondolat a fejünkben.
Vágyam néha el-el téved,
Szemem az égre mered,
Mit érez kínzott szíved,
S magamban szerelmet vallok neked.
De Te csak kinevetnél,
Gúnyosan elküldenél,
Szemembe többet nem néznél,
Engem soha nem szeretnél.
Ezt Én nem akarom,
Szerelmem, kínom magamban tartom,
Pedig szenvedek nagyon,
Dolgaim az istenekre hagyom.
Kezükben van sorsom,
Életem rájuk bízom,
Könnyeimet felszárítom,
De akkor is szeretlek,bevallom.
A szenvedély mámorában,
Az ész diadalában,
A szív harcában,
A csillagok magányában.
Tűzön-vízen keresztül,
Minden érzelem szétfeszül,
Szíved keresem menedékül,
Téged akarlak szüntelenül.
A végzetem Te vagy,senki más,
Feléd visz a sodrás,
Rólad szól minden álmodozás,
S fogva tart az írás.
Abbahagyni nem tudom,
Hisz írni van sok okom,
De most mégis abbahagyom
Kiderítem mit rejt álmom.
Éjjel ágyamban feküdtem,
Víz felszínén lebegtem,
Partot kerestem,
S őrülten beléd szerettem.
Ártatlanul körbefontál,
Őszinte,szép szavakat mondtál,
Kezemnél fogva megfogtál,
S gyengéden magadhoz húztál.
Csókod ízét most is érzem,
Álmaimban azt kérem,
Légy újra velem,
Szerelmedet add nekem!
Ne gondolj semmi másra!
Ne figyelj a külvilágra!
Áldásod add e nászra!
S figyelj a valóságra!
Az igazság a szerelem,
Mely ember számára nem kegyelem,
Életem minden percét szenvedem,
Hisz veled élet,az életem.
Veled lenni éjjel-nappal,
Együtt ébredni fel a Nappal,
Együtt lenni,mikor jön a hajnal,
Mint egy szerelmes,hős lovaggal.
Ki fehér paripán vágtatott hozzám,
Ki elvisz magával a ló hátán,
Ki szerelmet vall némán,
Csendben,de nem gyáván.
Vágtatunk a sötétben,
Ketten, kéz a kézben,
Más nem is létezik a világegyetemben,
Csak az Én igaz, hű SZERELMEM!


*** 263. *** Gábor Gréta Eszter: Nyitott könyv

Szívem egy nyitott könyv,
Mindenki tudja, hogy mit érzek.
Arcomon hull millió könny.
S mélyen legbelül régóta vérzek.
Szívem egy régi könyv,
Ha megunják, eldobják,
Senki nem veszi fel,
S soha többé meg nem fogják.
A könyv végére senki nem ér,
A polcon áll, porosan, öregen, magányosan,
S mikor testünkből kifolyik a vér,
Ô is ott fekszik holtan.


*** 264. *** Gábor Gréta Eszter: Egymás mellett

Csendben fekszem,
Remeg a testem,
Tested mellettem,
Kezem kezedben,
Szemem szemedben,
Szívem a szívedben,
Szeretlek Szerelmem!!!


*** 265. *** Ságiné Szűcs Klára: A cserépdarab

Nagyi, nagyi! – rohant be a kis unokám az udvarról. Nézd, mit találtam? – s, már nyitotta is ki a markát, amelyben egy poros cserépdarabot szorongatott.
Hol akadtál rá? Honnan került ez elő? – érdeklődtem.
A kertben, a nagy cseresznyefa alatt láttam meg, s behoztam neked. Te tudod, hogy mi lehet ez? Kié volt? - érdeklődött izgatottan a kisfiú.
Na, gyere, lemossuk, és aztán kiderítjük miféle csodabogarat leltél.
Kimentünk az udvarra és a kerti csapnál jó alaposan lesikáltuk a kincset. A tisztogatással egyre biztosabb lettem abban, hogy egy elveszett köcsög darabja került elő. Már kirajzolódott a mintázata is, az egyszerű virág, aminek a színét az idő megfakította. Mire a nap megszárította a torzót, minden eszembe jutott. Lassan könnybe lábadt a szemem.
Mami, te sírsz? Miért? Valami rosszat tettem? Nem lett volna szabad behoznom a cserepet? – esett kétségbe a kisfiú.
Nem, nem tettél semmi rosszat – nyugtatgattam. Sőt, örömet szereztél nekem, csak egy kicsit meghatódtam.
Miért? Elmeséled?
Na, gyere te kincskereső, elmondom a cserép történetét, de aztán okulj belőle.
Tudod, kisfiam, ez a töredék egy valamikor gyönyörű konyhai korsó része volt, egy szép, egyedi darabé. Fazekasmester által készített kerámia csupor. Természetes agyag színű volt, szépen kidíszítve egyetlen színes virággal a közepén. Volt füle, amit kényelmesen meg lehetett fogni, úgy lehetett belőle önteni. A nagymamám ajándéka, aki, ha élne, a te üknagymamád lenne. Régi darab már ez. Nem is tudom, hogyan kerülhetett a kertbe, mert… S itt megakadtam. Gondolkodóba estem, hogy folytassam-e a történetet, vagy hagyjam ennyiben a dolgot.
Nem is érdekes, akkor ez egy kis vacak, amit el is dobok.
Na, na. El ne dobd, ha már megkerült. Elteszem emlékbe a régi kincsek közé.
Akkor ez neked mégis fontos? Miért? Most már mondd el.– nyaggatott.
Jó, - feleltem. Gyere, ülj ide a hintaágyba mellém és jól figyelj.
A történet az én kislánykoromban kezdődik. Annyi éves lehettem, mint te most, olyan öt, vagy hat. Édesanyám születésnapi ajándékot vásárolt a nagymamámnak, tudod, az ő anyukájának. Mintha most a te anyukád hozna nekem ajándékot. Tudta, hogy a nagyinak eltörött a kedvenc tejes csuporja, úgy gondolta hát, hogy meglepi egy újjal. El is ment a vásárba és jó előre megvette a fazekastól. Otthon aztán jól eldugta, arra várva, hogy az ünnepnapon majd örömet szerez vele.
Csakhogy én megláttam, hogy dugdos valamit. Nagyon kíváncsi lettem. Azt gondoltam, hogy biztosan én kapok valamit. Nagyon furdalta az oldalamat, hogy mi lehet az. Egyszer aztán, amikor mindketten a kertben dolgoztak bemerészkedtem a szobába, s kutatni kezdtem. Kinyitottam a sublótot, felforgattam az ágyneműket, turkáltam a törölközők között, kihúzgáltam az összes fiókot, de nem találtam semmit. Egyre izgatottabb lettem és persze egyre ügyetlenebb. Mindent kirángattam, aztán igyekeztem helyrepakolni. Már-már feladtam, amikor a tekintetem a másik szobában álló nagy ruhásszekrényre esett. A legfelső polcon aztán a kezembe akadt valami kemény tárgy, ami gondosan el volt takarva a ruhákkal. Ágaskodtam, nyújtózkodtam, csimpaszkodtam, aztán lekaptam azt a valamit, s durr, a padlón landolt. Darabokra tört. Megrémültem, megijedtem. Láttam, hogy valami konyhai eszköz lehetett. Rájöttem, hogy ezt biztosan nem én kapom.
Mit csináltál azután, na, beszélj már – sürgetett a gyermek.
Tudod, rosszat tettem. Éreztem én, de nem mertem senkinek szólni. Fogtam a darabokat, belecsomagoltam egy újságpapírba és kiosontam vele. Láttam, hogy anyámék a kertben szorgoskodnak, ügyet sem vetettek rám. Így hát átsettenkedtem vele a ház oldalánál, és a szomszédék szemétdombjában elrejtettem Jól betakargattam elszáradt zöldséglevelekkel. Soha, senki nem találta meg.
Mi az a szemétdomb? – kérdezte.
Majd egyszer azt is elmondom – válaszoltam – s, újra könnyes lett a szemem.
Kikaptál ugye?
Nem, nem kaptam ki. De nagy baj lett belőle. Édesanyám az ünnepnapon hiába kereste az ajándékot, sehol sem találta. Nem tudta felköszönteni a nagymamámat. Nem értette, sehogyan sem értette, mi történhetett a szép kancsóval, hová tűnt, ki vitte el. Mindenkit végig faggatott, senki nem tudott semmit. Végül rám került a sor. Én pedig hazudtam, és nem bánkódtam.
Később aztán a család vásárolt egy új kancsót, de az már egyszerű üvegből volt. Semmi díszítés nem került rá.
Lassan elfelejtődött a dolog, s én is eltemettem csúnya cselekedetemet a lelkem legmélyére, nem mondtam el soha senkinek. De, látod milyen az élet? Egyszer minden kiderül, mint ez is, annyi hosszú év után.
Miért ebben a kertben került elő? Nem azt mondtad, hogy a szomszédba dugtad?
Azért itt, tudod kis unokám, mert a te szüleid megvették a szomszédék házát, s most ott lakunk, ahol valamikor ők, s akiknek az udvarában dugtam el a törött cserepeket.
Nagyon bánom és szégyellem - mondtam, s törölgettem a szemem. Te soha ne csinálj ilyet, mindig mindent beszélj meg a szüleiddel, mert abból kisebb baj lehet, mint a hazugságból és titkolózásból. Tudod, nem is az bánt, hogy eltörtem a kancsót, hanem az, hogy konok módon nem mondtam el, s elrontottam vele a szeretteim ünnepét.
Most azonban, hogy ennyi év után előkerült egy darabkája, tennem kell valamit, különben soha nem fogok megnyugodni. Tudod mit? Holnap elmegyek a templomba és ima közben megkérem az anyukámat és a nagymamámat, hogy ne haragudjanak rám gyermekkori csíntalanságomért. Remélem, ott fönt az égben meghallgatnak és megbocsátanak.
Jó, de én is elmegyek veled. Elmondom, hogy te ugyan rossz kislány voltál, de te vagy a legjobb nagymama a világon, sok jót tettél az életedben. Meglátod, így már biztosan megbocsájtanak.


*** 266. *** Ságiné Szűcs Klára: Az osztálykirándulás

Hallottam, hogy jön a postás. előkerestem a kapukulcsot és kiballagtam a postaládához. Ma nem jött csak két küldemény, az egyik a gázszámla volt, a másik egy gimnáziumi osztálytársamtól érkezett.
Először a számlát bontottam fel, legyen, aminek lennie kell, úgyis megint egy rakás pénzt ki kell fizetni a fűtésért. Jobb túl lenni a kellemetlen dolgokon - gondoltam. Bár már április eleje volt, még kellett a meleg, a számla pedig a februári fogyasztást tartalmazta. 28 ezer Ft, ki lehet bírni – állapítottam meg, majd figyelmem a másik levél felé fordult.
- Mi lehet ez? Gyorsan feltéptem a borítékot. Meghívó volt benne. A 40. érettségi találkozóra szólt.
„Kedves Osztálytársunk!
Bizonyára Te is elgondolkodtál már azon, hogy eltelt 40 év az érettségink óta. Most erre emlékezve találkozót szervezünk, amire feltétlenül elvárunk. Nincs kifogás, mindenkinek ott kell lennie! Kérlek, hozd magaddal a középiskolás emléktárgyaidat, képeket, órán egymásnak írt leveleket, bármit, amivel felidézhetjük azokat a szép és boldog éveket.
Időpontja. 2012. május 19. szombat. 
Találkozunk a volt osztályunkban 16 órakor. Vacsora a Korona étteremben.
Jelentkezz!
Ne feledd, ott kell lenned.
Üdvözlettel és sok puszival:  XY”
Úristen! Hogy erre én nem is gondoltam mostanában! Milyen érdekes, eddig többször mi szerveztük az ikertestvéremmel a találkozókat, hogy mehetett ki most a fejemből. Mérges voltam, de aztán felugrottam és kirohantam a folyosóra. Fogtam a kislétrát, felmásztam rá, s a gardrób legmagasabb polcáról előhalásztam a gimnáziumi albumomat. Majd a hálószobában előkerestem az órákon írt leveleket, meg a korábbi találkozókról készült fotókat. Visszamentem a nappaliba és nekiültem. Hajtogattam, lapozgattam az albumot, nézegettem a képeket, fel-felnevetettem egy-egy levél elolvasásakor. S tolultak az emlékek, jöttek elő a múltból az élmények. Azon kapta magam, hogy újra középiskolás diák vagyok.
Nem, nem a múlt, az idő szépítette meg, valóban felejthetetlen és örök emlék maradt, amire nekem persze más magyarázatom is volt és van, nem csak a diákévek.
Minden képről eszembe jutott valamilyen emlék, nem időrendben, csak úgy összevissza, s valahogy mégis kerek volt minden. Ez volt életem egyik legszebb időszaka, felhőtlen, boldog és csodálatos.
Gondolkodtam. Hogyan is kezdődött? Miért jelentkeztem ebbe az iskolába? Milyenek voltak az első napok, mi minden történt a négy év alatt? Hogy rettegtünk az érettségitől? Mennyi barát, program, verseny, buli, s a diákszerelmek.
Igen, a diákszerelmek, azok a világrengető fájdalmak, az összeveszések utáni. „ezt én nem bírom ki” állapotok, majd a remények egy újabb, ”ez lesz az igazi” kapcsolat - részesei voltak gyönyörű fiatal életünknek. Az enyémnek is, csak kicsit másként.
A ballagás előtt tablóképeket adogattunk egymásnak. Kaptam attól a fiútól is, akivel, bár nagyon tartózkodóan, de valami alakult már jó ideje köztünk. Nem randiztunk, nem járogattunk együtt sehová, csak az iskolában találkoztunk. Már nem is reménykedtem. Nagyon közel volt a végleges elválás pillanata, s mivel ő nem abban a városban élt, amelyikben én, és amelyikben a suli volt, s más településen volt leendő főiskolája is, úgy tűnt vége lesz mindennek, ami igazán még el sem kezdődött. Ez a gondolat szinte pánikba sodort. Mit csináljak? Valljak színt, hiszen tudja, mert érzem a pillantásaiból, a tekintetéből - emésztettem magam. Csak lenne egy kicsivel bátrabb, végül is ő a férfi - merengtem el a múlton.
„Szeretettel szeretett osztálytársamnak, hogy ne felejtsen el soha.” Miért írta ezt, mi ennek az értelme? A szeretett szó szöget ütött a fejembe Tennem kellett valamit. Vártam az alkalomra. Ő is gyötrődhetett, mert egy érettségi előkészítő foglakozás után - valószínűleg minden bátorságát összeszedve - meghívott engem a Mátrába – vitt vissza az emlékezetem 18 éves kori önmagamhoz.
– Eljönnél velem tanulni Galyára? - kérdezte. Ez az egyik kedvenc helyem, onnan átmehetünk Mátraszentlászlóra is. Túrázunk és tanulunk.
Elmennék-e? Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan boldog voltam, s gondolkodás nélkül mondtam igent – jöttek elő a múltból a régi szavak.
Nagyon vártam a napot. Május 19. csütörtök volt. Gyönyörű. szikrázó napfény, zöldellő fák, tiszta, jó levegő és két fiatal, akik végre bevallották, hogy régóta áhítoznak a másikra, csak buta módon nem merték ezt egymásnak elmondani.
Galyatetőről valóban átsétáltunk Mátraszentlászlóra. Ennek ott, és akkor fogtam fel a jelentőségét. Azt jelentette, hogy minden ott kezdődött, azóta szeretne velem járni, csak bátortalan volt. Az, hogy oda elvitt, így maga lett a szerelmi vallomás, nem kellettek hozzá szavak. Megértettem. Mert minden ott kezdődött, csak két évvel korábban, egy elhíresült osztálykiránduláson.
Ez már akkor jutott az eszembe, amikor az emlékbe elrakott ellenőrző könyvemben ráakadtam arra a bizonyos osztályfőnöki figyelmeztetésre.
„Osztályfőnöki figyelmeztetés a kiránduláson tanúsított nem megfelelő magatartásért.
1970.V.12.                                        Aláírás”
Hogy is volt? Második osztályba jártunk. Az Oszit továbbképzésre küldték, így helyettesítő osztályfőnököt kaptunk. Nem is voltak problémák, jól kijöttünk egymással. Sok iskolai akcióban, mozgalmi feladatban benne voltunk, versenyekre, társadalmi munkára jártunk, sok mindent vállaltunk, ami ugye igen szimpatikus volt megbízott ofőnknek, akinek feladata volt az ilyen programok szervezése. Túlzásokba nem estünk, nem voltak borzasztó magatartási gondok velünk, s úgy ahogy, de tanultunk is. Nem számítottunk problémás osztálynak.

Ezért is váltott ki megdöbbenést az osztálykirándulásunk híre, amit sikerült jó alaposan felfújni, eltúlozni. Szumma-szummárum 8 osztályfőnöki- és egy igazgatói figyelmeztetés lett a vége. Meg sok gonosz megjegyzés, gúnyolódás, szurkálás. Lerontott magatartás jegyek, rosszabb év végi osztályzatok.
Az év végi bizonyítványom 4,5 lett, szemben az elsős kitűnővel, még félévhez képest is romlott. A magatartásra négyest kaptam, ami a figyelmeztetés következménye is volt. Sokáig mardosott a lelkiismeret-furdalás. Anyukám nem nagyon szidott meg, aláírta az ellenőrzőmet, kicsit beszélgettünk a dologról, majd igyekeztünk elfelejteni. Nekem ez máig nem sikerült.
Na, de mi is történt azon a kiránduláson? Az egyik lány szüleinek segítségével jutottunk a lehetőséghez, hogy az érettségi szünetet Mátraszentlászlón, a Pedagógus Üdülőben tölthessünk. Vidáman utaztunk oda, kellemes volt a környezet, május volt, jó idő, jó kedv, jó hangulat. A kis, emeletes ágyakkal felszerelt kőházakban gyorsan elhelyezkedtünk, csodálatos kirándulást tettünk a turista utakon, később jót fogóztunk, játszottunk az üdülő előtti buszmegállóban. Persze alakultak a kisebb-nagyobb csoportok, csapatok, egy-egy pár is formálódott.
Este a közeli klubban lehetett bulizni. Voltak, akik lementek, s nem csak az osztálytársakkal barátkoztak, hanem a helybéli lányokkal, fiúkkal is. Néhányan egész „merész” dolgokat engedtek meg maguknak. de ez nem derült ki, így ők nem is kaptak büntetést. Mi néhányan behúzódtunk egy házba, fiúk-lányok vegyesen, és beszélgettünk. Ott voltam a fiúval, akivel már a túrán is együtt ballagtunk! Nem kapcsoltunk villanyt. Olyan meghitt volt abban a kellemes sötétben halkan sugdolózni, nevetgélni. De valakinek ez nem nagyon tetszhetett, vagy irigykedett, lényeg az, hogy egyszer csak nagy kiabálások közepette megjelent a pótoszink, és nem akármilyen szavak kíséretében, mindenkit bezavart a saját házába. Ott jól megmosta a fejünket, s elmagyarázta, hogy ennek következményei lesznek.
Nagyon megijedtünk. Annál is inkább, mert abban a házban, ahol én voltam az égvilágon semmi nem történt. Ültünk az ágyakon egymástól jó méternyire, még a kezünk sem tudott volna egymáshoz érni, s beszélgettünk. Ennyi volt, semmi több.
Másnap aztán hazautaztunk. Rosszkedvűen, szomorúan. Otthon megkaptuk a figyelmeztetőket. Aztán, mint a tűz terjedt el az iskolában, hogy mi történt, de inkább történhetett, szinte népmesévé lett, olyan dolgok derültek ki, amik persze meg sem estek, csak a pletyka miatt forogtak közszájon.
Nem éreztem jól magam akkor. Mert nem csináltam semmi rosszat, mert nem volt semmi megengedhetetlen, semmi, ami miatt szégyenkezni kellett volna. Mégis történt valami…
Boldogan zártam össze az albumot. Persze, hogy megyek az osztálytalálkozóra, s a páromat is viszem. A fiú, akiről írtam ugyanis a férjem lett. Bátran mondhatom, így 37 évnyi boldog, de gondoktól és bajoktól sem mentes házasság után, hogy örök veszteség lett volna mindkettőnk számára, ha nincs ez az osztálykirándulás. Akkor és ott kezdődött a közös életünk, amiért ma is hálát adok az Istennek. S beigazolódott a fényképre írt üzenet is: „Szeretettel szeretett osztálytársamnak, hogy ne felejtsen el soha”.


*** 267. *** Naszvadi Sándorné: Szép emlékek

Vállamon a tarisznya
kezemben az első
komoly rózsacsokor
Isten hozzád középiskola
gondtalan diákkor
többé nem térsz vissza!
Négy évvel később
a Házasságkötő teremben
tétován álltunk egymás
mellett, ígértük eskünket
nem szegjük meg,,
huszonkét szál vörös rózsa
mintha mosolyogna a
csokorban, szerelem a
szívemben, könnycseppek
a szememben!
Évek telnek el, felsír egy kisbaba
Istenem, de rég volt, lassan
várja a középiskola
Piros rózsa az anyukának
a klinika nem enged,
láthatom majd a csokromat
hogyha hazamegyek,
Egy hét után a virágokat
elszáradva találom meg!
A végén egy fájó emlék
a szál sárga rózsa
Apósom kedvenc virága
Gyógyíthatatlan
szívem fájdalma!
De az élet nem áll meg,
szívem-lelkem lassan
nyugalmat talál,
Újra érzem a boldogságot,
most már vigyáznom kell rá!


*** 268. *** Naszvadi Sándorné: Fűzfa

Gondolataim tánca
emlékeket fűz láncra,
hol mosolygós,
hol könnyes néha,
szívemnek kedves a fűzfa.

Itt vagyunk most, nem távol
a párom szülőházától,
annak udvarát árnyékolta gyerekeknek játszótársa.
Aztán mikor elköszöntünk,
ujjunkra karikát fűztünk,
eszembe jutott néhanap,
ott a pad a fa alatt.

Jóval később jött a hír,
több volt ,mint amit a szív elbír,
megfogadtam, az élet bárhová
űz,
állni fog két szomorúfűz.
Visszatértünk, örülünk
s tán sokan örülnek nekünk,
ám a fa csak álmaimban,
s itt a sorokban bujkál,
kedves mosolyra fakaszt már.


*** 269. *** Naszvadi Sándorné: Angyalt láttam...

Angyalt láttam,
könnyes szemmel,
előttem libbent
nem is lépett,
hajszolt napjaim
sivatagába,
oázist varázsolt,
lélek-szépet.

Az a pillantás,
már tizenhatodik éve
gyűjtöm, az egyik
legnagyobb kincsem
ezen a földön.
Magamban csak úgy hívom,
az a nézés, mind közül
felismerem.
Emberek hát kellenek-e
nagyobb csodák,
mint a gyermekek?

Telefon szólt
jókor reggel,
- Unokát várjuk,
indítsd útnak még ma! -
A készülődés izgalma
bearanyozta a fél napot
Ildi a tükör előtt
sürgött-forgott.
Végre eljött a perc,
a búcsúé, könnyek
égetik szemem,
még keresem a pólyát,
de már csak hűlt helyét lelem,
itt áll előttem egy csitri,
nyomában a szerelem.

Fehér ruhában,
piros topánkában,
ott a kapuban,
tényleg angyalt láttam. 


*** 270. *** Naszvadi Sándorné: Régi kép

Valahol volt egy szoba,
s annak egy fala,
a falon egy kép,
üvegezett, fakeretes,
ahogy készítették rég.

Gyermekek sorban,
pózba meredve
két kisfiú, két kislány
mosolyuk csak álca,
látszik rajta a pillanat rabsága.

Fiatal, komoly fiú az első,
elegáns, fekete-fehérben,
sorsa nekem később meghatározó,
neki köszönöm létem.
Fehér masnis kislány
labdával kezében,
a kép őrzi még,
ám élete gyertyája
most aludt el nemrégen.
Még egy kislány,
maci a kezében,
róla nem sokat tudok
elsodort tőle
az idő-malom lapátkereke.
A negyedik, a másik fiú
ő is már csak képen,
évek óta süti a kenyeret
az égi pékségben.

Lelkembe fészkelte e kép magát,
"fényképem" a képről bennem
él tovább.


*** 271. *** Fritz Erzsébet: 78 perc emlékei
(Képzelt monológ)

(Újsághír: X.Y., a Z futballcsapat játékosa, aki meccs közben szívinfarktust kapott, gyakorlatilag 78 percig halott volt, legalább is a csapat orvosa szerint...)

Nem hiszem el, hogy tényleg halott voltam 78 hosszú percen át. Hiszen az több mint egy óra! Á, képtelenség! Szerintem csak nagyon mélyen aludtam. Egészen biztosan aludtam, mert nagyon tisztán és pontosan emlékszem a hosszú, összefüggő álmomra. Tudnék emlékezni bármire is, ha meghaltam volna, és ilyen hosszú időre leállt volna az agyam? Aligha! Különleges álmot láttam, azt hiszem, még sokáig nem felejtem el.

Úgy kezdődött, hogy a futballpályán futottam. Hirtelen megbotlottam, de nem estem a földre, hanem ismeretlen mélységbe repültem. A testem pillekönnyű volt. Nem zuhantam egyre gyorsulva, mint a testek a szabadesésben, hanem lassan, finoman, a tengelyem körül forogva lebegtem, lefelé haladva. Olyan volt, mint egy lassított filmfelvétel. Nagyon élveztem. Testileg és lelkileg is csodálatos érzés volt, ehhez foghatót még sosem éltem át. Nagy, ragyogó, átlátszó kékség vett körül, azt gondoltam, az ég az. Gyönyörű színe volt, és mintha csillogó sziporkákkal lett volna tele.

Nem láttam, mi vár lenn a mélyben, csak amikor már nagyon közel értem. Rengeteg fehér virágsziromhoz hasonlított az a valami, amibe belehuppantam finoman. Rendkívül puha volt, nem éreztem meg a leérkezést. Ahogy a testem lassan leereszkedett, szanaszét repültek a szirmok, és a következő pillanatban fehér, ezüstös szárnyú, emberarcú lepkékké változtak, és elszálltak a magasba. Nagyon szépen csillogtak a kéklő háttér előtt. Közben mintha a távolból halk, boldog, csilingelő, kacagó hangocskákat hallottam volna. Nem tudtam eldönteni, honnan, kitől jönnek. Végül azt gondoltam, biztosan a pillangóktól, és ezen egyáltalán nem csodálkoztam, végtére is emberarcuk volt.

Nem sokáig feküdtem ott egyedül, mert több fehér ruhás alak vett lassan körül. A kezükben hosszú, puha, borzas, fehér tollakat tartottak, amelyekkel finoman simogatni kezdték a fejemet és a mellkasomat. Hirtelen szél támadt, furcsán, mulatságosan fölfújta a ruhájukat, ők visongva nevettek ezen, közben eltakarták az arcukat a kezükkel. A szél különös, egzotikus illatot hozott magával. Olyan intenzív volt az illat, hogy mély álomba merültem tőle. Álmomban éreztem, fölemelik a testem, elvisznek valahová, majd lefektetnek egy nagyon sima, hideg felületre.

Amikor fölébredtem, szögletes, fémfejű robot hajolt fölém, a szeme átláthatatlan, matt üvegből készült. A robot nagyon magas és széles volt. A hasa és a mellkasa tele volt mindenféle skálákkal és ide-oda mozgó mutatókkal, és időnként felvillanó zöld és piros lámpácskákkal. Nagyon mély, ijesztő hangon azt parancsolta: „Állj föl.” Én megpróbáltam fölállni, de nem sikerült. Ekkor hideg fémkezét a mellkasomra helyezte, és időnként erősen megütött, de fájdalmat nem éreztem. Egy idő múlva újra megparancsolta, hogy álljak fel, és másodszorra már könnyedén sikerült. Rideg, kifejezéstelen robotarcával lenézett rám, és újból megszólalt félelmetes hangján: „Azonnal el kell döntened, előre mész, vagy visszafelé.” Én megszeppenve kérdeztem: „Mi lesz, ha előre megyek, és mi vár rám, ha visszafelé?” „Az most még rejtély” – dörögte. „Akkor előre akarok menni, de nem tudom, merre van az előre” – válaszoltam.

Megjelent két fehérruhás alak, karon fogtak, és kivezettek egy nagyon hosszú, nyílegyenes útra, amelyet mindkét oldalon sűrűn ültetett, égig érő, sima, fénylő, szürke kérgű fák szegélyeztek. A fehérruhások eltaszítottak maguktól, mintegy kezdő lendületet adva a testemnek, és én futni kezdtem. Lazán, puhán, lendületesen futottam, szinte úsztam a levegőben, mint egy puma. Eleinte élveztem a futás szabadságát, de a szemem egyre jobban elkápráztatták a fatörzsek sötét foltjai és a közülük kibukkanó éles napfény, amely vibráló kontrasztot képezett. Minél tovább futottam, annál kellemetlenebb volt, végül már a szorosan lezárt szemhéjam mögött is csak gyorsan váltakozó sötét és világos csíkokat láttam, és egyre jobban féltem, hogy megvakulok, ha nem érek hamarosan az út végére.

Úgy tűnt, már órák óta egyre csak futok és futok. Erősen ziháltam, szakadt rólam a veríték. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, és le kell rogynom a földre, hirtelen véget ért az út, és egy tágas, fehér, zárt helyiségbe értem. Minden hófehéren ragyogott: a plafon, a falak, a padló. A fehérség még jobban elvakított, be kellett takarnom a szemem mindkét tenyeremmel. Egy idő múlva megéreztem, hogy a fény kialudt, így végre kinyitottam a szemem. Az intenzív osztályon találtam magam. A bőrömön éreztem a kissé hűvös levegőt. Hallottam a műszerek halk kattogását, megláttam az infúziós állványt az ágyamnál. Valaki odajött hozzám, valamit mondott, mások is odajöttek, ők is beszéltek, de a szavaik értelmét nem fogtam föl. Elég sokáig tartott, amíg teljesen magamhoz tértem, és mindent megértettem.

Gyakran hallom suttogni, hogy halott voltam, de én nem akarok erről hallani, és nem akarok erre gondolni. Halott, hulla... Borzasztó szavak, megrémisztenek. Többen mondták már, hogy túlreagálom a dolgot, inkább legyek büszke, amiért ilyen hatalmas életerő duzzad bennem, és ilyen fantasztikus teljesítményre volt képes a szervezetem. És legyek hálás azoknak, akik segítettek visszatérni az életbe. Biztosan igazuk van, de mégis, mindenkit megkértem, ne hozzák szóba többé... Megtiltottam, hogy írjanak róla. Elég volt. Ha csak eszembe jut, hogy tényleg halott lehettem, jeges rémület bénítja meg az egész testemet, úgy érzem, mindenem jéghidegre hűl, megmerevednek a végtagjaim, képtelen vagyok mozogni. Elfog a pánik, hogy magával ragad valami gonosz erő, szinte érzem a jeges fuvallatot, amely mindjárt fölkap, és magával sodorja a testem. Teljes erővel megkapaszkodom az ágy szélében. Amikor elmúlik a roham, gyorsan megtapogatom magam, mert éreznem kell, hogy meleg a testem, dobog a szívem. Azzal vígasztalnak, hogy ezek csak kis pánikrohamok, nem kell aggódni miattuk, hamarosan elmúlnak. Hát, nagyon remélem... De ha mégsem? Akkor mi lesz?


*** 272. *** Fritz Erzsébet: Esős séta az Úri utcában

1981-ben a budai Svábhegyen laktam. Ha a Belvárosban volt dolgom, befelé menet a Moszkva téren metróra szálltam, de hazafelé gyakran nem volt kedvem ismét a föld alá bújni, inkább fölbuszoztam a Várba, onnan pedig legyalogoltam a Moszkva térre. Mindig is szerettem a Várban sétálgatni, akkortájt még inkább, mert éppen a város újrafelfedezésének korszakát éltem át.

Azon a nyáron tértem vissza egy hosszú külföldi kiküldetésből, és Budapest szépsége újból nagy hatással volt rám. Az idegen országban, ahol négy évet töltöttem, leginkább a hosszú, hideg, dermesztő telektől és a túl rövid tavaszoktól és nyaraktól szenvedtem. Teljesen kiéheztem a pesti virágboltok és piacok tavaszi és nyári szívderítő színkavalkádjára, a léha hangulatra, amely átitatja a budapestieket, amikor a tavaszi nap sugarait élvezve levetik téli gönceiket, vidám kiskabátokba bújnak, és a fiatal nők kacéran kiteszik a kirakatba a gömbölyded látnivalókat. Vágyódtam a ragyogó, napfényes dunai panorámára, az Andrássy út impozáns palotáira, a Parlament és a Hősök tere lenyűgöző látványára, a belváros utcáinak rejtett építészeti kincseire. Hosszú ideig úgy barangoltam a városban, mint egy elégedett, lelkes külföldi turista.

Hazaköltözésemmel magam mögött hagytam négy évig tartó, egyszerre felemelő és megalázó, csodálatos élményekkel és sok keserűséggel teli kapcsolatomat, amely már egyébként is a végét járta. Túl voltam a szakításon, úgy éreztem, új életet kezdhetek, a szép élmények és a szomorú tapasztalatok a hasznomra válnak, segíteni fognak a boldogulásban. Tele voltam fölfokozott várakozással és optimizmussal. Nyitott voltam minden új dologra és benyomásra, hatalmába kerített az újrakezdés ritka lehetőségének mámorító érzése.

Egy nyárvégi koradélutánon valami hivatalos ügyet sikerült a vártnál hamarabb elintéznem, maradt időm egy kis csavargásra, így ismét a Váron keresztül vezető útvonalat választottam. Eleredt az eső, ernyőt nyitottam. Hirtelen furcsa csönd ereszkedett az Úri utcára, ahol éppen gyalogoltam, csak a cipőm kopogása visszhangzott szinte kísértetiesen. Körülnéztem, és elámulva láttam, hogy az egész Úri utcában egyes-egyedül vagyok, nincsenek más járókelők. Magam sem értettem, miért lettem ettől annyira boldog és felszabadult. Szinte kívülről láttam, ahogy egyedül járok az esőben, a kihalt utcán. Szerettem volna esernyővel a kezemben körbeforogni, kitárni a karjaimat, táncolva lépkedni a járdán, és közben hangosan énekelni, mint Gene Kelly az Ének az esőben c. filmben. „I’m singing in the rain, Just singing in the rain, What a glorious feeling, I’m happy again, I'm laughing at clouds, So dark up above, The sun's in my heart, And I'm ready for love”1 A dal nagyon pontosan fejezte ki a hangulatomat, mintha csak nekem találták volna ki.

Persze nem perdültem táncra és nem fakadtam dalra, az ilyesmihez még fiatalon is túl gyáva és óvatos voltam. Valaki egy ablak függönye mögül kileshette volna önfeledt pillanataimat, kinevethetett volna. Egész úton ezt a dallamot dúdolgattam magamban, a sarkaimmal kikopogva a ritmust.

Azt kívántam, bárcsak hetekig-hónapokig vagy akár évekig eltartana az a könnyed, bizakodó, magabiztos, újrakezdő lelkiállapot. A pillanat valahogy szimbolikus jelentőséget nyert, mintha a bennem élő nagy várakozás ebben a sétában csúcsosodott volna ki, később pedig szinte etalonná vált a „boldogság fokának” mérésében.

Ahogy telt-múlt az idő, a reményeim egyre halványodtak, a terveim is csak kis részben teljesültek, és az életem – úgy éreztem - lassan depressziós magányba süllyedt. Néha nosztalgiával gondoltam vissza az Úri utcai pillanatra, és reménykedtem, talán lesz még hasonlóban részem. Tizenkét hosszú évet kellett várnom egy második újrakezdésre, egy újabb igazán vidám, felszabadult, boldog időszakra. Tizenkét évig éltem úgy, mintha vezekeltem volna valós vagy vélt bűneimért. Nemegyszer lett volna alkalmam új kapcsolatot létesíteni, de egyszerűen képtelen voltam rá. A magánéletem egy apácáéra hasonlított. Fájóan, égetően magányos voltam. Nagy szükségem lett volna egy testi-lelki társra, de valamiért nem tudtam mégsem vállalni semmilyen együtt járást vagy együttélést.

Külföldről való hazatérésem után hamarosan belecsöppentem egy nagy, izgalmas nemzetközi programba. Rengeteget dolgoztam és tanultam. Állandóan túlóráztam, rosszul ettem. Sokszor napokig nem jutottam el az élelmiszerüzletbe, az emeleten lakó barátnőm etetett meg este későn, amikor fáradtan hazaértem. Erősen dohányoztam, a testem túlságosan lesoványodott, az arcbőröm az állandó cigarettafüsttől kezdett pergamenszerűvé válni. Ha boldog nem is voltam, a jól végzett munka azért sokszor töltött el megelégedettséggel.

A nemzetközi program befejeződött, utána jött még egy kisebb projekt, és amikor annak is vége lett, a rossz gazdasági helyzet miatt nem kezdődhetett semmi új. Így aztán idővel a munkám teljesen ellaposodott és kiürült, a végén már szinte megtűrt személynek éreztem magam a munkahelyemen.

A családomban is sokasodtak a gondok. Vidéken élő szüleim egészsége megroppant, gyakran kellett segítenem. A hétvégeket általában velük és korán megözvegyült húgommal és az ő két kisgyerekével töltöttem. Nekik tényleg nagy szükségük volt rám, a támogatásomra. Minden és mindenki fontosabb lett, mint saját magam. Nem tudtam és nem is akartam magammal foglalkozni, a sorsomon változtatni.

Egyszer csak bekövetkezett a várt és mégis hihetetlennek tűnő rendszerváltás. Nehéz volt megjósolni, mi lesz, hogy lesz, izgatottan követtük a fejleményeket. De nem csak kellemes változások jöttek, hanem kellemetlenek is, ezek közé tartozott, hogy a nagy infláció és a súlyos gazdasági gondok miatt az addig stabil anyagi helyzetem erősen megrendült. A munkahelyem – állami szektor lévén – nagyon rosszul fizetett, évről évre erősen csökkent az állami támogatás, mindenki elmenekült a magánszférába, aki csak tehette. Korábban jól boldogultam, de akkor megtapasztaltam én is, milyen tartalék nélkül, egyik napról a másikra élni. Így hát kénytelen voltam én is új munka után nézni, bármennyire nehezemre esett még a gondolat is, hogy el kell mennem az első, igazán szeretett munkahelyemről, amelyet csak a külföldi kiküldetésem idején hagytam el egy teljesen hasonló intézmény kedvéért.

Közvetlenül a rendszerváltás után – nekem legalább is úgy tűnt – az apróhirdetésekben főleg csaposokat, pultosokat, pincéreket, eladókat és masszőzöket kerestek. Több év is eltelt, mire végre komoly álláshirdetésekre bukkantam, ezek már nekem is kínáltak lehetőségeket új magáncégeknél vagy átalakult államiaknál. Önéletrajzokat írtam és postáztam, felvételi beszélgetésekre jártam. Harmincévi füstölés után egyik napról a másikra abbahagytam a dohányzást, minden mártíromság és kellemetlen testi-lelki következmény nélkül, leszámítva talán a későbbi fokozatos testsúly-gyarapodást. Úgy éreztem, hatalmas rabszolgaság alól szabadultam fel. Egyébként nagyon ideje volt már, mert a cigaretta megállíthatatlanul drágult, és persze az egészségemet is féltettem. A fölszedett néhány kiló kifejezetten jót tett az arcbőrömnek, a ráncaim egy része eltűnt.

Majdnem betöltöttem már a 47-et, amikor végre megtaláltam egy külföldi tulajdonba került nagyvállalat szívet dobogtató hirdetését, amely teljesen megfelelt az elvárásaimnak, és úgy éreztem, én is megfelelek a követelményeiknek. A koromra nem is gondoltam, fiatalnak éreztem magam, tele voltam újból hittel és energiával. Bejutottam az esélyesek közé, interjúra hívtak. Meleg, nyárias nap volt, szeptember legeleje. Térdet éppen takaró, egyenes vonalú szoknyába és ujjatlan, különleges szabású blúzba öltöztem, csinosnak és fiatalnak éreztem magam, és valószínűleg fiatalabbnak is látszottam a koromnál. Vidáman szálltam föl a metróra. Egy korban hozzám illő, ötvenes, magas, mackós alkatú, intelligensnek látszó úr állt velem szemben, és kihívóan az arcomba nézett. Hosszasan fürkésztük egymást, én is bátran néztem vissza, telve önbizalommal. Kellemes, bizsergető percek voltak, talán ismerkedéssel is végződhetett volna, de valamiért a bűvös vonzás megszakadt, én elvontam a tekintetemet, és nem lett belőle semmi; de nem éreztem sem szomorúságot, sem csalódást. Hálás voltam, hogy ő is erősítette az önbizalmamat. Átszálltam a kis földalattira, majd izgalommal és várakozással telve rohantam az Andrássy úton az úti célom felé. A lépteim kopogását hallva eszembe jutott az Úri utcai sétám emléke, és úgy éreztem, ez a szép, reményekkel teli pillanat végre tényleg olyan, mint az a 12 évvel korábbi az eső áztatta Várban. Arra gondoltam, íme, egy második újrakezdés lehetősége előtt állok. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy fölvesznek az új munkahelyre. Az érzéseim nem csaltak meg, valóban úgy történt, és hamarosan elindultam egy teljesen megváltozott, másfajta élet felé ...

Ha néha a férjemmel az Úri utcában járunk, nem felejtek el megemlékezni arról az esős délutánról.

1 Hevenyészett fordításban: Az esőben dalolok, egyre csak dalolok, oly nagyszerű érzés, újra boldog vagyok, a fenti sötét felhőkre csak kacagok, mert a nap a szívemben ragyog, és a szerelemre én kész vagyok.


*** 273. *** Horváth Tibor: Felvértezve

Kristóf nagyon szeretett sokáig aludni. Ha csak tehette, tizenegy óránál előbb nem kelt fel az ágyából. Ám most nagymamája, az áldott, jó asszony már tízkor belépett a szobájába, hogy felébressze. Ez már önmagában megbocsáthatatlan bűnnek számított Kristóf szemében, hát még ha hozzágondolta, hogy körülbelül ötvenszer adta az öreglány tudomására, ne merjen ilyesfajta merényleteket elkövetni. De persze a nagyi rá sem hederített, hogy ő mit akar.
Morgolódva, orra alatt apróbb szitkokat szórva ült fel Kristóf. Nem nézett nagyanyja szemébe, csak elment mellette, mintha ott sem lenne.
- Elkísérhetnél a boltba – szólt utána az öregasszony. Hangjában érződött, mennyire fél a visszautasítástól.
- Jó – motyogta Kristóf, csak úgy félvállról, miközben berakta a kávéját a mikrohullámú sütőbe.
A nagymama ott állt nem messze tőle, remegő lábakkal, és csak nézte furcsán viselkedő unokáját. Már rég letett arról, hogy normális választ kapjon az egyre ridegebb kapcsolatukra. Ha rákérdezett, Kristóf tőmondatokkal felelt, és mindig sértő, durva modorban.
Kristóf lassan, nyugodtan megitta a kávéját, készített hozzá két szelet pirítóst, majd azt is elmajszolta. Dolga végeztével a szobájába vonult, és néhány perc múlva megjelent, útrakész állapotban. Szó nélkül az ajtó elé állt, várva, hogy nagyanyja is felsorakozzon mögé. Miután ez megtörtént, sebesen vágtatott lefelé a lépcsőn. Odalent aztán, az utcán, megvárta a mamát, de csak úgy a szeme sarkából sandított rá. A világ minden kincséért sem nézett volna az arcára.
- Jó idő van szerencsére ma is – jegyezte meg az öregasszony, miután gyenge lábain, féloldalasan, ahogy tudott, lesétált a lépcsőn.
- Ja – vágta rá Kristóf, mintha csak valami undorító bogárhoz beszélne.
- Nem fázol abban a vékony pulóverben? – tört elő a mamából a féltő, óvó angyal.
„Na, már megint kezdi!” – gondolta Kristóf mérgesen – „Nem elég, hogy vele kell töltenem azt a kis időt, amit alvással is tölthetnék, ráadásul még nyaggat is.”
Nem is méltatta annyira a mamát, hogy válaszoljon erre az ostoba kérdésre. Elindult a bolt felé, mit törődve vele, mennyire lemaradt mögötte a nehézkesen közlekedő nagymamája, akinek ráadásul a látása is igencsak megtompult az évek során, így még jobban kellett koncentrálnia.
Kristóf néha azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy a mama így legalább megerősödik. Hiszen minél kevésbé segítenek az embernek, annál jobban rákényszerül az önállósodásra. Nem baj az, ha megtanulja, miképp boldoguljon önmaga. De aztán a következő pillanatban ismét belémart egy furcsa érzés: segíthetne, tehetne a mama öregkorának szebbé tételéért. Ám akárhányszor elhatározta, visszatartotta a lelkében tomboló vihar. Olyankor mindig, öntudatlanul is felidéződött benne az elmúlt évek keserűsége. Két éve már, hogy anyja és apja beadták a válókeresetet. Ma már nem is beszélnek egymással. Ha találkoznak, úgy tekintenek a másikra, mintha nem is éltek volna többé-kevésbé boldog házasságban tizenöt éven át. Akár két idegen…
Kristóf nem is bánta, hogy végül egyikükkel sem tartott. Nagymamájával akkor még olyannyira jóban voltak, ő kérés nélkül is vele tartott. A lakást, ahol nemrég öten laktak, természetesen eladásra kellett bocsátaniuk, az összeget pedig három részre osztották. Mivel a mama szállt be annak idején a legnagyobb résszel, ők ketten könnyűszerrel vásárolhattak egy kis kétszobás panellakást. Meg sem fordult Kristóf fejében, hogy akár anyja, akár apja kérésének engedelmeskedjen. Bár dúltak-fúltak mérgükben mindketten, neki nem kellett a csöppnyi rész, ami a családból megmaradt. Ott volt a nagyanyja, mint rendíthetetlen kőszikla, aki gyerekkorától kezdve állandóan mellette állt, és erején felül segítette, mind anyagilag, mind érzelmileg. Ám mindez mára tovaszállt…

Akkor kezdődtek a gondok, amikor a mama, egyik sétájuk alkalmával, felhozta az őt ért sérelmeket.
- Ha tudom, hogy idáig fajulnak a dolgok, bizony Isten, maradtam volna, ahol voltam. Egyedül, a kis egyszobás lakásomban… Elviseltem volna a magányt! Még az is jobb lett volna, mint ami lett belőle – Fürkészőn a kíváncsi Kristófra nézett, majd folytatta: - Apád is hogy mondta: „Majd jó lesz itt neked nálunk!” Na persze! Jó is volt, amíg el nem kezdett járni az után a másik nő után. Persze, tudom, kettőn áll a vásár. Anyád sem volt egy szent. Neki is megvoltak a maga kis külön útjai. Én a mai napig azt mondom: semmi baj nem lett volna, ha elment volna dolgozni. Mennyi lehetősége volt! De neki egyik sem kellett, mert megerőltető, mert éjszakai műszak, meg mit tudom én! Hát mondd meg nekem, Kristóf, anya az olyan, aki nem képes elmenni dolgozni, holott tudja, hogy kell a pénz?
Kristóf nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, és szótlanul ballagott tovább.
Attól a naptól kezdve a mama többször rákezdett a prédikációra. Hogy az ő anyja milyen egy erkölcstelen nőszemély, az apja meg, az a nyughatatlan lélek, semmivel sem törődik, csak magával. Kristófnak hamar elege lett a szentbeszédből. Ha csak tehette, kerülte a mama társaságát. Lassan odáig fajultak a dolgok, elég volt csupán megszólalnia, Kristófnak már ettől felborzolódtak az ide-gei. Amikor kénytelen volt a közelében tartózkodni, mindig igyekezett minél hamarabb elvégezni a teendőit, hogy aztán eltűnhessen a szobája békés rejtekébe.
A mama persze tovább próbálkozott. Néha azt is hozzátette: „Nem azért, mintha bajom lenne akár apáddal, akár anyáddal…”
De Kristófnak ettől csak még inkább fejébe szállt a vér. Lelke olyannyira felvértezte magát a rábeszélések ellen, szinte oda sem figyelt. Valami távolinak, aprónak tűnő helyről záporoztak felé a rosszindulatú szavak. És az a messzi, tovatűnő hangforrás lassan-lassan elérhetetlenné vált.
Pedig Kristóf megpróbálta. Isten látja lelkét, igyekezett figyelmen kívül hagyni a mama beszédét. Tudta jól, csupán a fájdalom mondatja vele mindazt, és ez a tudat olykor el is söpört minden mást. Olyankor Kristóf képes volt két szónál többől álló mondatokat szólni a mamához. Sőt, még önmagához mérten kedves is tudott lenni. Ám ahogy szaporodtak a szitkozódások, a múltra tett ócsároló megjegyzések, úgy Kristóf szívében újra és újra összegyűlt a harag, és kezdődött minden elölről.

A boltból hazajövet, ahogy a nehéz csomagokat cipelte – a mama szerette ilyenformán kimutatni, mennyire szereti kis unokáját –, azon gondolkozott, miképp lehetne ismét boldog. Választ azonban egyelőre nem talált. A múlt árnyai egyre kísértették. Legszívesebben visszaforgatta volna az idő kerekét oda, amikor még nem lakott velük a mama. Milyen jól is érezték magukat! Hirtelen hatalmas hiányérzet tört rá. Hiányoztak a kellemes családi séták, a birkózások testvérével, régi barátai, akik azóta mind szétoszlottak, felé sem néznek. De leginkább azok a vidám hangulatú délutánok, amikor apjával az éppen vetített focimeccset nézték a tévében, miközben anyja süteménnyel, teával kínálta őket, testvérével pedig állandóan azon vitatkoztak, az ő kedvenc csapatuk – merthogy mindig ellenkezett a véleményük – jobb, és a bíró nyilván folyton ellenük fúj. Ám ez az időszak már elmúlt… soha vissza nem jön többé. Kristóf lelkében ismét újult erőre kapott a vihar, csillapíthatatlanul, hogy vadul megtépázza a szívét, megerősítve a vértet, ami a világtól szinte teljesen elszigetelte.


*** 274. *** Horváth Tibor: Vattacukor

Mióta felnőttem, a nagyvárosban lakom, ezért nagyon jót tett, hogy hétvégén végre engedte időm, hogy meglátogassam édesanyámat, aki viszont világéletében falusi asszony volt. Egészen felfrissültem a vidék hangulatától, na meg attól a kellemes illattól, mely a levegőben terjedt, és leginkább a lótrágya és a pálinka keverékének különös aromája érződött benne. De leginkább az emberek viselkedése lepett meg. Édesanyám kicsiny falujában jórészt idősödő nénik és bácsik laknak, akik magukban hordozzák még annak a régi, tisztelni való életformának a jeleit, ami legtöbbünkből mára sajnos teljesen kihalt.
Meglepett, hogy többen már messziről megemelték – létező vagy nem létező – kalapjukat. Hangosan rám köszöntek, ám részemről csak valami halk dörmögés telt. Mondhatni, roppantul el is szégyelltem magam. Persze, mint minden más hibámat, ezt is ráfogtam a városlakókra: hogy azok vittek bele annyira, hogy már magam sem tudom, ki vagyok igazán. Igaz, ez akkora ostobaság volt, önnön lelkiismeretemnek mégis jólesett a felelősség elhárítása.
Leginkább viszont egy ismerős arc láttán kerekedett jókedvem. Ott állt az utca sarkán, csakúgy, mint régen, amikor még kis lurkóként a lányok haját húzkodtam unalmamban. Akkoriban sokszor megálltam a gépezete előtt. Furcsa, forgó masina volt, amibe, ha gazdája a különféle ízesítésű porokból szórt egy adagot, menten keringeni kezdett a pókhálószerű anyag. Ó, hogy én mennyire szerettem azt az édességet! És most, ahogy felé sétáltam, hirtelen kedvem támadt vattacukrot majszolni.
- Jó reggelt, fiatalúr! – üdvözölt jókedvűen az öreg. Elcsodálkoztam, mennyire megöregedett az évek során. Hát igen, gondoltam, rajtam is hamarosan megjelennek majd az első igazi értelemben vett ráncok. Bár még csak harminc voltam, tudtam jól, sorsomat én sem kerülhetem el.
- Hogy megnőtt az úrfi! – örvendezett a bácsi, vidáman összecsapva kezeit. – Nem akar egy kis vattacukrot?
Bólintottam. Ez volt minden vágyam. Végignéztem a kínálatot, majd választottam:
- Puncsosat szeretnék.
- Kívánsága parancs, úrfi!
Azzal a bácsi buzgón bekeverte az adagot, és alig telt bele két perc, már élvezhettem is az édességet. Az öregúr csillogó szemmel mért végig. Láttam rajta, számára még mindig az a bohókás kisgyermek vagyok, aki annak idején annyiszor megnevettette őt. Nem mehettem el szó nélkül, hát megálltam, hogy egy kicsit elbeszélgessünk az élet furcsa dolgairól.
- Hogy megy dolga Sanyi bácsinak? – kérdeztem, merthogy így hívták a vattacukor árust.
- Hát, fiatalember, köszönöm szépen a kérdést! Mostanában nem nagyon megy a bolt. Minden hétvégén kijárok ide, mert csak akkor engedi időm, de már a kutya sem érdeklődik. Régen más volt minden. Gyerekek jöttek, gyerekek mentek. Nevetgéltek, kergetőztek, és amikor megpihentek a mókázás közben, mindig nálam kötöttek ki. Jó volt elbeszélgetni velük, vagy csak egy-két kedves szót szólni hozzájuk. Az ember legalább érezte, hogy nincs egyedül.
Láttam, szemében megjelenik egy aprónak tűnő, ámde annál mélyebbről feltörő könnycsepp. Ezért aztán úgy gondoltam, vidámabb témára terelem a beszélgetést. Elmondtam neki, hogy épp a faluból való az a lány, akit később feleségül vettem, és azóta született egy gyermekünk is, aki már öt esztendős. Kérdésére, hogy miért nem jöttek ők is, elgondolkodtam, mit is feleljek. Hiszen voltaképpen magam sem tudtam. Nemrég volt beteg a gyerek, ezért úgy gondoltam, egyedül látogatom meg édesanyámat. Ez volt a hivatalos verzió. Ámde éreztem, ez azért nem teljesen fedi a teljes valóságot.
Bizonyára a bácsi is megérezte határozatlanságomat, mert újból elkedvetlenedett. Gondoltam, nem keserítem tovább az életét, elbúcsúztam, megígérve neki, hogy még visszatérek.
Az ebédnél csak turkáltam az ételt. Annyira elkeserített a vattacukor árus bácsi szomorúsága, hogy szinte másra sem tudtam gondolni. Édesanyám persze rögtön észrevette, és szóvá is tette:
- Miért vagy olyan lehangolt? Nem jól mennek a dolgok odahaza?
Nem válaszoltam rögtön. Igyekeztem kanalazni a húslevest, amennyire csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmem, ám végül nem bírtam tovább.
- Találkoztam a vattacukrossal. Tudod, akitől gyerekkoromban annyiszor vettem vattacukrot. Annyira szomorú volt, ahogy mondta, milyen kevés gyerek néz felé mostanában. Komolyan megsajnáltam.
Édesanyám büszke mosollyal az arcán nézett a szemembe. „Hát ez lett az én kisfiamból: nemeslelkű, boldog felnőtt.” – mondta ez a mosoly, és én elszégyelltem magam a kimondatlan dicsérettől. Nem éreztem ugyanis cseppet sem jogosnak, mi több: nem várt bűntudat kerekedett legbelül. Mintha hibásnak tartottam volna magam, csak mert egy kiöregedett vattacukor árus elvesztette a boldogságát.
- Ebéd után menjünk már ki a vattacukros bácsihoz! – kértem anyámat, aki szemmel láthatóan nem értette kívánságomat.
- Hát jó – felelte gyanakvón vizsgálva arcomat. – Ahogy akarod.
Amint elfogyasztottuk a sült húst, a hozzá tartozó burgonyasalátával együtt, fel is kerekedtünk, hogy eleget tegyünk lelkiismeretem javaslatának.
A vattacukros bácsi igencsak megörült jöttünkre.
- Nahát! – csapta össze két tenyerét, anyám felé fordulva. – Az asszonyságot is látni néha errefelé?
Anyám szemmel láthatóan szégyellte magát az öregúr megjegyzése miatt. Sejtettem is, hogy miért. Ismertem annyira szülőmet, hogy tudjam, nem szíveli a hasonló bácsikat, akiknek, mint a rossz nyelvek mondják, nincs ki mind a négy kerekük. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy anyám, elkerülvén a kínos találkozást, inkább választja a kétszer olyan hosszú utat hazafelé jövet a templomból.
Most persze próbált nevetést erőltetni az arcára, ehelyett azonban csupán valami kínos elkámpicsorodást tudott produkálni. Sajnáltam szegényt. Igaz, nem túl emberi viselkedés kerülni ezt a szegény öregurat, ennek ellenére meg voltam róla győződve, anyám voltaképpen jó ember. Hiszen most is eljött velem.
Ahogy azonban elnéztem a bácsi sajnálatra méltó ábrázatát, hirtelen ismét elfogott a lelkiismeret-furdalás. Felidéztem magamban gyerekkorom boldog perceit, majd körülnéztem… Halvány jele sem mutatkozott már annak a vidámságnak, ami akkor körülvett minket. Most is játszottak ugyan a gyerekek, most is nevetgéltek, kergetőztek, mégis, valahogy teljesen idegennek, színészinek hatott az összkép. Vagy csak én nőttem fel?
Akárhogy is volt, a vattacukor árus bácsinak feldobtuk a napját, mindössze azzal, hogy odamentünk hozzá, vettünk tőle egy nagy adag édességet, majd közösen visszahoztuk néhány percre a tovatűnt időszakot. Esküszöm, sohasem éreztem még olyat, mint akkor: sírhatnékom támadt. Azt hiszem, ha sokkal tovább időztünk volna, el is törik a mécses. De hamarosan el kellett búcsúznunk – esteledett már, anyámnak el kellett rendeznie az állatait, nekem pedig lassan ideje volt hazamennem. Utoljára még megígértem az öregúrnak, hogy legközelebb a fiamat is elhozom. Persze, tudom jól, ez sohasem fog megtörténni. Mire rászánnám magam, lehet, hogy szegény bácsi már nem is él. De szerintem egész egyszerűen elfelejtem majd a dolgot. Hiszen annyi minden máson kell törnie a fejét az embernek…


*** 275. *** Horváth Tibor: Valami elrepült

Valami elrepült megint –
egy arc… egy hang… egy látomás,
megfakult, idegen képek;
csak űr maradt utánuk, semmi más.
Mi tegnap még fontosnak tűnt,
mára lényegtelen,
lassan mindent, de mindent
elnyel a végtelen.
Ma még halványan feldereng bár
emléke százéves koroknak,
holnap tán mi is elporladunk már,
s sírunk fölött vidáman forognak
bálozók, s mit sem törődnek velünk;
így is van rendjén – a törődés
ugyan, mit érne akkor már nekünk?
Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem tér.
Ilyen ez az élet.
Mi mégis megyünk előre,
mert hajt, mert űz a vér,
és a túlélés reménye.
De arra csak, ki felejt,
annak van esélye.


*** 276. *** Soponyai György: Esti Zivatar
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 277. *** Kovács Jenőné: Az én Karácsonyfám…
 
Óh, hogy vártam a szentestéket,
hogy lesz-e majd karácsonyfám.
És mindig volt, én úgy emlékszem,
mindig hozott a nagyapám.
 
De sosem volt nagy, kétméteres,
talán egy, vagy annál kisebb.
De nekem mégis gyönyörű volt,
senkié se lehetett szebb.
 
Még ma sem tudom, hogy jutott rá,
egy-egy csoki, szaloncukor.
És sztaniolpapírba dió,
és angyalhaj  is fényes, sok.
 
Nagyanyám rakosgatta fel rá,
és piros almát kicsiket.
És elvarázsolt vele engem,
az árván maradt gyereket.
 
De alatta más, semmi sem volt,
felénk ez még nem volt divat.
De volt szeretet és békesség,
lelkemre még most is kihat.
 
Körül ültük a karácsonyfát,
s énekelték hálát adva,
Hogy „ az Istennek szent angyala,
mennyekből, hogy alászálla”…..
 
Én meg hallgattam áhítattal,
s csodáltam a karácsonyfát.
Gyermek szívvel azért szerettem
oly nagyon a kis Jézuskát…..


*** 278. *** Kovács Jenőné: Emlékszel?

Egy szoba volt az otthonunk,
de ott éreztük jól magunk.
Nyirkos volt a fal, a padló,
de együtt lenni ott volt jó.

Az ablakban virág nyílott,
s nem mentünk, ha bárki hívott.
Álmodtunk, reméltünk benne,
mintha álomkastély lenne.

S megszületett a Kisbabánk,
és boldog évek sora várt.
Aztán másé lett a szoba,
nem lett miénk többé soha.

És évtizedek múltak el,
s az új otthonunk jobb és szebb,
De emlékünkben él tovább
a régi ház, a kis szobánk….


*** 279. *** Kovács Jenőné: A kórházban...

A kórházban minden héten,
háromszor volt látogatás.
E három nap benépesült,
a kórterem, a betegágy.

Volt, aki a Férjét várta,
volt aki a Lányát- Fiát.
Volt, ki Testvérét hívatta,
s volt, aki csak Valakit várt.

Volt, ki édességre vágyott,
volt, aki a virág után.
Volt, ki hazai ételre,
s volt, aki a jó szó után.

S minden héten háromszor
megtelt velük a kórterem.
Minden ágynál sokan álltak,
 s a percek múltak sebesen.

Csak egy ágy volt a kivétel,
melyhez senki sem ment oda.
Rajta sovány – öreg néni,
csukott szemmel, mint egy csoda.

És amikor elköszöntek,
a látogatók sorra mind,
a betegek megkérdezték:
„A Néninek senkije sincs?”

„De van”- mondta nagyon halkan.
„Két Fiam van és egy Lányom.
Mind tanultak, s messze vannak…”
És csend lett a betegágyon.

Az elnémult kórteremben
mindenki sírt egy kicsikét.
S gondolatban-együttérzőn,
átölelték a nénikét.


*** 280. *** Boga Bálint dr.: Gyermekkorom és a katonák

A 2. világháború előtti utolsó békeévben jöttem a világra. A két világháború közötti magyar értelmiségi család polgári gondolatvilágába születtem bele. Értelmi eszmélésem ideje a 2. világháború éveire esett.
A fiúgyerek számára – talán mindig így volt – a katonaember alakja, mondhatni a gyermeki tudat számára felfogható mítosza, mint példakép, mint tisztelni, elérni hivatott férfitípus jelenik meg. A katona, főleg a katonatiszt a férfiasság megtestesítője volt. A katonásdi pedig a legvonzóbb játék, ugyancsak a kis katonafigurák, az ólom- és agyagkatonák kedvenc játékszerek voltak. A harcos történetek kedvelt, izgalmas olvasmánnyá váltak, persze ezek között a régi indián- és cowboy-elbeszélések vitték a prímet.
A 30-as évek világában hivatalosan is nagyon táplálták azt a közvélekedést – és ez a gyerek számára is átszüremkedett -, hogy a magyar katona szerepe valami szépért, jóért, nekünk fontosért folytatott harc és ez szinte magasabb rendűvé nemesült a kisfiú ébredező tudatában. Emiatt és vonzó külső alakja hatására a snájdig, fess, ügyes katonatisztre felnézett a cseperedő fiú. Persze, általában csak az alacsonyabb fokozatú tisztek voltak csínosak, a hadnagy, a százados, mert már őrnagytól kezdve az idősebb tisztek pocakosak voltak, nem beszélve a tábornokokról.
Szóval ezekkel a gondolati sémákkal találkoztam én is nyiladozó értelmem első éveiben, amit még egy ehhez kapcsolódó családi tény is tetézett: egyik nagybátyám, anyám öccse Ludovikát végzett katonatiszt volt. Így én ezt a férfias példakép-imágót az ő személyébe helyeztem. Jóvágású, klasszikus arcú férfi volt, aki engem nagyon szeretett. Az 1940-es évek elejétől – miután Észak-Erdélyt visszakaptuk a bécsi döntés értelmében a románoktól – együtt laktunk Marosvásárhelyen. Ő az ottani hadapród-iskola páncélos tanszékén oktatott. Alkalmam volt az ő jóvoltából egy nagy, terepen tervezett tankcsata-bemutatót is látni. 1943 karácsonyán pedig egy kékre átfestett rohamsisakot kaptam tőle ajándékba – lám, a későbbi kéksisakosok elődje voltam. Itt, Vásárhelyen a kaszárnya közelében laktunk, minden este hallottuk a takarodót jelentő trombitaszólót. Apám – ő az 1. világháborút harcolta végig – sokszor játékos katonarigmusokat szavalt el ilyenkor:
                               Aki nem lép egyszerre,
                               Nem kap rétest estére,
                               Pedig a rétes nagyon jó,
                               Kis Bálintkának való,
vagy máskor:
                                Katona bácsi, hopp-hopp-hopp,
                                Adjon nekem cibakot,
                                Mert ha nem ad cibakot,
                                Betöröm az ablakot.
Igen, a cibak a katonák számára sütött cipó volt: Zwieback, még a KuK közös hadsereg idejéből maradt német kifejezés. Hétvégén a város tele volt kimenős közlegényekkel, ők is frissen vasalt, rendezett öltözékben fogadták a falvakból ekkor fellátogató székely lányokat („leánkákat”). Tehát a katonasággal kapcsolatos gondolatvilágom nem korlátozódott a tisztekre és része volt mindennapi életünknek. Ekkor, ha tömegről, nagyobb embercsoportról volt szó, azt mondtuk: egész népség-katonaság.
Mindez a 2. világháború később megismert harcai, csatái, borzalmai közepette történt. Nem tudom, szüleim mennyit tudtak ezekről, biztos, nem sokat. A magyar hivatalos közlések nagyon szegényesek voltak akkor, a doni vereségről, veszteségről sem adtak megfelelő híreket. 1944-ig Magyarország úgy élt belül, mintha nem egy gyilkoló világháború közepén helyezkedne el, különösen a magyar értelmiség szinte a békebeli idők atmoszférájában élte mindennapi életét. Mikor Horthy kormányzó a németek elől menekülő lengyeleket, franciákat beengedte az országba, azok csodálkoztak, mintha más, békében élő világrészre érkeztek volna. De aztán mind az ország, mind a családunk kapott a háború tömény csapásaiból.
Folytatom a katonákkal kapcsolatos emlékeimet, amelyek már idegen katonákhoz kap-csolódnak.
Féltünk a bombázásoktól, ezért egy Vásárhely melletti kis faluba költöztünk. 1944. március 19., az ország német megszállása után itt is a német hatalom-átvételt kifejezve a főtéren egy német tank állt. Mi, gyerekek, persze, ennek jelentőségét nem éreztük, gyakran odamentünk a közelébe, egész fiatal, kölyökképű német katonák vették körül, kedvesek voltak, barátkoztunk velük, engedtek felmászni a tankra. Szinte gyerekkatonák! Mennyi elpusztult közülük – mindkét oldalon – a háború folyamán!
Aztán jött 1944. augusztus 23., amikor a románok átálltak Hitlertől Sztálinhoz és a front egy pillanat alatt egész közel került hozzánk. Egy hétre rá elmenekültünk, a bejövő ellenséges katonák gyalázkodásait nem akartuk megélni. Ahogy aztán közeledett és nyomult nyugat felé a front, mi is egyre nyugatabbra sodródtunk. Így útközben már sokkal vadabb, katonákhoz köthető események tanúi, elszenvedői voltunk.
A vas-megyei Rum községben egy üresen álló házban kaptunk szállást. A német hadsereg már visz-szavonulóban volt ekkor, látszott, hogy elvesztették a háborút. A faluba is érkeztek már erősen ren-dezetlen, demoralizálódott csapatok. A házunkban is lefoglalták az üres szobákat. Egy alkalommal, amikor anyámmal és öcsémmel hármasban voltunk otthon, apám valamit intézett és távol volt, a katonák részegen tértek haza és eltévesztették az ajtót, hozzánk akartak bejönni, ordítottak, ököllel verték az ajtót. A félelem, a rettegés érzete máig bennem van, anyám rémült arca meg előttem. Végül sikerült a szobánk másik ajtaja közelében lakó német tisztekhez fordulni segítségért, akik kiszabadítottak szorongató helyzetünkből.
Pár hét múlva tovább vonultunk. Sopronkövesden kaptunk legközelebb elhelyezést. Itteni élményem volt az az esemény, amikor a németek szovjet hadifoglyokat hajtottak át a te-lepülésen. Nagy tömeg volt, tépett, szennyes, sáros ruhában. Nem felejtem az arcokat, többségüknek vad, dacos, de egyben elkínzott, keleti jellegű ábrázata volt, a Szovjetunió ázsiai területeiről származhattak. Óh, ha ezek ránk szabadulnának!
A front pedig csak jött-jött, így mi végül el kellett hagyjuk az országot, az akkor a Reich részét képező Ausztriába tértünk át, de itt is csak mentünk-mentünk. Átutaztunk szinte egész Ausztrián, csak Tirolban állapodtunk meg. Ekkor már a háború utolsó napjaiban voltunk. Ezt a területet pedig már az amerikai katonák tartották a kezükben. Vidámak voltak, mintha nem is egy háború poklából érkeztek volna, pedig hát onnan jöttek. Egy faluban voltunk éppen átutazóban, amikor egy amerikai katonai teherautó állt meg a főtéren és csokoládét osztottak, pontosabban dobáltak szét a helybeli gyerekek számára. Szerencsém volt, nekem is jutott az ajándékból.
A háború befejezése után szüleim a hazatérés mellett döntöttek. Marhavagonokban szállítottak Ma-gyarország felé. Egy este futott be a szerelvény a bécsi pályaudvarra, a félig kivilágított peronon már rendezett uniformisban orosz katonák strázsáltak. Szorongás szállta meg lelkünket. Hazánkhoz közeledtünk, de egyben beléptünk a Szovjet által birtokolt birodalomba.
Még nem voltam nyolc éves és egy világ volt már mögöttem. Már elhagytam egy korszakot, pedig még tulajdonképpen el sem kezdtem az életemet. A történelem istennője „pechemre” éppen akkor flörtölt a legvadabbul a páncélruhás Marssal, azóta is viszonyuktól szenved a Föld, hol itt, hol ott.
A katonák emléke, a katona fogalma meg bennem első éveim folyamán átváltozott, a férfi eszményképből szorongást kiváltó marcona alakká vált és az is maradt.


*** 281. *** Boga Bálint dr.: Királyi emlékek

Roskilde, 1989. Dánia fővárosa volt korábban. A katedrálisban ott nyugszanak a régmúlt és közelmúlt királyai, Kékfogú Haraldtól kezdve, a Frigyesek és Keresztélyek hosszú sora.
Belépek a kapun, előtte és bent is rendőrök és díszruhás katonák, de hagynak nézelődni, az oltár környékéhez azonban nem engednek oda. Ott egy csinos, barna kosztümös, kellemes arcú hölgy áll, több meglett férfi veszi körül, valami kartonfélét néznek. A férfiak magyaráznak, közben körbe-körbenéznek. Megismerem a hölgyet: ő II. Margit, Dánia királynője. Milyen felemelő érzés! A régmúlt királyainak szarkofágjai mellett az élő, mostani királyt látni! Együtt a királyi múlt és a királyi jelen. És micsoda különbség, micsoda kontraszt! A képekről ismert, marcona arcú, vaskos, díszes ruhájú monarchák és ez a kedves arcú, csinos, fiatal küllemű, polgári öltözékű nő. Mindez a szép gótikus székesegyházban! Történelmi korok találkozási időpontja! Megélem, mert annak tartom, a pillanat nagyszerűségét. Egy eseménnyel való véletlen találkozás, melyet tudatom történelmivé tágít. Állítólag valami építészeti beavatkozás fog a katedrálisban történni, és mivel a királyok sírhelyei itt vannak, a királynő beleegyezése nélkül nem történhet meg. Ezt magyarázzák az építészek őfelségének.
Nekem meg különösen mindezt meghaladó érzés ebben a királyok sírhelyeit magába záró templomban lenni: anyám - aki dán származású, név szerint Andersen volt - őseinek uralkodói is itt nyugszanak. A dán múltba vesző származás érzete ejt hatalmába. Közöm van ezekhez a királyokhoz! De gyerekkori emlékeim a királynőhöz is kapcsolódnak. A háború után a dánok – bár ők is szenvedtek a háború alatt – humanitárius segélyt nyújtottak nekünk, magyaroknak, főleg a gyermekeknek. Ez volt a Red barnet! (Mentsd meg a gyermeket!) adomány-akció. 1947 nyarán én is dánok által fenntartott nyári táborban vehettem részt. Brosúrákat osztottak szét köztünk akkor, hogy ismerjük meg azt az országot, amelynek jóvoltából részesültünk az adományból. A kis füzet belső oldalán IX. Frigyes király képe, térdén ült az akkor 5-6 éves Margit trónörökösnő. Máig őrzöm ezt a füzetecskét. És íme élőben , közelről látom a felnőtt, élete virágában uralkodó királynőt.

Roskildén kívül Európa több országában volt szerencsém művészi faragású királyi szarkofágokat meglátogatni és ahol - mindenütt! – megérintett a történelem szele. Áhítattal léptem be Londonban a Westminster Apátságba, Párizs mellett Saint Denis katedrálisába, a stockholmi Riddarholmenbe, a lisszaboni Szent Jeromos monostorba, a prágai Szent Vitus katedrálisba, a krakkói Wawel templomába, a szentpétervári Péter-Pál székesegyházba.

Élő királynőt azonban - közelről – csak még egy alkalommal láttam: II. Erzsébetet Londonban. Az angolok számára nem rendkívüli, amikor a királynő a parlament megnyitására átkocsikázik a városon, évente egyszer megtörténik, mégis zsúfoltak az utak ezen a napon, bár alig látnak valamit személyéből, arcának a hintó ablakából sejthető sziluettje lehet csupán, amiben részesülhetnek. Persze, élmény látni a hintót, az azt kísérő díszegységet, főleg a lovasokat. Én is elmentem (1996-ban volt ez) a Whitehall elejére a tömegbe, jóformán csak a hintó tetejét láttam a bevonulás előtt, de utána a Mallra mentem, ahol órákig álltam várva a Buckingham Palotába visszatérést és ott láttam –ha futólag is – a királynő arcát a hintó ablakán át. Jó érzés volt látni az emberek arckifejezését, a türelmet, ahogy vártak hosszú órákat, ahogy nézték felszabadult örömmel a hintót, a tradicionális ruhákba öltözött kísérő lovasokat. Igen, kell valami felsőbbség, valami az idő által tartóssá kristályosodott eszme és intézmény az embereknek. A biztonság érzetét a gyökér mélységének és a folyamatosságnak tudata adja. A változást is kevesebb sérüléssel vészeljük át, ha ez ott van bennünk. Az angol ember stabilitása is ebben gyökeredzik. A modern demokrácia is stabilabb, változásai is kevésbé rengetőek, ha felette ott áll a királyi hagyomány és kontinuitás. A teljes lazaságú, keret nélküli demokrácia felhígul, csak csapong súlytalanul, mint például a háború utáni Olaszországban, de a jelen is sok példával szolgálhat erre.

És még egy emléket meg kell említenem. Találkoztam, sőt beszéltem egy majdnem-királlyal, egy lehetett-volna-királlyal: Habsburg Ottó meglátogatta újpesti közművelődési körünket. Mint IV. Károly királyunk fia ő következett volna a trónon apja halála után, ha a monarchia, az európai unió egyfajta elődje szét nem esik köztársaságokra. Körünkben pódiumbeszélgetésen vett részt, a beszélgetés végén akkor megjelent könyvét dedikálta számomra. Bölcs távolságtartása a felszíntől, ember- és politika-ismerete lenyűgöző volt. Európai polgár volt, az lehetett csak, de királyi tartása hosszú élete folyamán tiszteletet parancsolt, még a szocialisták is meghajoltak előtte. Persze, ő szellemi, emberi kvalitásaival a királyi vért az általános emberi méltóság hagyományt is meghaladó elismerési magasságába emelte.

Visszaemlékezésemet profán fordulattal zárom, amely azonban utal arra a mély értékre, amit a jó királyokban megtestesülni vélünk és valahol tovább él a tudatalattiban. Unokáink, a tinédzserek azt mondják arra, ami nagyon jó, ami fenséges: Király!


*** 282. *** Elbert Anita: Emlékezés

Egy borús, nyári napon
Szobámba zárkózva, írni
Kezdtem, kacskaringós,
Szép betűkkel, az egész
Életet próbáltam versbe
Szedni, de csak a semmi
Ment, mely üresség és
Teljesség volt egyszersmind.
Szoborként várt rám
A hajnal istennője, s betűket
Rótt a csupasz földre,
Melyek lángra kaptak, mint
A világ, s az Ige megnyilvánult.
Újat hoztam, s hozok
Mindhalálig, emlékezem
Angyali eredetemre, melyhez
Mérten fogom előállítani
A szót. Szomorú sors köszönt
Be az emberek életébe,
Lángviharok tizedelik őket.
Vér a vér ellen támad,
S eltűnik a testvériség, de
Majdan beköszönt az ígért
Kánaán, mézzel és tejjel
Folyó országa, hol minden
Ember boldog, és megelégedett
Lesz. Új Atlantisziak, gyűljetek
Körém, s énekeljük el
A nagy visszaemlékezést.


*** 283. *** Elbert Anita: Görög az emlékezet

Feledésbe merül sejtekből összerakott vár,
Mégis feledés emlékezetté vált,
Könnycseppek tolultak ki szemből,
Sós kristályok lepték be szikkadt földet,
Cukormázat hintettek az égre,
Manna révén írás meredt a szöveten,
Olyan kristályosak az éjek, mikoron
Felejtés lágy homályában emlékező szemek
Ezer látószervként merednek le a rónába,
Elcsuklott a hang, s minden emlékszín
Tudatba tolult, levetve maszkot,
Eldobva múltat, egyedül jelen maradva meg,
Lágy sejtésen elmerengve, lépcsőzetes irányban
A mélybe görög lefelé az emlékezet.


*** 284. *** Elbert Anita: Emlékezésre emlékezem

Emlékezésre emlékezem,
A gondolatot szóra fordítva,
Felejtésbe képek szövődnek,
Életbeli harmónia,
Eseménybe nem rivall más,
Csak tény, képszerűséget
Levetve magáról,
A semmiből valamibe tévedő szó,
Első teremtést követő
Eleven érlelés és sejtés,
Harmadszorra kombináló,
Egységes pókszövet ívén:
Az önmagán merengő emlékezet.


*** 285. *** Elbert Anita: Ha majd a könnyek emlékeznek…

Egyszer majd emlékezni szép lesz,
Ha belopózik az életbe a halál,
Akkor már az érzékelés, tapasztalat akarása,
Megismerés eltűnik,
Mély csend lesz és havazás,
Jelenség szintjén a szép
Víz felszínén úszó betűvilág,
Rendvesztett, átlátszó szemlélet,
Ám nézőpontok összességének eredőjén
Igazság lakozik, szépséget rejt lényege,
Formát önt ősanyagba vágy,
A meghalni akarás,
Tettet olt mértékbe az élés,
Bölcs előrelátás útja valóságnak,
Jelenbe temetik múlt emlékeit,
Élménybe fogják visszaemlékezést,
Míg a jövő görbe mosolyként ír
A halál nevére keresztet,
Kiválasztva belőle színét, feketeségét,
Majd megszűnik minden lehetőség,
Széppé válik a jelen–nem–lét,
Természet teremtőereje olt szimbólumba erőt,
Majd a gondolkodásban magába szállt az élet,
Eltűntek mindenek,
Sírni kezdett az ég és föld,
Egy el nem tűnő, száraz könnycsepp
Örökké lélek szövetén ír,
A szenvedő lét után,
Jutalom a színről színre feltárulkozó,
Örök, szép, új élet.


*** 286. *** Kovács József Tibor: Lenyomat

A lenyomat bőrömbe
örökre beégve,
de a lelkem megtisztult
a fényre kilépve.
A béklyóm lerúgtam,
hogy a lányom ne lássa,
hogyan alázna meg
a hazugok világa...  

A múltam már enyém,
azt nem tagadhatom,
de a jövőm változik.
És én úgy akarom
élni az életem,
hogyha tükörbe nézek,
nem egy nyüszítő eb
köszönje meg, hogy nézhet...

A végtelen térben
magamhoz ölelem
gyermeki önmagam...
A lányom szemében
magához köt engem,
ezért értelme van...


*** 287. *** Kovács József Tibor: Emlékek

Nem érte váratlanul, mégis teljesen más érzés volt, mint ahogy elképzelte. Az orvos nem kertelt, megmondta, hogy ez fog történni. Volt már hasonló, de most mégis egyből tudta, hogy ez az a bizonyos, az utolsó. Először még küzdött, az agyában ösztön reakciók zajlottak. Az élet élni akar... Egy pillanatra úgy érezte hiába készült rá, nem fogja tudni kontrollálni az eseményeket, de végül mégis sikerült... Olyan volt, mint a meditációk, amiket nap, mint nap elvégzett, de tisztába volt vele, hogy most nem lesz visszafelé...
Azok a szemek... Soha nem volt még olyan boldog. Összetalálkozott a két tekintett, és végtelen kapcsot érzett kettejük között. Feleségére nézett, aki könnyek között csodálattal nézte őket. Abban a pillanatban értette meg a család fogalmát...
Gépek zajára ébredt, fejében hasító fájdalommal, szemei csak árnyakat közvetítettek számára. Az orvos, megrendült hangon közölte vele, hogy csak ő élte túl, de fejtől lefele lebénult, és a vizsgálatok eredménye alapján ez az állapot megváltoztathatatlan...
Büszke volt magára - három első helyezés - elvonult az ünnepségen résztvevő diákok sorai előtt, fellépett a pulpitusra, ahol először átvette az okleveleket az igazgatótól, majd a tanári kar minden tagja kezet rázott vele...
- Mit mondtál Anyádra? - lendült apja kezében a seprű, de a levegőben elkapta, majd kirántva azt annak kezéből a térdén kettétörte. - Hogy merészeled, amíg én adom a kenyeret a szádba... - de már nem tudta befejezni, mert azok a kezek a falhoz lökték, és ő elment...
 Az igen kimondásakor szabadnak érezte magát, és hitt a változásban, esélyt akart adni a szüleinek, minden olyan egyszerűnek tűnt...
Ott állt a fa alatt, nyakában dobogott a szíve, amikor kezébe vette a csillogó papírba csomagolt ajándékot, annyira vágyott arra a legóra - hónapok óta arról álmodott, hogy milyen lesz felépíteni a rendőrségi épületet. Óvatosan bontotta fel a leragasztott végeket, végül két szélénél megfogva, egy határozott mozdulattal felhajtotta a csomagolást. Soha nem csalódott még akkorát, amikor meglátta a bűvész készletet. De szerette anyját, így karjai közé bújva köszönte meg az ajándékot...
Nézte, ahogy felesége meglöki a hintát, és lánya kacagva kiáltja az ég felé: - Szeretlek Anya! Annyira gyönyörűek voltak mind a ketten, és ő olyan boldog volt, mint bármelyik nap, amióta családdá váltak.. Büszke volt feleségére, akinél jobb anyát el sem tudott képzelni;  lelkét újra átjárta a soha el nem múló szerelem érzése...
A virágos sapkát különösen szerette rajta, még jobban kiemelte a lánya arcának báját. Felesége mindig odafigyelt, hogy az öltözetük az egyszerűségében is különleges legyen. Nézte, ahogy a kezek, a vödörből kiöntött parti homokot formázzák. - Apa kevés lesz, hozol még a nedvesebből? És ő boldogan hajolt le, majd elindult, a lágy fodrú habok felé... 
Feleségén nem fogott az idő, még mindig megbolondította, ahogy fürtjei között játszott júniusi napfény. Csodásak voltak mind a ketten, anya és lánya egyforma kosztümben, egymásra mosolyogva a fényképezőgép keresőjében... Gyönyörű nővé érett az a karban ringatott piciny leány, és újra, meg újra lenyomta az exponáló gombot...
- Kicsit félek, furcsa lesz, hogy nem tudtok azonnal ott lenni, ha szükségem lesz rátok. De megoldjuk, hiszen nekem van a legjobb családom! És ő a tükörből nézte lánya szemében azt a huncut mosolyt, mellyel mindig le tudta venni őket a lábukról, amely minden nehéz pillanatban erőt adott nekik, hiszen azért érdemes volt... Csak a két sikolyt hallotta, aztán egy hatalmas csattanás, és a gerincbe hatoló fájdalom...

*****      
- Nézd az arcát, ilyet még soha nem láttam!
- Hidd el megbűnhődött. Harminc évet töltött el ebben a szobában, végig teljesen egyedül. Amióta itt vagyok, még senki nem látogatta meg..
- Te jó isten, mit csinált?
- Előre megfontolt gyilkosság, annak idején több hétig vezető hír volt a médiában. Késsel rontott a szüleinek, olyan brutalitással végzett velük, olyan energiák dolgoztak benne, hogy elszakadt a gerincvelője, és a kiérkező rendőrök magatehetetlenül feküdve találtak rá a vérrel borított padlón.


*** 288. *** Mercz Andrea: Hűség

- Sikerült? – szólt bele a telefonba Tamara.
- Hát nem. - válaszolta szomorúan Péter.
- Mi van, nem te lettél az igazgató mégse?!
- De sajnos. Éppen ezért nem sikerült.
Tamara értette férje aggodalmát. Ő sem örült annak, hogy Péter újra megpályázta az igazgatói posztot. Jó főnöknek tartotta. Túl jónak. Attól félt, túl sokat vállal magára, a lelkiismeretességbe rokkan bele. Először megpróbálta lebeszélni. Aztán inkább hallgatott. Végül is ez nem az ő döntése kell, hogy legyen. Tudta, hogy Péter sem szívesen vállalja újra, a maszatolás, az örökös taktikázás, a nap mint nap érzékelhető tehetetlenség nem az ő asztala.  A csapat bízott benne, bár szavakkal csak kevesen erősítették ezt meg. Tamara úgy érezte, nem értékelik eléggé, hogy Péter kiáll értük, munkahelyeket ment meg, a körülmények ellenére is nyugodt légkörben dolgozhatnak. Volt szerencséje az előző főnök idején ebben a csapatban dolgozni. Hát minden volt, csak nyugodt légkör nem.
Tamara délután összefutott férje titkárnőjével. Barbara a gratuláció után elmesélte, hogy Péter nagyon ideges volt egész nap, rengeteg kávét ivott. Tamara érezte, hogy baj van, de tudta, hogy nem a választás miatt, hiszen az Pétert egyáltalán nem izgatta.
Este észrevette Péteren, hogy tényleg valami nincs rendben. Rá is kérdezett, de kitérő választ kapott. Nem hagyta magát, többször ráfordult a témára. A hallgatás súlyából érezte, nagy a baj.
- Az a pletyka terjedt el, hogy Tünde a szeretőm. – szólalt meg egyszer csak Péter.
Tamara hahotázásban tört ki.
- Ne nevess! Nem ennyire egyszerű az ügy. – mondta Péter kissé sértetten.
- Ne hülyéskedj már! Én ezt nem tudom komolyan venni. Emlékszel, mivel cukkoltalak, amikor említetted, hogy Tünde megosztja veled otthoni problémáit?
- A vigasztalásban nehogy egymásba szeressetek. – válaszolta gépiesen Péter.
- És te hogyan reagáltál erre? – kérdezett tovább Tamara.
- Nem cseréllek öregebbre!- idézte föl mosolyogva Péter a néhány héttel ezelőtti párbeszédet.
- Na ennyi. Vicc az egész és kész. Tudod, hogy nem hiszek el belőle egy szót sem! Különben ki terjeszti?
- Tünde mondta délelőtt. Őt is valaki figyelmeztette, de nem árulta el a forrását. Kellemes volt így kiállni a csapat elé, tiszta ideg voltam egész nap.
- Tudom, Barbara említette.
- Találkoztatok?
- Ja, a Sparban. Persze ő a választásra fogta. De én tudtam, hogy másról van szó.
 - Ja. Másról. Engem sem érdekel annyira a dolog, remélem te is nekem hiszel. Ezért is mesélem el. Csak Tündét féltem. Most nagyon kivan. Nem elég neki a balhé a férjével, még most ez is. Nagyon kellene, hogy beszélgessünk a házasságáról, de mostanában biztos nem jön be hozzám, mert a pletykának is az volt az alapja, hogy sokszor látták bejönni az irodámba, és bezártuk az ajtót. Tudod, hogy a projektet intéztük.
- Mindig zárt ajtók mögött beszélsz a beosztottaiddal.
Két hónapig egyáltalán nem került szóba Tamara és Péter között az ügy. Már úgy tűnt, ennyi volt, el is felejtkeztek róla. Május elején Tamara benézett a cég ünnepségére.
- Szépen beszéltél, a műsor is kedves volt. Jó volt a szervezés. – értékelte az autóban hazafele a látottakat.
- Ja, az jó volt. –bólogatott Péter.
- Valami baj van? – gyanakodott Tamara.
- Nagy az Isten állatkertje.
- És alacsony a kerítése?
- Hát valahogy úgy.
- De most tényleg. Mi a baj?
- Majd otthon elmesélem.
Péter beállt a garázsba, bezárta a kaput, levetette az öltönyt, becsomagolta, beakasztotta a szekrénybe. Mintha szándékosan húzta volna az időt. Tamara figyelmeztette az ígéretére. 
- Főzök egy kávét. Kérsz te is? – kérdezte Péter.
- Ne húzd már az időt! Tisztára föl vagyok csigázva! Mesélj már! – türelmetlenkedett Tamara.
- Majd nem leszel ennyire kíváncsi, ha meghallod. – sóhajtott Péter. – Ma Barbara kérdezett rá, tudom-e, hogy az a pletyka terjedt el, hogy Tünde a szeretőm.
- Még mindig ezen rágódnak?
- Látod. Ráadásul Tünde is megkeresett kétségbe esve, hogy mi lesz, ha te is megtudod. Megnyugtattam, hogy már tudod régóta. És tőlem. Meg hogy nem zavar.
- De, most már zavar. A rohadt életbe. Kinek nincs jobb dolga, mint másokról kitalálni ilyen történeteket.
- Hát volt néhány tippem. De be is jött. Te is biztos ki tudnád találni. Azt is tudom, ki a fő terjesztő és miért. Arra viszont nem jönnél rá.
Tamara kérdőn nézett férjére. Egy kis hatásszünet után Péter kibökte: - Timi.
- Persze. Ha adnátok neki több munkát, nem unná szét az agyát, és nem ilyeneken pörögne. -háborodott föl Tamara.
- Barbara megnyugtatta, hogy biztos nem így van, nagyon szeretjük egymást. Én szinte bálványozlak téged, úgy mesélek rólad, meg úgy is nézek rád. Ő tűzbe tenné a kezét értem. Mondtam neki, nem kellene műkézre gyűjtenie. Timi viszont azt is látta, hogyan nézek Tündére tenisz közben. Mindig együtt megyünk, párosban együtt játszunk, örülünk a pontnak, meccs után sem megyünk rögtön be az öltözőbe. Timi szerint két vasat tartok a tűzben.
- Gondolom engem meg szánalmas hülyének tartanak, aki még ezt is elviseli. Vagy sajnálnak, hogy elképzelésem sincs arról, mi zajlik a hátam mögött. És még mindig gyereket akarok tőled. Timi meg nem állhat neked ellent, hiszen a főnöke vagy.
- Ne is mondd! Az a gyanús, hogy te mostanában sokszor jössz be hozzám. Biztos gyanítasz valamit és ellenőrzöl. A házasságunk meg éppen azért hűlt ki, mert nincs gyerekünk.
- Na, mit tudnak még? Halljam!
- 15 éve ismerjük egymást. Miért éppen most jöttünk össze? Előbb ismertem, mint téged.
- A pátyolgatásban szerettetek egymásba. Volt már ilyen, nem? Az bosszant, hogy azt feltételezik, élnék ilyen kapcsolatban. Ennyire ismernek! Ha már nem szeretnél, miért nem engednélek el? Gyereken nem kellene osztoznunk, a vagyonon meg csak megegyeznénk, aztán mindenki menne a maga útjára. Ennyire csak nem aláznánk meg magunkat és egymást! Én nem ragaszkodnék hozzád, ha el akarnál menni, te csak bevallanád őszintén, hogy beleszerettél másba. És szerintem Tünde is korrektebb annál, minthogy engem becsapva szeretőt játszana. Csak vagyunk ennyire felnőtt emberek! 
-   Azt nem értem, miből gondolják, hogy viszonyunk van. Csak azt láthatták, hogy beszélgetünk. A cégen kívül sehol nem találkoztunk, azt nem láthatták.
- Nem kellett látni semmit, gondolják, hogy úgy volt. Minden házasságban kötelező lenni félrelépésnek? Timi attól nem tart, hogy oda vezet az ármánykodása, hogy emiatt kirúgod? Apropó, azt még nem mondtad el, miért csinálja.
- Tünde szerint bosszúból. Eleinte mesélt az otthoni problémáiról Timinek is. Aztán mikor hallotta, hogy egy másik barátnője szerelmi háromszög ügyét hordja-viszi a háta mögött, nem avatta be többet a dolgaiba. Ezt Timi egyszer csak nehezményezte, Tünde meg őszintén elmondta neki, hogy miért. Na, ezen úgy látszik megsértődött, és itt a válasz.
Tamara elképedve hallgatott. Péter így folytatta:  
- Azon gondolkodtam, mit tegyünk. Szerinted mi lenne a jó? Hívjam be és beszélgessek vele? – kérdezte bizonytalanul Péter.
- Megérdemelné. De akkor leszállnál az ő szintjére. Nekem is volt olyan ötletem, hogy megkeresem és elbeszélgetek vele. Szerintem tegyünk úgy, mintha nem tudnánk az egészről. Ha tagadjuk, az legalább annyira gyanús. Inkább beszéljünk a nyaralásról! Hova menjünk idén?
Péter már hozta is a térképet. Imádtak utazni, már a tervezés is feldobta őket.
Tamara fejében azért a következő napokban szöget ütött egy gondolat. A korábbi kapcsolataiban rettenetesen féltékeny volt, Péter mellett azonban annyira biztonságban érezte magát, hogy ez a jel-lemvonása teljesen eltűnt. Most viszont gyanút fogott. Mi van, ha Péter tényleg megcsalja, és jó taktikaként alkalmazta a történet elmondását. Az őszinteség soha nem gyanús. Mi van, ha ezzel akarja őt távol tartani az ügyektől. Elég pocsékul érezte magát. Nem is tudta, miért. Azért, mert férje megcsalja és hazudik neki, vagy azért mert ilyet feltételez róla. Hogy derítse ki az igazságot? Mindenesetre igyekezett elhessegetni gyanúját. Horoszkópja megírta, hogy idén nehézségekre számíthat párkapcsolatában. Persze, hetedik év. Az állítólag zűrös. Mosolygott az előrejelzésen. Annyira harmonikus kapcsolatban élnek, el sem tudta képzelni, mi jelenthetne veszélyt kettőjükre. Tőlük teljesen független dologra gondolni sem mert. Azon is elgondolkodott, mire akarja őket megtanítani az élet ezzel.
Péter előállt azzal az ötlettel, hogy meghívja grillpartira a teniszcsapatot. Már régen megígérte nekik, de mióta ez az ügy zajlott, nem forszírozta a témát. Most azt gondolta, ha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, belefér a meghívás. Tamara egyetértett vele, jó alkalom lesz, hogy lássa az igazságot. Még Timi is elfogadta a meghívást. A vendégek nem egyszerre érkeztek. Tamarának feltűnt, hogy Tünde feszélyezve érzi magát. Pétertől tudta, hogy Tünde tart egy kicsit attól, hogy Tamara mégsem hisz az ő ártatlanságukban. Timi családi programra hivatkozva később érkezett és korábban távozott. Zavarban volt, bár jól leplezte. Láthatóan kilógott a csapatból. Pétert és Tamarát valami földöntúli nyugalom szállta meg, jól összeszokott szerelmes házaspár benyomását keltették. Irigylésre méltó volt évek óta tartó őszinte szerelmük. Pedig érdekes lett volna, ha a partit színesíti legalább egy kis balhé: hajtépés, ordibálás nők között közönség előtt. Ez a természetes idilli kép azonban valószínűleg végleg meggyőzött minden kételkedőt: ez kérem egy kikezdhetetlen régimódi házasság.
Tünde a búcsúzásnál nagyon meg volt hatva: - Nagyon érdekes volt titeket látni az otthonotokban. Nem is gondoltam, hogy így éltek. Irigyellek benneteket! És köszönöm, hogy meghívtatok.
Tamara tudta, miről beszél, miért mondja ezt. Csak megölelte Tündét, értették egymást magyarázatok nélkül is. Ennél többet később sem beszéltek az ügyről, nem érezték szükségét.
Hetekkel később Tamara összefutott egy konferencián egy régi kolleganőjével. Már ő is máshol dolgozott. Kata élénken érdeklődött Tamara hogyléte felől.
- Kösz, jobban nem is lehetnék. - válaszára Kata kissé elcsodálkozott. Tamara folytatta:
- Éppen a skandináviai körutazásom szervezem.
- Kivel mész? – próbálkozott Kata.
- Mit gondolsz? – várakoztatta a válasszal Tamara.
- Gondolom Péterrel- - bizonytalankodott Kata.
- Eltaláltad. Furcsa?
- Na jó, nem játszom tovább. Voltunk mi annyira jóban, hogy elmondom. Azt hallottam, váltok.
- Mert Péternek szeretője van?
- Aha.
- És elhitted?
- Én?  Most őszintén?! Tudod, hogy nálunk is úgy jött, mint derült égből villámcsapás. Majdnem el is váltunk. Akkor te gondoltad volna?
- Hát nem.
- Különben találkoztam Tündével nemrég, és tőle is megkérdeztem nyíltan. Én nem csemegéztem rajta, utána már csak a rossz házasságáról beszélgettünk, ti szóba sem kerültetek. Tudtam neki tanácsokat adni!
Tamara megtudta Katától, kikhez jutott el az ő házasságuk tönkremenetelének pletykája. Ha nem erősödtek volna meg még jobban szerelmükben, és nem tudta volna biztosan, hogy 7 évvel ezelőtt jól választott, ezzel a férfival akarja leélni az életét, mert kapcsolatuk mindent ki fog bírni, akkor bosszankodott volna. Így azonban csak azt tudta remélni, hogy az idő mindent megold, mert minden csoda három napig tart. A nyári szabadságról visszatérve már senki sem foglalkozik az ő ügyükkel. Addigra lesz más! Az viszont letörte, hogy ma már kevesen hisznek a sírig tartó őszinte, boldog házasságban. Mert sokat kell rajta dolgozni? Egyáltalán nem bánta, hogy ők Péterrel olyan régimódiak, akik képesek ennek az egyetlen házasságnak a fenntartásába energiát fektetni.
    

*** 289. *** Szloboda Tibor: A búcsú előtt
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 290. *** Szloboda Tibor: Szótlan búcsúzás
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 291. *** Szloboda Tibor: Rongybaba
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 292. *** Szloboda Tibor: Hajnali ima
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 293. *** Szloboda Tibor: Ablakok a világra
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 294. *** Szloboda Tibor: Premier előtt
A pályázati feltételek be nem tartása miatt a pályázatból kizárva


*** 295. *** Murányi Róbert: Boglárka nyaral

Öregekkel volt körülvéve. Az egyik mellette levő lakásban Hédi néni éldegélt, akinek egyforma napjaiban a legfontosabb eseményt fiának orvos barátja jelentette, aki igyekezett hetente kétszer meglátogatni a hipochonder öreg hölgyet.
Hédi nénivel ritkán találkozott, leggyakrabban akkor, ha a gangon megállította a kortalan, kedves szomszéd, és finoman figyelmeztette az elmúlt éjszakára, mivel a középső, ablakokkal bőven ellátott lakásban élő festőművész nem vetette meg a hegy levét, gyakran úgy alkotott, hogy a festékfoltos magnójából teljes hangerővel üvöltött a Doors, vagy zilált fiatalságát igazán idéző Rolling Stones. De rengette már az ablakokat a Máté Passió kórusa is…
Ilyenkor udvariasan elnézést kért, és látta Hédi néni szemeiben a megbocsátást, noha az intelligens öregasszony nagyon is jól tudta, hogy néhány nap múlva - újra nem fog tudni aludni az általa tisztelt művész úr keltette zajoktól. Hédi néni hatalmas lakása falán értékes, régi képek lógtak, gyönyörű, antik bútorokkal zsúfolt szobái egy kopni látszó, de értékeit keményen őrző kor lenyomatai voltak, amit a festő mélységesen tiszteletben tartott.
A másik lakás sokkal egyszerűbb volt, lakója sem használt mondatait megerősítendő francia, vagy német szavakat…
Lakóját egyszerűen Feri bácsinak hívták, aki nyugdíjazás előtti portás volt egy ötven-hatvan főt fog-lalkoztató, összetákolt káefténél. Hédi nénivel ellentétben a kisöreg gyakran megállította beszélgetni, sőt becsengetett hozzá ezért- azért, hogy elfogadható ürügye legyen az egyoldalú beszélgetésekhez, talán foglalkozási ártalom lehetett nála a vég nélküli mesélés, fűszerezve az általa megálmodott történeteket.
A legutóbbira szinte szó szerint emlékezett.
„Néhány négyzetméteres fülkém felületesen ragasztott linóleummal borított, ami reggelre úgy elvált a padlózattól, mint égett sebtől a pirosra színeződött bőr. A portásfülke bejárati oldalát üvegekkel borított, tenyérnyi négyzetekre osztja a száraz gittbe ágyazott vasrács.
Gyakran képzelem azt, hogy egy hatalmas üvegszekrényben ülök, a munkába jövő dolgozók meg-bámulnak, mint a néhány literes akváriumba kényszerített díszhalat.
A fülkém lyukas, lassan csorog a víz, hangját nem hallom, de érzem. A fülkémbe tóduló víz megöli a szagokat, az azonosítható neszeket. Bentről mindent látok, felismerem az ismerős emberek mozgását. Most a levegő a fontos. Egyre jobban emelkedik a víz, a sárgára öregedett plafon felé nyom a felhajtóerő, a fejem még kint van, egyenletesen lélegzem, még nincs pánik.
Taposom az emelkedő folyadékot, kezeimmel korrigálom a felszínen maradást, a VIGYÁZAT MÉLYVÍZ!  Felirat utáni méterek, mozdulatok ezek, csak az uszodában nem ragad rám a ruha, nem húz lefelé a súlya, ott meztelen testemen érzem a természetes közeg klórszagú simogatását. Kezdődik az utolsó perc. Ezek már a kétségbeesés másodpercei. A befelé sétáló emberek közömbösen néznek rám. Lenézek. Kontaktlencsém majdnem három méternyi víz,  csak sejtem a fülkében maradt tárgyakat. Félig olvasott könyvem, lebegnek az íróasztal felett, valaki még korán reggel beadott egy színes szatyorba bújtatott csomagot - az is súlytalanul lebeg a víz által kitöltött térben. Ösztönösen próbálok az üvegtáblákhoz kerülni, talán kirúghatnám az egyiket, és megszűnne ez a lehetetlen állapot. Tervem nem sikerül, a víz már az ajkaimat is elérte. Ordítani szeretnék, koncentrálok, ordításom ereje robbantja ki az egyik ablakocskát, a fülkébe zárt víz, mint a mesében palackba zárt óriás - felszabadultan, ujjongva öklendezi ki saját magát a koszos előtér betonjára.
Szerencsémre a délelőtt közepén bóbiskoltam el, ilyenkor nincs mozgás az üzem bejáratánál, alvó portást meg bárhol lehet látni.”
A szószátyár szomszéd vízióit felidézve körülnézett hatalmas műtermében, még délelőtt volt, a nyári fények árnyékot varázsoltak a tárgyaknak. A rendetlen helységben, aminek sajátos logika szerinti rendszerét csak a bozontos szakállú festő értette, hiszen a munkájához szükséges fázisok, folyamatok szerint pakolt maga köré mindent, előkészítve az alapozáshoz, színvázlatokhoz szükséges anyagokat.
Elégedetten leheveredett a műterem sarkába helyezett, csíkos csergével letakart díványra, hiszen hajnal óta dolgozott. Még ízlelgette Hédi néni tegnapi szavait, raccsolással tarkított, választékos mondatai rövidek voltak, bizonyára sejt valamit az öregasszony, Boglárka is elszólhatta magát, az elmúlt években minden nyáron nagynénjénél töltött néhány hetet, rajz szakos főiskolásként - elkerülhetetlen volt, hogy ne ismerkedjen meg a szomszéd lakás műtermében élő - dolgozó festővel.
Már első találkozásukkor megbabonázta, kamasszá fiatalította a lány.
Egy riadt őzike, és gyermekét egyedül nevelő öntudatos asszony fura keveréke volt a nagyvárosba látogató fiatal diáklány. Tömör, céltudatos mondatai ellenkeztek azzal a kamaszos bájjal, ahogyan egy diákos szlenget szőtt a reneszánsz festészetet taglaló, bővített mondataiba.
Lenyűgözte a lány intelligenciája, őszinte szókimondása, hangulatának finom rezgései, érdeklődése olyan dolgok iránt, amit ritkán tapasztalt ennél a korosztálynál, noha volt viszonyítási alapja, mert tanított abban a művészeti iskolában, ahol ő is azokhoz az alapokhoz jutott, amikre építve az ország festőinek derékhadában tudhatta magát.
Műterme sarkában, a falhoz szorított díványon átvillant rajta a felismerés: azért szívja a negyedik cigarettáját, mert várta a lányt. Várta csacsogását, értelmes, de sokszor naív kérdéseit.
Tudta, hogy nagynénje nem szívesen engedi át az őszülő szakállú festő műtermébe, megtudta azt is, hogy az öregasszony szinte lenyomoztatta, az eredménnyel bizonyára elégedett volt, hiszen a művészettörténetet hivatásul választó vidéki rokon- miért ne mehetne át egy olyan művész műtermébe, akinek már önálló kiállítása is volt a Műcsarnokban, képeit gyűjtők vásárolják?
Piktorunk fáradt volt, hiszen kora reggel óta dolgozott, „reggelijét” az a néhány korty vörösbor jelentette, amit az öreg hűtőjében talált palackból töltött magába. Pedig- egy laikus számára- nem sok munkát végzett: egy nagyobb méretű vászonra megfestette a napokkal előtte megálmodott színvázlatot. Lassan, de pontosan dolgozott.
A sarokba szorult díványon megropogtatta végtagjait, a dívány melletti üveg után nyúlt, és egy hirtelen elhatározással felállt, festékkel összemaszatolt köpenyét átcserélte egy vékony pulóverre. Tudta, hogy a Hédi néninek mindenben segítő, a földszinten lakó asszony ilyenkor szokott lemenni vásárolni a nagypolgári külsőségeit makacsul őrző idős hölgynek.
Firkantott néhány sort, pénzt vett magához, és átment. Csengetett. Hédi néni alig hallható topogásai után résnyire nyílt az ajtó, a negyvenes évek divatját idéző ruhájában megjelent özvegy, dr. Sztrakay Imréné. „- mintha délutáni teára várná barátnőjét, aki akkoriban a legmenőbb belvárosi ügyvéd merev tartású, de egy kis locsi-fecsire hajlamos felesége volt”- gondolta a festő. Udvariasan elnézést kért- és elmondta, miért zavarja e lehetetlen időben kedves szomszédját. Néhány zsemléről, harminc dekányi sajtról volt szó,  amit a kedves Aranka néni volna szíves  a főtanácsos úr özvegyen maradt, betegeskedő hitvesének precízen összeírt bevásárlási cédulái közé iktatni. Nagyon szépen köszöni - és még egyszer elnézést a zavarásért, a közönséges kérésért, hogy a segítségre szoruló, beteg öreg hölgyet támogató kedves Arankát még ezzel is terheli a zajos művész úr. Hédi néni meglepően megértő és toleráns volt, elvette a pénzt, a néhány soros emlékeztetőt, majd kezet nyújtva búcsúzott- és puha papucsában visszalebegett zsúfolt szobájába, kedvenc bútorai közé.
A festő is visszatért az egyetlen, de mégis kedvenc műtermébe. A sikeresen megrendelt reggeli (amiből talán majd ebéd lesz), a várakozás varázsa jókedvre derítette, rengeteg ideje volt még addig, hogy megzörgesse ablakát Boglárka karmokat utánzó mutató (vagy középső) ujja.
Újra végigdőlt a szálas takaróval díszített díványon. Koncentrált.
Bizonyos helyekre eldugott „tartalék” vörösboros palack helyének felidézése gyorsan sikerült.
Nem tudta pontosan meghatározni, mit is érez a lány iránt. Már kétszer elvált, magányos életéből nem hiányzott a nő- alkalmi kapcsolatai felszínen tartották önbecsülését, férfiúi identitását. Sokat dolgozott, önálló életet élt, hogy az elvárásoktól, időpontoktól független életvitelét megtarthassa, tudatosan törekedett arra, hogy elkerülje a harmadik válópert… A huszonéves Boglárka évenkénti  megjelenése teljesen megbénította, olyan kivételt jelentett, hogy merev elveit, mint komisz kölyök  ablakokat robbantó kövei zúzták szét. Testiségre nem gondolt, nem álmodozott, féltve őrizte annak a lehetőségét, hogy valaha is hozzáérhet a bársonyos, hófehér bőrhöz…
A lánnyal való beszélgetések alatt kínosan vigyázott arra, hogy megőrizze az intellektuális művész rejtelmes arcát, aki rövid monológokkal megosztja titkait, hitvallását a másikkal. Ez alkalommal a huszonéves, érdeklődő diáklány szívta magába a véleményét, szavait - egy ötvenes éveit taposó művészembertől.
Évente ez a két hét felkavarta azt az állóvizet, amit reggelente érzett műtermében, vagy a cselédszobából átalakított hálófülkében. Az öregedés testi és lelki jeleit érezte magán, gyermeteg módon védekezett a visszafordíthatatlannal: középiskolában, majd ifjúkori éveiben olvasott, akkoriban mély nyomokat hagyó könyveket- újraolvasta, tananyaggá merevedett költőket fedezett fel újra-és újra. Az olvasás mellett testét is trenírozta: uszodába kezdett járni, ahol nyugodt tempóban, egyre több hosszal bizonyította magának, hogy fizikuma még elfogadható állapotban van.
A díványtól néhány métert kellett megtennie, a tartalékként porosodó palackot a könyveitől roskadozó polc tetején lévő szobor mögé rejtette, előre gondolva az ilyen helyzetekre. Mohón bontotta fel a palackot, sőt, az egyszerűen berendezett konyhájából még egy öblös poharat is hozott, megadva a módját a száraz vörösbor fogyasztásának. Ivott, dohányzott, kezeit feje alá préselve lebegő gondolatait gereblyézte rendszerbe, felidézett mozdulatokat, arcokat, szavakat.
Volt Boglárkának egy jellegzetes, visszatérő szokása, mozdulata. Szemébe szemtelenkedő hajtincseit egyetlen mozdulattal füle mögé tudta simítani. Mennyi báj, mennyi nőies gesztus tömörült ebbe az egyetlen, hétköznapi mozdulatba, amit hatványozott a lány mongolos arca, hatalmas barna szemeinek arcát felosztó egyensúlya.
Mindig kellemesen gondolt erre a mozdulatra, mint emlékeiből átolvadt simogatásra.
A „tartalék” borból az utolsó pohárnyit kortyolgatta, a sokszor megélt határon egyensúlyozott, majdnem részeg volt már, de érzékszervei még működtek. Visszahúzta a dívány, az éhgyomorra megivott bor megtette hatását. Leheveredett, aludni szeretett volna néhány percet, annyit ért el, hogy lábait kinyújtva, elernyedt testtel uralta fekhelyét. Szempillái, mint iszapba süllyedő fatörzsek, lassan összezáródtak. Fekhelyével szemközti falon grafikus barátjának bohócot ábrázoló szitanyomata vigyorgott vissza rá. A negédes mosolyú harlekin, sárga kockás ruhájában, kezeivel intőn figyelmeztetett, az ezerszer ábrázolt, szimbolikus alak mozdulatában volt valami figyelmeztető, kezeivel az ajtó felé mutatott, szemei is különlegesen voltak elhelyezve: a műterem bármelyik szegletéből- a képet nézővel szemeztek. Grafikus barátja említette neki, hogy melyik régi mestertől csente ezt a vizuális poént, de utólag már sem őt, sem vendégeit nem érdekelte a néhány száz éve élt vizuális varázsló neve. Bohóc a falon.
Szemeivel most is mereven bámult a festőre, de a vörösborba mártózott művész mást is észrevett a bohóc szemein: szemöldökei ritmusos mozgatásával az ajtó felé irányította tekintetét. Nem lehetett elérteni: kommunikált a falon lévő képpel, ami egyelőre irányokra hívta fel figyelmét.
Néhány másodperc múlva az ajtó felé irányuló figyelmeztetés igazolódni látszott. A műterem ajtaja lassan kinyílt, másfél méternyi magasságban Boglárka lebegett a műterem terébe. A tavaly nyárról ismerős ingecskét, farmernadrágot viselte, szinte úszkált a polcok, festőállványok között, világos, vékony anyagból készült ingjének felső két gombja lazán fityegett, ami, így, nyugalmi helyzetében merész dekoltázst kölcsönzött viselőjének, mivel nem fogta össze az ingecske felső harmadát. Boglárka körte alakú mellei, mint érett gyümölcsök harangozták a fiatal élet, a szárba szökkent nőiesség dicséretét. Csodálatos látvány volt. Még akkor is, ha elérhetetlen vízióként lebegett a két márvány- emlő. Boglárka még lebegett egy kört a műterem magasabb részén, majd az ajtó újra kinyílt - és a lányhoz hasonlóan: Hédi néni úszott be a festékes- hígítós levegőbe.
Az öreg hölgy – mint mindig - elegánsan volt öltözködve, sötét alapra nyomott, lila virágokkal díszített ruhájához egyáltalán nem illett a merész dekoltázs. A lebegés közben az aránytalanul mély kivágás oldalra csúszott, aminek következménye az lett, hogy az öreg hölgy fonnyadt mellei kicsusszantak a kézzel horgolt résen át, mint ebédről megmaradt, töltelék nélküli palacsinták lengedeztek a műterem plafonja alatt…
Hédi néni morcos arccal megfogta Boglárka kezét, és az ajtó felé irányította alkalmi párosukat.
Az ajtó kétszeresére nyílt, bőven helyet adva Hédi néninek,- testvére gyermekét magával lebegtetve. Boglárka szemében felfedezett egy búcsúzkodásnak megfelelő hunyorítást, amit viszonozni próbált jobb kezének mozgatásával, de nem tudta megmozdítani végtagjait. Boglárkát hálóba fogta, finoman eltüntette nagynénje.
És ekkor riadt fel az óvatos, de határozott kopogásra. A kedves Aranka mit láthatott a gang kockás kövéről: a mocskos ablakon is félreérthetetlen helyzetben lévő festőt - üres üveget, félregurult poharat, hatalmas, csikkekel púpozott hamutartót az ágy mellett, a festő végtagjai lelógtak megtermett törzséről - biztosan beivott, majd leheveredett aludni kicsit. A második kopogás - sorozatára ébredt fel a festő, szemeit dörzsölgetve cseppent vissza a valóság vakító világába, mivel a nap teljes fényével beúszott a bérház udvarába, lakásaiba. Szerette volna újra átgondolni a mámorban született vízióját, de Aranka néni egyre türelmetlenebbül toporgott ablaka előtt. Erőt vett magán, cipőit lábaira igazította, ablakot nyitott a mámor szülte képzelgéseit megszakító Aranka néninek.
- Kezit csóklom… - hadarta álmosan.
- Meghoztam a sajtot, zsemlét, amit a Hédike által kért a művész úr – mondta a mindig segítőkész, önzetlen asszony, miközben színes szatyrában kotorászott kezeivel. Kivette a zacskóba csomagolt néhány zsemlét, a darab sajtot, és benyújtotta a még mindig kába, kócos festőnek, aki nem is próbálta - némi apróval megköszönni, hiszen tudta, hogy megsértené vele Aranka nénit.
Egy majdnem néma „köszönöm” - és bezárta a barna festéktől pergő ablakot. Aranka néni köszönése egy annál hangosabb „aztán vigyázzon magára művész úr” volt, amit szinte mindig megkapott tőle.
Leült, maga elé húzott egy széket, azon terített meg, nem sajnálva a gyönyörű, merített Ingres-papírt. Bögrét, ásványvizet hozott konyhájából, a bögre aljára öntött, bodzából készített szörpre öntötte a pezsgő vizet- és falatozni kezdett. Húsz perc alatt megevett mindent. Gyomra is megnyugodott, a kihagyott reggelit is sikerült bepótolnia.
Éppen a morzsákat, papírokat gyömöszölte a mindent elnyelő műtermi szemetesbe, mikor újabb ritmusos kopogások rezgették meg a maszatos ablakokat.
Boglárka állt a napsütötte gangon, megálmodott, görbe ujjaival zörgette a műterem ablakait, kicsit gyorsabban, idegesebben, mint Aranka néni.
A festő dermedten állt műterme közepén: Boglárkán a néhány perces víziójában viselt nadrág, ingecske volt, a hátulról fénylő napsütés még sejtelmesebbé tette a várt, de mégis villámként megjelenő jelenséget. A festő állt állványa mellett, torka kiszáradt, érezte, hogy testének minden funkciója felgyorsul. Boglárka kezeivel integetve hívta a festőt. A falhoz botorkált, kinyitotta az ablakot, a fénnyel együtt a lány vibráló lénye is hömpölyögve ömlött az áporodott levegőjű helységbe.
- Csak beköszönünk, kora délután indul a vonatunk, majd hazaérve elmesélünk mindent - hadarta egyetlen szusszal a lány, közben hatalmas, csővázas hátizsákját markolgatta.
-  Mi van? - adta az értetlent a piktor.
- Firenzébe megyünk, Firenzébe!- megnézni azt a sok csodát, amikről annyit meséltél… - hadarta a lány.
A lépcsőfordulóban feltűnt egy Boglárkával nagyjából azonos korú fiú, hatalmas tarka hátizsákkal felszerelve, mint egy színes teknős ballagott feléjük.
-  …Ja – bemutatom az Ivánt, együtt megyünk…
-  Tényleg, nincs egy jó térképe? - kérdezte bemutatkozás helyett a barnára cserzett arcú fiatalember.
-  Igen, mindjárt megnézem, hozom… dadogta a hallottaktól ledöbbent piktor.
Visszahajtotta az ablakot, átbukdácsolt műtermén, miközben arra koncentrált, hogy kibírja a fürdőszobáig. Kibírta. Hatalmasat hányt a vécé öblös kagylójába, majd gyomra ütemesen öklendezte még a semmit, az izzadság átitatta loboncos haját, szinte egész teste a néhány másodperc alatt kiizzadt verítékében fürdött. Valahogy megtörölte magát, a műterem egyik állványa mögé bújva kiabálta, hogy sajnálja, de nem találja a Firenze térképet, meg jó utat is kívánt, és helló…
Aznap este tíz óra körül a festő egyenes derékkal, szinte mozdulatlanul ült állványa előtt, félig kész munkáját bámulta, közben pörögtek a gondolatai, magában beszélt, monológjait- néha kezei gesztusaival is megerősítette.
- Pedig én akartam egyszer elmenni vele Firenzébe…
- Hátizsák, hálózsák- meg az a nyikhaj gyerek…
- A kurva életbe!
- Magnóján teljes hangerőre csavarta az elektromos hangszerekkel kísért Bob Dylan monoton énekét.
A számok közötti szünetben Hédi néni rózsás papucsának sarkával püfölte a vastag, sötét tapétával borított falat.
- Just like a woman… bőgte a magnetofon, a festő pedig azon gondolkodott, hogy mivel dörömböljön vissza.


*** 296. *** Murányi Róbert: Augusztusi mozaik

Számomra ez a szín idézte fel az elmúlást, a halált, az emberi lét végét, az a sokk, amit ez a kora őszi szín jelentett, a sűrű, heteket üvegben állt akácméz színe, kamaszkorom színekhez                         
csatolt szimbólumai, hiszen ez idáig nem kerültem ennyire közel a megfogalmazhatatlanhoz, a kaszásnak ez a néma, mozdulatlan ujjlenyomata, amit azért hagyott a földön, hogy utómunkálataival büntesse az itt ragadt, megrontható élőket, megdolgoztatta a síroknak ásóit, a sirató rokonok tüdejét, télvíz idején feleslegesen meghűlt papokat bosszantott, majd családi békéket feldúlva, az osztozkodás holmi földi javakon, amiket csak az itt ragadtak élvezhettek, és ebből lettek veszekedések, perek, ezeket csak évekkel később értettem meg, de a SZÍN, az első drámai találkozás a földi lét végével, majd később vallásokat megismerve, magyarázatot keresve az elmúlás misztikumára, aztán rájöttem, hogy nagyon is egyszerű minden. Egyszerűen fekete-fehér. Eleje-közepe-vége. Mint egy jó regénynek, vagy egy egészséges, fejlett bálnának. A meredek hegyen, ahová a temetőt kijelölték, parcellázták, remek ösvények, gyerekeknek varázsos kérgű fák, az agyagos földbe vájt bunkerek ügyes álcázása, amikbe ezerszer olvasott szerelmes leveleket, meztelen nőket ábrázoló fényképeket, később apáinktól elcsórt cigarettákat dugtostunk, pornográf fényképeket még nem, hiszen el sem hittük volna, hogy a nő, meg a férfi úgy is csinálhatja… A temetőnek mindössze annyi köze volt idétlen játékainkhoz, hogy halottak napja után, a sírokon maradt, félig elégett gyertyákat összegyűjtve, bőséges alapanyaghoz jutottunk fáklyáink gyártásához, amiknek legfontosabb komponense a gyertyáknak faggyúja volt, mivel seprőnyelet, zsákdarabot könnyű volt szerezni, így a halottak napja utáni estéken, izgalmas fények lepték be az egész hegyoldalt, a varázslatos fáklyák csak  egyszer csípték meg a száraz avart, aminek egyik következménye lett egy kisebb, de tűzoltóságot igénylő erdőtűz, a másik az apánktól kapott hatalmas pofonok, melyek helyére tették fejünkben a May Károly könyvekben szereplő, indiánok által használt fáklyák utánozhatóságát. Az augusztusi hőségben nem érdekelt minket más, csak a játék izgalma, az időt átgyúrtuk magunknak,  a közelgő iskola- nyitány fényévekre volt még, így hát az a fuvaros, aki segítségünket kérte, bizonyára másképp mérte az időt, mert nem percre kellett szállítania ritka terhét, nem tápot, vagy fát fuvarozott, nem terményt szállított a megbeszélt időpontra, hiszen annyi ideje sem volt, hogy felmérje a meredek hegyoldalba vágott szerpentin veszélyeit, hiszen két lova által húzott kocsiját nem tudta egyenesbe hozni, a kanyarokban visszatartott terhét óvatosan kellett tartani, éppen ezért szorult rá segítségünkre, amit nem ingyen kért, borostás arcával megpróbált kedvesen felajánlani fejenként ötven forintot, és az az ötven forint számunkra nem kis összeget jelentett, a helyi vegyesboltban ennyi pénzért már harminc-negyven dekányi kókuszos tekercset lehetett vásárolni, ami fantasztikus mennyiséget jelentett számunkra, így hát gondolkodás nélkül ugrottunk a kocsira, fogtuk, tartottuk a szivar alakú bádogot, amiről még semmit sem tudtunk, az augusztusi kánikula megolvasztotta az aszfaltot, mint a napon felejtett műanyag papucsot, a hőséget számunkra még az is fokozta, hogy a hallgatag fuvaros némán, de mégis hirtelen, a temető lejtőjének elejébe vízszintesen megépített halottas házhoz irányította gebéit, már gyanítottunk valamit, mint minden ilyen dolgot, ezt is sorsolással döntöttük el, rossz napom volt, nekem kellett megnéznem a horganyzott szivar tartalmát. Megemeltem a bádogtetőt, egy férfi holttestét tartalmazta a rejtélyes, átmeneti koporsó, először a hulla sárga, sokat gyalogolt talpát láttam meg, és ez az  őszies, sárga szín maradt meg bennem sokáig, a többi részletet elkoptatta az idő, a hullasárga szín szimbólummá nőtte ki magát, arra már csak erőltetett emlékek izzadságával tudok képet eszkabálni, hogy a horganyzott szarkofágban merev, hálóingbe bújtatott, hetven körüli férfi, aki bizonyára otthonában hunyt el, hozzátartozói bizonyára minél hamarább szerettek volna túllenni a temetésen, a fuvaros pedig elvállalta a kiszállítást, hiába, az üzlet, az üzlet. Így hát megrettenve a látványtól, leugrottunk a kocsiról, és már akkor tudtuk, fogalmaztuk magunkban, hogy mennyire kiszínezzük magunkban az elmúlt néhány órát, a többiek előtt dicsekedve, pedig igazából menekülés volt az, ahogyan leugrottunk a kocsiról, a fuvarosnak szaftos káromkodásokat kiabáltunk, valamelyikünk még a nadrágját is letolta, hátsó felét riszálva búcsúzott el a sárga fogú fuvarostól, rejtett ösvényeinken, unalomig ismert, a hegyoldalba vájt, titkos bunkeraink között szlalomozva, leszaladtunk a falu főterére, a következő célpontunk a temetővel szemközti hegyoldalon lévő katolikus templom mögötti kert volt, annál is inkább, mert péntek volt, és hát kedden, szerdán, pénteken érdemes volt leselkedni a kert mögötti bokrokból, mivel odajárt csókolózni egy faros-csöcsös elvált asszony, és akkori aktuális barátja, aki teljesen megrészegült a szó szerint kezébe hulló női testrészek adta – gerjesztette örömöktől.
A szerpentin alján Lidi nénivel, az általános iskola magyar szakos tanárnőjével találkoztunk, aki férje sírjához igyekezett, törékeny alakjával próbált megbirkózni a heggyel, udvariasan köszöntünk, mivel mindig elvárta tőlünk az illedelmes viselkedést, horgolt gallérjával, napernyőjével valami mást képviselt, egy régebbi, tisztább világot, ami mégsem tünt porosodónak, idejemúltnak, Lidi néni egyedül, és nagyon szerényen élt, talán Ő töltötte a legtöbb időt az iskolában, szakköröket szervezett, kollégái mindig számíthattak rá, mert az orosz nyelv kivételével, bármelyik órán tudott helyettesíteni, heteken, hónapokon keresztül pirítóson, teán élt, néha meghívták ebédre, hiszen kollégái is tudták, hogy mi a szenvedélye a vénkisasszonynak tűnő, de mégis rugalmasan gondolkodó Lidi néninek, amit még mi is tudtunk: havonta, kéthavonta megvalósuló álmának költségeit böjtölte ily módon, ami nem takart mást, hogy felutazott barátnőjéhez Budapestre, akivel szertartásos áhítattal színházba, operába mentek szombat, vagy vasárnap este… Valószínű, hogy Lidi néni a legutóbbi hétvégén is Pesten járt, mert teljesen kisimult arccal, révedező tekintettel viszonozta köszönésünket, szerintem az egyszerű virágcsokor elhelyezése után, férje sírja mellett, elmesélte az előző hétvégén látott darabot, külön elemezve az előadást, a tévében, filmen ritkán látott színészek kiemelkedő epizód-szerepeit. Az évekkel ezelőtt elhunyt kedves férjét bizonyára érdekelték a színházi hírek, hiszen évekig volt ügyelő egy fővárosi színházban, és feleségét rendre elkísérte színház-látogatásaira, kiváltva a sörös-kártyás, nyugdíjas ismerőseinek primitív rosszallását, amit az öregúr magas ívben lesajnált, mondván, hogy a színház szentély, melyben kötelező az áldozat, még akkor is, ha nyugdíját nyírbálja ez az ártatlan szenvedély. Lidi néni csak egy dolgot nem  mert bevallani férje gondozott sírja mellett: rászokott a taxizásra, a pályaudvarról nem villamosozott Budán lakó barátnőjéhez, fogott egy taxit, és percek alatt kiért a hozzá hasonlóan öltözködő, gondolkodó barátnője háza elé.
Barátaimmal időben érkeztünk a templom mögötti kertbe, ahová percnyi pontossággal érkezett a buja párocska, megfelelő fedezéket keresve magunknak, tágra nyílt szemekkel néztük-bámultuk végig azt a néhány percet, amíg a divatos filmekből ellesett módon csókolózott az alkalmi párocska, a fiú néha elragadtatta magát, a leskelődő kamaszok legnagyobb örömére, a nő derekára húzta virágokkal meghintett ruháját, engedve látni a vaskos combokat, a kéjtől hullámzó altest fő alkotóelemeit: a rózsaszín bugyiba bújtatott hatalmas farokat.
Egy jó óra múlva otthon voltam, hirtelenjében nem is tudtam mit válaszolni apám érdeklődő kérdésére: -aztán történt ma valami érdekes? –

                                                                                                                                                    
*** 297. *** Murányi Róbert: Őszi ünnepek

Dideregve álmodja hátára jégtakaróját
a kacér nyári patak
levelek játszanak kaméleont
gyűrűiket kérgükbe rejtő
szemérmes fák tövében.
Harisnyát húzott lábára ez az ősz.
ünnepeink is ilyenek
fázva gondolunk rájuk
- akkor is ilyen lehetett?-
Levegőért rúgja maga alatt a történelem vizét
A gazság, s igazság
Ugyanúgy visít, hasít és fáj:
Aljasságotok minden tana.


*** 298. *** Murányi Róbert: Nyílt színen

Ahogyan ölelsz, úgy ölsz meg
tapsnélküli nyílt színen,
és lelsz meg kutyák nélkül
folyóparton keresve
nyomnélküli ruháimat, miket
akkor terítettem rád, mikor szóltál,
hogy fázol.
Most derékig gázol az iszapos vízben
mindenki, aki engem keres, de
meglelni csak te vagy képes
hiszen ismerni te ismersz,
a gazos földúton színes taposóaknaként
virító ruháim
csak a te válladra illenek.
nincs görcs, nincs félelem
olyan, mint a történelem:
rozsdás lapokra préselődő,
csillogóan igaz.


*** 299. *** Murányi Róbert: Az obolosz ára

Behavazott küszöbön hányszor lehet valakit átrugdosni, hogy megértse az íratlan szabályt
halálunk: séta a kereszt alatt.
Amit megválthatsz, kifizethetsz egymásra ragadt érmékkel, miket
megtisztított a Sztüksz zavaros vize
hiszen addig, az utolsó percekig volt hite
az örökké kétkedő halandónak.
Bizonyságodnál vásárolt biztonságod a nagyobb,
pénzedben bízó obolosz-gazda.
Egymásra van forrasztva-rakva a nehezék, mit át kell vinned,
és itt már nincs jatt, borravaló.
Az apró nem húzza zsebed,nincs gond a számlálással
ellenőrzött piti kis egyenlegeiddel, hiszen a csónakba préselt
csomag-testeinkkel szállítjuk a leendő porhüvelyt.
A zavartalan csónakút ára tisztességes eredetű,
nem lopott, mint a borfoltos álderű,a tettetett mosoly, a hazug vigyor,
ahol az egyenes beszéd lábatlan hegymászóvá törpült, mert
végzetes hegygerinclövést kapott.
Nem mutatod ki, de az elvárt alázatodnál is nagyobb a félelmed,
Hiszen érmékre váltva engedted, hogy
elrúgja csónakját az a kedvetlen,néma gnóm.


*** 300. *** Murányi Róbert: Kérelem

Megkérték a Valaki fiát
fordítsa meg a megfordíthatatlant
aztán vízhatlan tekercseken
olvassuk újra a lehetetlen kérelem
halott nyelveken megfogalmazott
történetét.
Sírokon táncoló bamba vigyorral
értenéd a tekercsnyi evidenciát,
hiszen a szándék nemes:
értelmet csak az keres,
kinek mérik a levest
szabják a ruhát
márványból síremléket
kutyából dudát
készít a szükség.
Isteneket istenít a kín.
Koszos gézcsíkokat pólyává göngyölt
kezekre kényszerít hajnali imát,
háromnapos levegőben
szagot szülő
szerencsétlen Lázár.                              


*** 301. *** Zagyi Adrienn: Gyötrelmes éjszaka

Lehajtom fejem a párnára,
És csak aludni szeretnék,
De egy támadó gondolat zaklat,
Mi összeforrt hegeket kettétép,

Vége van a múltnak,
Én már lezártam magamban,
De mégis előbújik,
Mert ott van mélyen az agyamban.

Mondd, miért kínzol?
Hiszen tudom, hogy nem hozható vissza,
Felejteni tudni kell,
Mert ez az élet titka.

Homályos képekből,
Még láthatod az egészet,
Ami egyszer élő volt,
Mára teljesen elenyészett.

S vérző sebekkel köszöntöm a reggelt,
Mi egyszer összeforrt,
Az megint fájdalommal megtelt.
Az emlék, ez alkotja a gyilkos fegyvert.


*** 302. *** Dudás Natália: Epilógus

Hát itt tartunk megint, ám most utoljára,
Szívünk együtt nem lobban már világra,
Ajkunk is csak megszokásból olvad össze,
Szerelmünk izzó lángja hát ellobbant örökre.

Feledni nem tudlak, s nem is akarlak sosem,
Szívem titkos kis zugában örökké őrizem neved.
Szavad fülemben cseng, s nincs ár, miért elhallgattassam,
Minden csókod tüzét mélyen magamba zártam.

Szerettelek. Szeretlek. S mindig szeretni foglak,
Rosszul hiszed, hogy mindvégig kihasználtalak.
Személyed nekem legdrágább e Föld fiai között,
A levegő voltál a por áztatta napjaim között.

Lelkem ölel még, s vágyam most is fogja kezed,
Álmomban megosztom veled aznapi történeteimet.
Életem tieddel mára szorosan fonódott össze,
Bennem élsz; nézd gondolataimat: itt vagy most is közte.

Az utolsó szó jogán most visszaadom szívedet,
S többet nem mondok; lelkem bitófán végeztetett.
De sajnos tudjuk, már nem szerelemből szerettelek,
Így azzal tettem neked a legjobbat, hogy elengedtelek.


*** 303. *** Dudás Natália: Párbeszéd a néma őrülettel

Az éj leszállt, az idő későre jár,
Mégsem alszom, csak ülök mélán,
S bús verset írok róla,
Hogy ez az álom sem vált valóra.

„Hé, te fafejű! Eldobtad, ki imádva szeretett!” –
Szólít meg eképpen a nyomasztó csend.
„Te, ki szívembe látsz, csak te ne ítélj el engemet!
Te tudod, miért tettem! Tudod, mit érezhetek!”

„Tudom, mi késztetett, de hiszen szereted!
Mint senki, ma is úgy hiányzik teneked!”
„Lelkem vele maradt, vigyázok reá végtelen,
Nem lesz egyedül, vele leszek titok-csöndesen.”

„Te balga! Az álmod veszett semmibe ővele!
Megálmodott életed zúztad porrá, talán örökre!”
„De hisz nem adom fel életem álmát sosem,
S mikor mást ölelek, kicsit mindig őt ölelem.”

S azzal elhallgatott, ne felelt többet.
Még ő is elhagyott, a csend is menekül tőlem.
Így ülünk csak csendesen, némán:
Én, és a kínzó, tépő magány.


*** 304. *** Dudás Natália: Feljegyzés

Szobámba belépve ma is
Az eddigi látvány fogad:
Takaróm gyűrött, asztalom rendetlen,
A falról a képed néz rám.
Eddigi vidám mosolyodban
Ím gúny sikolt rám.
A hangos, sárga falakról
Lekacag az emléked.
Itt vagy. Velem vagy.
Hol is lehetnél máshol?

Ölel a levegő, csókol az üresség…
De ma még ezekben is téged érezlek.
Te vagy nekem a levegő,
Karolsz a vadul fullasztó semmiben.
Az illúziód véd,
Szívem mégis százfelé szakad.
Örültél velem jóban,
Támaszom voltál búban.

Élet. Álom. Szenvedély.
Halál. Illúzió. Ridegség.
Új ábrándért fizettem jövőm árával,
Mi összetört, mihelyt a fizetséget átadtam.
Baltát adtam favágó kezébe,
Hogy védje meg az erdő fáit,
Sorsom tettem más pusztító kezébe,
S általa ím elbuktam máris.
Belátom, már minden késő,
Tudom, felállnom többé nem segítsz,
De az illúziód örökké véd,
S az emléked már enyém marad.


*** 305. *** Dudás Natália: Magány

A magány elkap, és fojtogat,
Lebilincsel, bezár, altat.
Karjaid keresem a semmiben,
De ma sem vagy itt velem.

Az üres fájdalom darabjai
Szilánkok; szúrnak, vágnak,
Szívembe élükkel találnak,
Fáj a kín, és kínoz a hiányod.

Nem találom a helyem,
Menekülnék a lehetetlenbe,
Reggelig sírnék, ha lehetne,
De hiába, hisz ma sem jössz.


*** 306. *** Böjthe Pál: Vértesszőlő

A délutáni nap különös fénybe burkolja a területet. A tóparti sziklák falként emelkednek a homok fölé, védő tenyérbe zárva a települést. Az összeháncsolt rudakból és lenge tetőből álló építmények – egyetlen kivétellel – üresek. A katlan köré gyűlve üldögélünk, senkinek sincs kedve egyedül maradni. A törzs tagjai a tüzet kotorják, a homokot pörgetik ujjaik közt, s kitartóan nézik a földet. Néha egy-egy bozontos üstök megemelkedik, s a sűrű szemhéj alól gondterhelt pillantást vet a csendbe burkolózó építmény felé. Megközelíteni nem merjük, nehogy a Nagy Sötétségbe készülődő Szótlan Sámánt akadályozzuk, amikor éppen elindulna a különös útra. A haldokló csendben van. Szeme nyitva és fegyelmezetten tűri kínjait. Teljesen tiszta szellemmel várja a megfoghatatlan esemény bekövetkeztét. A vezér próbálja tartani a lelket bennünk, néha morgó hangot hallat, vagy botjának lekerekített végével bök egyet-egyet rajtunk. Szótlan Sámánt oly hirtelen vette hatalmába a rontás, nem maradt ideje átadni a tudását, a legfőbb titkot, a legnagyobb kincset. Ezért – bár nem mutatja – mindannyiunk közül a vezér a legelkeseredettebb, s a legijedtebb. Ha nem ismerjük történetünket, honnan jöttünk, egyáltalán milyen ősöket kell tisztelnünk, nyomtalanul elnyelhet minket a tó, a sziklák, vagy az első betolakodó csapat. A csendben minden hangra összerezzennek az emberek. Egyszer csak egy gyermek -én- lassan feláll. Tekintetem az építményre tapad, előrebökő ujjam mozdulatlan marad. Érthetetlen hangok szaladnak a fejek fölött, amit teljes csend vált fel. A lombfüggöny elmozdul, egyenes testtartással a homokra lép a haldokló. Karját kinyújtja a tűz felé. Zavarodott tekintetünk keresi a szándék útját. A vezér megérti, kikotor egy elszenesedett végű ágat, odaviszi. Szótlan Sámán a sziklafalhoz lép, s rajzolni kezd. Sűrűn egymás mellett sorakozó vonalakkal kezdi történetét.
Az eső kitartóan csorgott a tájra. A csapat fedezékbe vonulva várta a rosszidő múlását. Fáradtan nézték a tönkretett medvebőrt. Hasadt Fül dolga lett volna őrizni a drága darabot, de megfeledkezett róla. Mire eszébe jutott, kopogó kéreg lett belőle. A többiek dühödten estek neki, nem sajnálták védtelen részeit jól megtépni. Amíg sajgó testét nyalogatta, súrolgatta, a csapat a bőrrel küszködött. Vizsgálgatták, amikor meggyőződtek, hogy teknővé merevedett a drága darab, ismét dühhullám öntötte el őket. Hasadt Fül újabb fájdalmakat volt kénytelen eltűrni. A haszontalan trófea ott hevert a barlang előtt, a felfelé fordított szájába egy kiugró sziklaperem nézett be.
Az égből jövő ijesztő hangok, tüzes fények lecsendesítettek mindenkit. Egyedül Hasadt Fül merészkedett ki a barlangból, könnyítenie kellett magán. A körbeült tűz pattogása az eső zajával keveredett. A monoton zajba hirtelen röhögő-gurgulázó hangok hasítottak bele. Mindenki felkapta a fejét, s feszülten figyelt a bejárat felé. Hasadt Fül tűnt fel, valamit kitartóan húzott. A megszáradt medvebőr volt, tele vízzel. Vezér odalépett. Belekanalazott kezével, jóízűen a torkára csorgatta. Lassan mind felálltak a tűz mellől, s ki bátrabban, ki meg húzódozva, de kipróbálta milyen az, ha nem kell elázni ahhoz, hogy ihasson. A váratlan esemény némely derűt csempészett a menedékhelyre, s könnyebb volt az árnyékok közt bujkáló szellemek jóakaratát megnyerni éjszakára. Egyébként a csüggedtség költözött a barlangba, ugyanis a bőr annak az utolsó áldozatnak volt a tartozéka, melyet sok elsötétedés és kivilágosodás előtt ejtettek a vadászok. Egy szó, mint száz, a vadak száma nagyon megcsappant, s a csapat már-már az éhezés felé sodródott. Gyümölcsöket találtak, meg madarakat, de igazi fogás régen esett. Ideje volt megidézni egynek a szellemét, s a csalódottságot levezetni. Mindenki kezébe vett valamit s addig ütötték-verték a kisimult medvebőrt, amíg erejükből telt.
Hasadt Fülnek egyre gyakrabban jutott eszébe valamikori kalandja. Zsenge kor és kevés ész ült akkoriban rajta. Új vadászterületek felkutatása miatt vándoroltak, amikor útjuk egy vaddisznófalkáét keresztezte. Az idősek, asszonyok és az aprónép hamar félrehúzódott, a férfiak azonnal használni kezdték fegyvereiket. Ő valamiért vonzónak találta a mozgó szőrgombócokat, kapcsolatba akart lépni velük. Szerencsétlenségére malacait védő kocával találta szemben magát, aki megtaposta, s felhasította arcát. Valamilyen csoda folytán életben maradt, de a találkozás emlékét egy életen át kell viselnie. Így lett Hasadt Fül. Amikor magához tért meleget érzett és nem látott semmit. Saját vérében feküdt. Még arra emlékezett, hogy távolról hallja Hang Ura furcsa tülkölését, aztán a levegőbe emelkedik, majd ismét elvesztette eszméletét. Nappalok és éjszakák váltogatták egymást, amíg végre magához tért. Ijedten nézte az idegen arcokat, szemeket. Mozdulni nem mert. Tudta, mindenki, aki nem az ő csapatukból van, ellenség. Pislogott, s várta a véget. Egy kéz nyúlt felé, talpra segítette. A körülötte levők idegenek voltak, mégis hasonlítottak az övéihez. Nem bántották, hamar beilleszkedett az új közösségbe. A csapat a hegyeknek vágott, majd átjutva a túlsó oldalra csodálatosan szép helyre, egy nagy víz partjára érkeztek. Még sohasem látott ekkora vizet. Itt evett életében először halat. Az idő telt, vágyakozott övéi után, de itt sem lehetett oka panaszra. Sőt, fogadott csoportjában jobban élt, mint régen. Sokkal több volt az étel, s nekik, a gyermekeknek munkán kívül egyébre is jutott idő. Nem tudta pontosan mi az, viszont tetszett, hogy teljesen kedve szerint végezhette és akkor hagyta abba, amikor akarta. A régi csapatban sohasem került sor játszásra. Egyszer, miután tökéletesen beilleszkedett ide, a csapat felszedelőzködött, ismét nekivágott a hegyeknek. Egy éjszaka arra ébredt, ismerős hangot hall. Figyelt, majd visszaaludt. A második ébredésnél tudta, nem képzelődik. Hang Ura fura tülkölése rezgett az éjszakában. Hirtelen életre kelt benne minden elfeledettnek hitt kép, érzés. Ellenállhatatlanul vágyakozott valamikori közösségéhez. És leginkább anyjához. Akár azon a régi vadászaton, vakon vágott neki az útnak, de most több szerencsével járt. Számára ismeretlen okból Hang Ura tülke többször megszólalt, s ő remekül tudott tájékozódni utána a koromsötétben. Érkezésén elcsodálkoztak, megböködték, nem lidércet látnak-e. Anyja magához ölelte, ezzel lezártnak tekintvén a visszafogadás ceremóniáját.  
Sok hideg és meleg idő telt el azóta. Lassacskán felnőtt, de annak a titokzatos helynek a varázsára ma is tisztán emlékezett. Ha eljuthatna oda, majd elvezethetné a csapatot, tűnődött, biztosan rögtön javulna sorsa, talán neki adnák Fehérfejű lányát is. Hasadt Fül próbálta néhányszor meggyőzni a csapatot arról a valóságról, ám senki sem hitt neki. Jobb esetben kicsúfolták, rosszabb esetben fájdalommal végződött. Beleunt, hogy mindig rajta verik el a port, teljesen visszahúzódott.
Most úgy ült, hogy a bejárattól jövő fény jól megvilágosítsa ölét. Ügyes mozdulatokkal hegyes kovadarabokat pattintott. A szív alakú kavicsok éles részét megmunkálta, majd a kiszélesedő fél két oldalára egy-egy sáncot kopogtatott. Mindeközben kitartóan rágta, nyálazta a kiválasztott szarvas-inat. Szájába nyúlt ujjával, óvatosan húzni kezdte a szálat. Végét rásodorta az előkészített bot végére, kettőt-hármat csavart, majd odaillesztette a hegyet. Az előbb készített sáncokon vezette át, a szálak többször fedték egymást, majd az utolsó szakaszt körkörösen tekerte a kőre és a botra együttesen. Bár már most szilárdan tartotta egymást a két rész, következett egy végső munkálat. Hamut kotort, összekeverte az egyik kövön megolvasztott gyantával. A masszát alaposan meggyúrta, majd nagyon figyelmesen elfedte vele a bot és a kő találkozásának vonalát. Két dárdát készített, utána finomabb munkához kezdett. Csontokat kapart elő, kőszerszámával lepattintott belőlük. Addig súrolgatta, míg pengeéles nem lett. Nyílvesszőből többet készített, a nyílra új ideget feszített. Mire mindennel elkészült a világosság utolsó darabkáját is elmosta a makacs eső. A tűz pislákoló fényénél bőrökbe és bundákba gubózott szanaszét terülő hortyogó testeket látott. Hasadt Fül fölállt, felmarkolta eszközeit, a barlang szájáig merészkedett. Amint félelemmel telve bámulta a sötétet, hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Ijedten rezzent össze. Vezér volt, kérdőn bökött felé tekintetével. Hasadt Fül, mintha csak véletlenül felejtette volna magánál őket, könnyedén letette a földre fegyvereit, s tudatta, ki kell mennie. Vezér gyanakodva nézett utána, de mihelyt meghallotta a pisilés egészséges suhogását, elment lefeküdni. Hasadt Fül sietősen tért vissza, rázva magáról az esővizet. Megkereste vackát, lefeküdt.
Talán a természet megszánta az elgyötört embereket, mert az éjszaka folyamán hirtelen elzáródtak az ég csapjai, a felhők elvonultak. Tekintélyes méretű hold vette birtokba a magasságot. Ragyogása javulást ígért, esetleg megbékélést. Hasadt Füllel azonban más volt a szándéka. Fényes külsőbe húzva a fákat, füvet, arra biztatta őket, ébresszék fel a furcsa embert. A növények delejes táncba kezdtek, a varázsfényben addig illegették-billegették magukat, amíg susogásuk megtalálta a megfelelő utat. Hasadt Fül ijedten kapta fel fejét. Óvatosan körülnézett, senki nem mozgott. Fénykarokat vélt látni, amelyek irányába integetnek. Felállt, hangtalan lépdelt a kijáratig. Borzongással és kíváncsisággal vegyes döbbenet cövekelte lábát. Eszébe jutott, hogy lefekvéskor fegyvereit itt felejtette. Egyetlen markolással szorította tenyerébe az összest. Bátortalanul emelte tekintetét az égre, reszketve nézett szembe az ott trónoló nagy sárga kerekséggel. Felnézett, lehunyta szemét, ismét oda sandított, majd a földet vizslatta. Nem történt változás, a nagy sárga valami nem bántotta. Ajkai szétszaladtak, örvendezve tapasztalta, ez ugyan az a dísz a magasból, akit régen láttak. Kilépett a szabad ég alá. Egy helyben topogott, nézelődött. Bent mindenki aludt, még Vezér sem ébredt fel. A friss levegő új gondolatokat szállított. A másik üreghez osont, ahol a medve utolsó, felfüstölt darabjai voltak avarba csomagolva. Kiválasztott magának egy kisebb darabot, s útnak indult. Eleinte csak a holdfénnyel akart együtt lenni, aztán eszébe jutott, itt a nagy lehetőség megkeresni a végeláthatatlan vizet. Az új ötlet felgyorsította lépteit. Nem tudta, hol keresse a tavat, csak abban volt biztos, hegyeken, síkságokon kell átmennie. A megvilágított tájban jól haladt. Fülét mindegyre hegyezte, tekintetével a távolságokat vizslatta, nehogy ő maga is áldozattá váljon, de megállni nem tudott. Valami megfoghatatlan költözött belé, ami mellkasát majd szétfeszítette, lábainak sóhajtásnyi nyugalmat sem hagyott.
Reggel, amint észrevették a hiányt, Vezér maga mellé vette Nagy Vadászt, s még egy másik segítséget. Hárman üldözőbe vették a szökevényt.
A nap már nagyon magasan j&